Monthly Archives:June 2016

Könyv: Mesemondók márpedig vannak

16 Jun , 2016,
Szilvi
Comments

Eleve úgy fogtam neki az olvasásnak, hogy úgy gondoltam, fogok egy posztot szentelni neki, és most tudod mi van? Itt állok egy pár jegyzettel, amiket ki akartam emelni, és összesen két szó kering a fejemben:

Igen.

Affrancba.

mesemondokMarpedigVannak_borito

Pedig olyanokat akartam kifejteni, hogy hány oldalon keresztül emésztett a sárga irigység (jó sok), meg gondolatokat akartam fűzni hozzá, hogy szerintem érdemes-e fordítani a storytelling kifejezést (szerintem nem), hálálkodni akartam a praktikus tanácsokért és a forrásokért (nagyon), de mégis ez a két szó terpeszkedik a korábbi gondolataim helyén, ennyit tudok mondani. Igen, és affrancba.

Igen.

Mert igen, így kell megmutatni, mi a különbség a professzionális és az alkalmi mesemondás között. Aki szerint a mesemondás nem mesterség, az lapozzon egyből a 224-dik oldalra, és olvassa el azt a 16 oldalt, amelyen megtudjuk, hogyan készült a 2014-es múzeumok éjszakáján elhangzott, “Aicha, a démonvadász” címmel arató műsor. Nem arról van szó, hogy ha az unokatesód tud szépen énekelni, de csak hobbista, már ne is menjen el időnként egy kocsmába énekelni, de vegyük észre, a Sziget nagyszínpadán nulladik napon nem az unokatesód fog énekelni, és ez azért van, mert oda profit várnak. Érdemes tudni, mi a különbség a profi és a műkedvelő mesemondó között, mert akkor el tudod dönteni, hogy egy-egy rendezvényen milyen elvárásaid lehetnek és legyenek.

És igen azért is, mert a könyv sok olyan gondolatot hosszasan taglal, amik sajnos szemlátomást nem triviálisak. Gondolok itt a diverzitás és egyéb társadalmilag fontos témákra, vagy arra, hogy miért ne haknizzunk egy életen át ugyanazzal a tíz mesével, hogy egyáltalán miért kell az egész mesemondás szakmát a life long learning csúcsra járatásával művelni, vagy hogy miért fontos a kooperáció a szakmabeliek között. Még a könyvbemutatón elhangzott egy kérdés, hogy nem fél-e Csenge ennyi műhelytitkot elárulni? Miért félne? Semmi oka rá. Aki dolgozott már kooperatív közegben, az tudja, hogy így van.

Affrancba.

Hát aztán meg affrancba, mert a könyv minden egyes betűje az orrom alá dörgölte a tényt, amit eddig is tudtam, hogy bizony jócskán van még mit tanulnom. Apró pici pont vagyok ezen a mérhetetlen nagy Föld nevű bolygón, még ha határtalan ambíciókkal is, és ezt Csenge a címoldalt és efféléket leszámítva szám szerint 231 oldalon keresztül ecsetelte. Hát ez van, innen szép nyerni. Ha a MythOff résztvevőinek társaságában név szerint is nyomtatásba kerültem, akkor talán mégis van egy kis reményem, a gesztust pedig nagy tisztelettel, ezúton köszönöm. Igyekszem felnőni a feladathoz. Avagy hogy is kell ezt mondani könyvből lopott fejezetcím formájában?*

meme_mesemondoakaroklenni2

* csak hogy kötekedjek is: egy jó teát, laza negyedévzárást, valamint ma délutánra napsütést szeretnék. Mesemondó pedig akarok lenni.

Cognitive science vs. storytelling – vol1

10 Jun , 2016,
Szilvi
Comments

illusztráció forrása: technet.hu

Könnyű dolgom volt topicot választani a Szertár technológiai szingularitás témáját körbejáró podcastjának margójára. Olyasmiről fogok fecsegni, amiről már régen akartam, és ez a podcast most nagyszerű apropót kínált hozzá. Nagyon izgalmas dolog lesz, de nem fér bele egyetlen posztba. Stay tuned.

Gyorsan mondok meséket is, szó ne érje a ház elejét.

Természetesen tessék Kiberiádát olvasni, akkor is, ha nem népmese, és sok-sok Asimovot hozzá. Meg persze Pinoccio is a “robotlélek” nagy klasszikusai között emlegetendő.

Egyébként van egy mesetípus, ami eszembe jut a témában, például ott az okos nyírfalány története, rövid összefoglalója megtalálható az egyik Fráter Erzsébet-féle növényes mesekönyben, minden bizonnyal innen szedte. Négy testvér alkot meg egy lányt, egy kivágja és kifaragja, egy felöltözteti, egy megkeni az ajkát friss tejjel (eteti), egy pedig megcsókolja. A kérdés az, kié lesz a lány (btw. a lány választ). Változataiban igen népszerű, a Szótlan szultánkisasszonyban is láttam beágyazott meseként három alkotóval, és bár nem robot, a “ki kicsoda a lány életében” motívum kiköveteli magának, hogy César “El Wayqui” Villegas gyönyörű előadássáról említést tegyek. Nézd meg, hallgasd meg, és vésd jól az eszedbe.

Egyébként egy nagy csomó teremtéstörténetben az embert mindenféle haszontalan dologból gyúrják, sárból, kukoricából, melyik népnél miből, és aztán több-kevesebb próbálkozás után valahányadik “lélekbeleöntési kísérlet” után már tényleg emberré válik az addig élettelen. A megkülönböztető jel minden esetben a gondolkodás. Szóval a legarchaikusabb élő robotokat a mitologikus történetek szolgáltatják, a legújabbakat pedig a sci-fi.

Viszont. Tényleg nem erről akarok mesélni. Hanem az IBM-ről és a Watsonról.

ibm_watson

Tudom, hogy nem is nézted meg a legelső linket, ezért a technológiai szingularitás e posztban fontos oldala röviden: a minden jövőkutatót foglalkoztató kérdés nem más, mint hogy mikor lesznek a gépek intelligensebbek az embernél? Figyelem, ez nem specifikusan értendő. Tehát lehet, hogy egy gép már most baromi precízen és gyorsan mikron vastagságú szeletekre tud aprítani egy kolbászt, de fogadjunk, hogy még a “legelvetemültebb” népi mesemondó is hamarabb talál mesét a technológiai szingularitásra, mint az előbbi masina. Tehát a kulcsszó: “valódi” gondolkodást várunk el. (Házi feladat:  az iménti idézőjeleken eltöprengeni.)

Az IBM legújabb, témába vágó üdvöskéje a Watson. Valójában az IBM is csak haverkodik Watsonnal, noha azért nem áll rosszul. Ne tévesszen meg bennünket, Watson nem egy lény, de így hívják, ezért néha a Watsonnal foglalkozók is felváltva hivatkoznak rá “it” és “he” névmásokkal. A Watson a modern kognitív tudomány egyik implementációja. A tanuló algoritmusok és a big data házasságából olyan termékek születtek, amelyek nagy, strukturálatlan adathalmazok feldolgozására alkalmasak, a Watson is ilyen. Ezek a rendszerek nem feltétlenül hoznak végleges döntést, de komoly döntéstámogató feladatuk van.

Egyébként annak ellenére, hogy egy egészen jól összeállított tananyagot minden IBM-esnek végig kellett tolni itt az SSC-ben, sokan még mindig nem értik a cognitive computing lényegét. Kipróbáltam a Watson egy később ismertetendő modulját egy hosszabb mesére, és azt láttam, hogy nem teljesen vette le az érzelmeket. Az a gyanúm, hogy valószínűleg egyszerűen nem volt arra tanítva, hogy képes legyen irodalmi szöveget (mesét) megkülönböztetni egy ember által a valóságról összeállított, igaznak szánt szövegtől, és így elcsúszik rajta, mi agresszív és mi tréfás. (Ez leírva nagyon furán hangzik, de ha elárulom, hogy egy Anansi történetet választottam, talán kicsit érthetőbb a jelenség.) Amikor egy kollégának elmeséltem a tapasztalataimat, annyit mondtam, hogy hát a Watson ezen alkalmazása valószínűleg nem ismeri fel az irodalmi szövegeket. És a kollégám csípőből válaszolt: de hát ezt nem is várjuk el.

bigdataÉs itt a kutya elásva. Mert de igen, manapság pontosan ilyen és ehhez fogható elvárásaink vannak, amikor a cognitive technológiáról beszélünk. Ma már senkit nem hoz lázba, ha egy szövegben meg tudsz találni egy konkrét kifejezést, ez egyszerűen óvodás szintű, sértő programozói feladat. Manapság bizony ott tartunk, hogy sokkal árnyaltabb kérdéseket merünk feltenni, és elvárjuk, hogy egy gép képes legyen megválaszolni őket. Gmail fiók? Hát bármilyen internetes keresőmotor? Hát a facebook fiókodra ránéztél-e mostanában? Talán mosolyfelismerős fényképezőgéped is van? A triviális kérdésekkel ma már nem a legnagyobbak foglalkoznak, mert a legnagyobbak energiáit olyan ködös feladatok kötik le, mint például egy százmillió kommentből, twitter bejegyzésből és hat másik adatforrásból származó, strukturálatlan szöveges és képi állományból felépülő gigantikus adatzsákból olyan információkat kinyerni, mint mondjuk milyen márkákról milyen érzelmekkel beszélnek az emberek, mennyire fontos az emberek fejében úgy általában a környezetvédelem, vagy például elindult-e már egy olyan folyamat, amiből öt év múlva rossz esetben akár terrortámadás is lehet? Egyszóval: a fekete-fehér kérdések ideje lejárt, manapság a fontos felvetések izgatják a legmenőbb informatikai fejlesztőket.

Utópisztikus voltam, vagy ijesztő? Nézd, ez az egész olyan, mint a gépjármű. Arra is lehet használni, hogy eljuss egyik helyről a másikra, meg arra is, hogy elüss vele valakit. Vagy mint az eső, ez jobb, mert abból a szempontból erősebb a hasonlóság, hogy nincs rá hatásod. (Valójában nem tudjuk, mi lesz, ha már tényleg nagyon okosak lesznek a gépek.) Az eső kell a terményeknek, nagy baj lenne, ha nem esne, de tud nagyon nagy károkat is okozni. Csak a cognitive technológiákat egyelőre még aránylag jól a kezünkben tartjuk, mert még mindig nagyon specifikusak. Semmiképp sem teremtettünk új fajt, de bizonyos területeken egy-egy fejlesztés máris váratlan képességeket mutat. Segít diagnózist felállítani. Segít pénzügyi döntéseket hozni. Egy nagy csomó dologban segít, nem kell félni tőle, hanem meg kell tanulni használni, és akarni kell megismerni, és akarni kell foglalkozni a számtalan morális aspektusával.

Huh, ez nehéz volt, tudom. Ma nem is nyúzlak ennél hosszabban. Na sipirc, most már tényleg elengedlek, hess, csinálj valami mást.

A következő részben az is ki fog derülni, hogy hogy jön az egészhez a mesemondás?

Szabadalom a mesékben

5 Jun , 2016,
Szilvi
Comments

activebrainAmikor megláttam, hogy a soron következő Szertár podcast a szabadalmi folyamatokról szól, azért, bevallom, nyeltem egyet. De az agyam persze olyan furán van konfigurálva, hogy csakazértis ezen a szabadalom dolgon kezdett el pörögni.

Arról értelemszerűen le kellett tennem, hogy a szabadalmi hivatal, mint olyan, a benne dolgozó szakemberekkel együtt a népmesékben megjelenjen. Ha a következő ötszáz évben a szabadalmi hivatal megmarad, és még hozzá fontos szerepet is fog játszani a mindennapi emberek életében, akkor vélhetően lesznek majd olyan közszájon forgó történetek, amelyekben egy ország szabadalmi hivatala teljes valójában megjelenik. De ehhez idő és felfokozott társadalmi érdeklődés kell, és amíg ez a néhány évszázad le nem pereg, a magam részéről megelégszem a rokon területekkel. (Nagy cégeknél egyébként most nagy divat az innovation.)

Tovább nehezíti a keresést, hogy a népmesék azért többnyire az emberre magára koncentrálnak, a különös technológiai megoldásokat igénylő feladatokat pedig gyakran egy-egy aljas huszárvágással oldják meg. Esetünkben sem a csoda maga, sem a varázserővel bíró tárgyak, sem semmilyen csodálatos képesség nem fog megfelelni a követelményeknek. Akkor tehát koncentrálok én is a szabadalmak emberi tényezőire.

A központban az ötlet lesz, de a furmány, amivel egy főhős maga áll elő, még nem lesz elegendő. Nem kívánom az összes furfangos megoldást kínáló történetet felsorolni, már csak azért sem, mert ennek ezúttal alkategóriája a zsenialitásban kifogyhatatlan tricksteres mesekincs. Ami jobban érdekel: az ellesett ötlet, ellopott ötlet, illetve az ötlet leírása, felderítése.

Da-Vinci-glider

Csókolom, van már rá szabadalom?

Elhangzott kevésbé hangsúlyos félmondatként a beszélgetés során, hogy a szabadalom mindig publikus, bárki számára elérhető. Az elmondottak alapján az az érzésem támadt, hogy hát ez bizony nem egy egyszerű google keresés, minthogy nem feltétlenül elérhető digitálisan, amiről pedig bevillant az a motívum, amikor a főhősnek egy segítő árulja el, mi a teendő. Magamban jót kuncogtam, hogy a szabadalmi hivatal nagy tudású szakemberei kicsit olyanok, mint például a Hamupiőke királyfiban a kisegér, aki rögtön tudja, hány haikut kell holdtöltekor mézben pácolt dióhéjból ezüstkútba morzsolni a célok eléréséhez. (Aki az előbbit lerajzolja, kétfülű nagydíjat kap.)

Kié a szabadalom?

Az meg van, amikor átverik a jótettet véghezvivő királyfit / királylányt / testvért / akárkit, és aztán be kell bizonyítania, hogy ő volt az? Például a a három testvér elindul, legkisebbnek sikerül, nagyobbak kútba vetik / akármit csinálnak vele, és hazamennek learatni a babérokat. Van például az Illyés Gyula kötetben Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető meséje. Ha a módszert időben le tudta volna védeni, a másik kettő hiába ment volna haza más tollával ékeskedni, ott lett volna a pecsét, hogy a nagy jót, kérem szépen, azt másnak köszönhetjük. (Részben ugyanezért szoktam minden egyes fontosabb munkámba valami easter egget rejteni, amitől elidegeníthetetlenül az enyém. Meg mert vicces.)

Aztán vannak vitás helyzetek, amikor nem egyértelmű, kié az érdem. A szabadalom esetében lehet, hogy több embert is meg lehet jelölni tulajdonosként, és a mesékben is van példa kooperációra, de a témában személyes kedvencem mégis  az az afrikai mese, amelyben három legény indul útnak, mert egy apa annak adja világszép lányát, aki olyasmit szerez, amiből a világon nincs több. Egyik a hétmérföldes csizma afrikai megfelelőjét találja, másik egy jó kis messzelátót, a harmadik pedig életvizet. Na egy szó, mint száz, mindhárom kell a lány megmentéséhez, de jól összevesznek. Ebben a mesében együtt értelemszerűen “nem adhatták be a szabadalmat”, így viszont a babérokat sem arathatta le egyikük sem. A mesét részben megtaláljuk a Szótlan szultánkisasszony címadó meséjében is, mint beágyazott történetet.

Mi is pontosan a szabadalom maga?

A tett pontos leírásán nagy a hangsúly, például a jóságos főhős sosem tartja szükségesnek megemlíteni, hogy a jótettet nem árt szívből csinálni… Gondolok itt a Holle anyó típusú mesékre. Népszerű dolog motívum ez, és a mesehallgató valahogy mindig érzi, mi hiányzott a hídhoz. Ezt a japán mesegyűjteményt nagyon szeretem, itt például egyből két változatot is fejből fel tudok idézni. Egy, a gazdag és a szegény szomszéd önt hamut a közelgő uraságra, csakhogy a szegény jófej, neki megtörténik a csoda, a gazdag meg szarfej és úgy is jár, ahogy megérdemli. Jóval rövidebb az a mese, amelyben koboldokkal kell táncolni. A szabadalmak egyik rákfenéje valószínűleg egyébként a szabadalom pontos ismertetése, ami gyakorlatilag lehetetlen feladat. Aki próbált már publikáció alapján kísérletet reprodukálni, az tudja, milyen nehéz is ez a műfaj, miközben szeretem azt feltételezni, hogy a publikálók igyekeztek a módszert tényleg igényesen leírni.

Ugyanitt ne feledkezzünk meg Bolond Mihókról sem, hiába mondják neki, mit hogyan csináljon, azt mindig rossz eszközre alkalmazza. Talán ha pontosan fogalmaztak volna, megértette volna, hogy a kalapba tűzés csak a tűre vonatkozott, nem a gerendára ésatöbbi ésatöbbi.

És kit érdekel a szabadalom?

Mindenkit. Ez a lényeg. A szabadalom mindig publikus, de a szabadalom felhasználásával szerzett javak a szabadalom tulajdonosát is illetik. Ezért jó a szabadalmi hivatal intézménye, mert nem kell úgy őrizni minden titkot, mint a bűvészeknek. Néha egy-egy módszer ellesése óriási lendületet adhat, Maui is jól járt, amikor a tűz megszerzésének egyik változatában kilesi, hogy anyja úgy megy el az istenekhez, hogy egy jelszót mond el egy sziklánál, mire a szikla megnyílik. Utána a tűzgyújtás rejtelmeit deríti ki Maui, és addig megy vissza, addig ügyeskedik, erősködik, amíg a végén nem csak egy darabka tüzet, de a tűzgyújtás módszertanát adják át neki. Mennyivel jobb nekünk, nem igaz? Csak be kell sétálni a szabadalmi hivatalba, és megkérdezni, hogy csókolom, van-e már énekhanggal hagymát pucoló rádió kidolgozva? És ha van, jó nekünk, lehet tovább fejleszteni.

Ki mondja meg, miből lesz szabadalom?

Hivatalt leginkább döntőbírók formájában találunk a mesékben, ezt a pozíciót sokszor tölti be mondjuk egy király. Itt szeretném egyébként széljegyzetként felhívni a figyelmet az önmenedzselés fontosságára, azaz ne várjunk arra, hogy a Mikulás mindent tud, hanem mutassuk meg, mondjuk ki, mi mit tettünk le az asztalra. Jól megválasztott modorban ez egyáltalában nem kérkedés. Többnyire a mesebeli döntőbírók sem egyszerűen csak megálmodják a végtelen nagy igazságot, hanem bizony a főhős maga sorolja el az érveit.

Hát ennyit a szabadalmakról.

Ez itt viszont semmiképp sem egy szabad alom. Bocsánat.