Monthly Archives:November 2017

Picasa nélkül élni?

30 Nov , 2017,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

Ez most egy merőben technikai post lesz, egy, a blog működésében fontos szoftverről. Kicsit azt remélem, hogy nem egyéni nyafogássá fajul, hanem az derül majd ki, hogy csak én élek egy kő alatt, és ezért nem jutnak el hozzám a hírek. És előre szólok, szőrös bunkó jár mindenkinek, aki flegmán behajít egy “X alternatives for Picasa” típusú cikket. Vannak igényeim, és nagyon hisztis vagyok, mert egyetlen ilyen klikkvadász cikkel sem találkoztam, ami valódi megoldást kínált volna.

Screen Captures

Mivel nem telepítek minden nap Picasát, úgy fél évvel ezelőtt szembesültem vele, hogy hivatalos forrásból már nem is lehet. Megszámolni sem tudom, hány alternatívát böngésztem végig és teszteltem is, és míg a Picasa elemeire külön-külön létezik szoftver, nem is egy, és nagyon is jók, a Picasa all-in-one csomagja kétségkívül piaci résként tátong. Aki az alábbi igényeim mindegyikére egyszerre tud megoldást ajánlani, ne tartsa magába!

  1. Figyelt folderek betöltése, de csak azok, folderstruktúra és más szempontok szerint böngészhető módon.
  2. Képszelekció gombnyomásra. A picasában a csillagozás elég menő, space-re csillag fel, á, mégsem, spacere csillag le. Van százötven képed, ebből akarsz MOST leszelektálni max 30-at. Kurzor – kurzor – kurzor – kurzor – space- kurzor – kurzor – kurzor – space …. ééééés kész. Select starred, export, emmmm, yepp, let it be converted to 480 px aaand… Tadaaaaam!
  3. Módosítások algoritmus lépések szerinti mentése, azaz a végeredmény nem készül el azonnal, a szoftver csak a lépéseket tárolja le. Nem csak hely, de alaposan idegkímélő módszer is egyúttal. Sőt, bármikor tudom egy képpel ott folytatni, ahol abbahagytam, megőrzi a szekvenciát. Ugyan a közepéről lépést kivenni nem lehet, de visszalépegetni bármikor. Nagyon kézenfekvő, pokoli gyorsan lehet haladni egy ilyen módszerrel: kurzor – kurzor – kurzor – hmmm, ebből lehet valami, ilyen effect, olyan effekt, kissé fordít nem rossz, space és mehetünk tovább – kurzor – kurzor – hmm, ezt is lássuk, így-úgy korrekció, á ez nem lesz jobb, megyünk tovább kurzor – kurzor – …
  4. create collage – kiválasztott képekből pikkre-pakkra kész a collage. Kicsit több effektet el tudnék viselni, de többnyire így sem rossz. A fenti kollázs például picasa-val készült, elég gyorsan.

Igazából ennyi. A többit, a korrekciók mikéntjét, mibenlétét tekintve az alternatívák általában hozzák a picasa minőséget, sőt, sok esetben el kell ismernem, alaposan felül is múlják, de eddig még kizárólag olyanokkal találkoztam, ahol

  1. vagy csak alternatív albumkezelés, vagy csak folder létezett. Még ez a legkisebb, bajom, ezt megszoknám, de…
  2. nehézkes volt vagy egyenesen hiányzott a starringolás és/vagy…
  3. nem lehet a szerkesztést félbehagyni, vagy lementem a hardcopy-t, vagy elúszott és kész, és/vagy…
  4. nincs collage. Ritkán használom, de akkor MOST akarom.

Főleg a kettes és hármas pontok fájnak nagyon, ha hiányoznak. Annyira hihetetlenül kényelmessé teszik a képekkel való foglalkozást, hogy ha csak ez a kettő teljesülne egy picasa alternatívában, eskü le is törölném az újabban féltve őrizgetett telepítőfájlt. Jó, ez nem volt igaz. Úgyis megtartanám… 😀 Mindenesetre kell majd találnom egy másik szoftvert, mert ez sem fog örökké működni az újabb és újabb környezetekben.

És akkor lehet ujjal mutogatni, hogy persze, beleszokott a jóba, aszt’ nyivákol, amikor elveszik az ingyen jött játékot. Igen, pontosan ez történt. De hát kérem, most komolyan, ha hirtelen bedöglene az összes hűtő és mosógép, ugye sokan a szívükhöz kapnának? Ugye ha nem lenne közmű, az tökre nem lenne jó?

Szóval hajrá, fejlesztők, a picasa feltette a lécet, tessék megugrani! Egy hívőtök biztosan van!

Exkluzív meseest barátoknak

27 Nov , 2017,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Amikor az IBM-ből kiléptem, nagyon sok embertől kellett elbúcsúznom. Nagy multiban sok jó ember elfér, és számomra közülük is kiemelkedett egy csapat, a HR Campus trénerei. Tőlük máshogyan, a csapat szellemiségéhez illőbben akartam elbúcsúzni, nem csak egy kis sörözéssel. Egy exkluzív mesemondó estet ajánlottam fel nekik, amelyet némi csúszással bár, de november elején mégis sikerült tető alá hozni. Mindenki legmélyebb megelégedésére. 😀

Amiket a tervezéskor latolgattam:

Fél órás műsorra készültem, mert azért kell közös időt is hagyni, és egy dolgos nap végén, egy baráti összejövetelen szerintem fél óránál többet nem szabad a kötetlen beszélgetéstől elvenni. A hangulat ebben a társaságban mindig nagyon családias, alapvetően ezt akartam megfogni.

Magyar népmeséket akartam mondani, egyrészt, mert a magyaroknak ez fogja a legotthonosabb érzést megadni, másrészt pedig külföldi barátaink ezzel az oldalunkkal valószínűleg ritkán találkoznak (multikuti a multiban). További szempont volt, hogy egyik mesém se legyen túl hosszú, hiszen meseest ide vagy oda, ez akkor is csak egy kis közös lazítás munka után. A világból kirohantak volna egy tisztességgel elmondott Mirkó királyfitól vagy Fehérlófiától, bármilyen gyönyörű történetek is.

Ahová szerveztük:

Egy csendes kávézóba mentünk, ahol van sör és forrócsoki is, ez így teljes. Sőt, egy valamelyest elszeparált rész is akadt 10-15 főre. A vendégmarasztalós széktípusok hamar eldöntötték, hogy állni fogok, úgy még van esélyem lélegezni is, de így meg valahogy sehogy sem találtam a helyem. Valakit mindenképpen kitakartam a másik elől, de csak így lehetett elérni, hogy senkinek se kelljen túlságosan kitekerednie. De végül ebből is kihoztuk ami belefért, legalább lehetett egy kicsit azzal is játszani, hogy hol a csapat az egyik feléhez beszélek, hol a másikhoz.

A mesék

Az est végül három meséből állt. Egy hosszabb mesekezdő formula szépen megágyazott a mesehallgatásnak. Az ilyesmi jót tesz, ha “helyre kell rázni” a közönséget. Elsőként legkedvesebb gyerekkori történetemet mondtam el, melyben egy öregasszony kibabrál az ördöggel. Mivel felnőtt hallgatóságom volt, utána meg is állhattunk egy pillanatra, mert meg akartam osztani velük, miért éppen ezt a mesét választottam: személyes barátoknak olyan történet jár, amihez személyesen is erősen kötődöm. És egyúttal azt is be tudtam mutatni, hogyan születnek a mesék, hiszen ezt a mesét történetesen gyerekként nagy valószínűség szerint sohasem hallhattam. Igen, értem, mit nem értesz. Nem baj, ők már értik. :)

A mese után sokat kérdezősködtek a mesemondásról, a mesékről, szívesen válaszolgattam. Egyik kérdés hívta a másikat, míg valaki be nem dobta, hogy nem mondanék-e véletlenül egy egzotikus mesét is? Most már bevallhatom, hogy de igen, eleve is beterveztem a történetet a hat asszonyról, akik felmentek a holdba. (Röstellem, de a helyszínen elhangzott ismertetővel ellentétben a gyűjtés helye: Pápua Új-Guinea.) Rövid sztori, szép, és azért is szeretem, mert nagyon erősen a hallgatón magán múlik, hogy vajon szomorú vagy nem szomorú történetként élei-e meg. Igazi felnőtt anyag, mindenképpen szerettem volna beválogatni, mert könnyű rajta keresztül megmondani, hányfélék a mesék. Ritkán sikerül ekkora csendet elérnem mesével, de ez a történet mindenkit megérintett. Ahogy lassan-lassan életeztek a trénerek, lehetett beszélgetni a mesék mibenlétéről, sztorizgatni meseválasztásról, az aktualizálás és improvizáció fontosságáról, anekdotázni az örökzöld ötperces hősmeséről és a többi, mesemondó körökben ismert esetről.

Harmadik történetként vittem is meg nem is valamit. Bár volt egy-két ötletem talonba, de alapvetően arra készültem, hogy kívánságműsort csinálok belőle. Egyfelől így még személyesebbé tudom tenni a műsort, másfelől pedig ez így nekem is izgalmas kihívás. Végül nem adták fel nagyon a leckét, Mátyás király mondát kértek, és hát melyik magyar mesemondónak ne lenne legalább tíz kedvenc Mátyás király története? Nálam a szegény ember a sláger, aki tököt visz ajándékba a királynak – node két strázsa is elkéri a felét annak, amit a király majd ad neki.

És akkor ennek a mesének is vége lett.

És akkor aztán már tényleg ki kellett mondani, hogy itt a vége, fuss el véle. Gyorsan átalakultunk meseestből beszélgetős összejövetellé, és amikor a kávézóban eljött a záróra, mi is haza indultunk. Nagyon élveztem újra velük lenni, és örültem, hogy a meseest valóban nagyon bensőségesre, igazán exkluzívra sikerült.

És ezzel egy időben egy másik mesének is vége lett.

Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

23319203_10213422246962874_7366256413701714907_n

(a fényképet köszönöm szépen Horváth Gábornak)

Könyv: A szultán Isztambulja napi öt kurusból

1 Nov , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

Azt meséltem már, hogy nemrég Isztambulban jártam? 😀

Jó, oké, tudom, meséltem.

De azt nem, hogy milyen útikönyvet vittem magammal!

Hát először is, nálam volt a Marco Polo sorozat Isztambul tagja. Ezt egyetlen egyszer nyitottam ki, még az utazás előtt, mert volt benne miniszótár, és a számokat meg akartam tanulni. No hát a kihívás még áll, nem egyszerű a török nyelv, bárki bármit állít, nemigen hasonlít semmire. Egy szó, mint száz, egyetlen számot fogok életem végéig tudni törökül: ondört. Ezt sem az útikönyvből tudom, hanem “csak” azért, mert egyik este a 14M jelzésű buszt kellett megtalálnom egy tisztes méretű buszvégállomáson. A telefonomba még napközben kiírtam a menetrendjét, azt mutogattam mindenkinek, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy állítson irányba. A harmadik lány kimondta, hogy “á, öndört me!” – utána már könnyebb dolgom volt, a következő szimpatikus embernek csak mondtam, hogy ondört me, mellékeltem egy tanácstalan kézmozdulatot, és azonnal értett mindent. Hát ennyi volt a Marco Polo sorozat szerepe. Amúgy biztosan jó, de mesemondóként azt hiszem, tudok mondani egy jobbat. Életemben először úgy faltam egy útikönyv oldalait, mintha sajtból volna.

WP_20171015_20_06_23_Pro-001

1750

Körülbelül 1750-et írunk a legzseniálisabb útikönyv szerint, amit valaha láttam. (Itt a moly link hozzá.) A történelmi útikönyv műfaja nekem új volt, de eztán már csak így fogok utazni, azt hiszem. Sőt, ha nincs a helyhez történelmi útikönyv, talán el sem indulok! A cím egyébként abban az értelemben félrevezető, hogy nem ad receptet ahhoz, hogy hogyan éljünk túl egy isztambuli utazást 1750-ben napi öt kurusból, de cserébe nagyon sok hasznos információval ellát.

Például, hogy honnan ismerjük fel a janicsárokat, és ami még fontosabb: hogyan viselkedjünk a környezetükben?

Meg hogy hol és mikor tekinthető meg a rabszolgapiac.

Valamint hogy hogyan lehet bejutni egy mecsetbe, ki ne hagyjuk, mert nagyon szépek.

És hogy most tegyünk le róla, ha a szultán háremhölgyeit akarjuk látni.

De a palotába még bejuthatunk esetleg, na nem könnyű, de van oda vezető trükk.

Ja, és legyen nálunk dragomán, aki a többiekhez hasonlóan szereti a baksist, és ezt vegyük is figyelembe, különben félre talál fordítani.

Na ilyeneket tudtam meg. Rendkívül szórakoztató. És legfőképpen hihetetlen vicces érzés úgy mászkálni Isztambulban, hogy lelki szemeim előtt 1750 van, és ott látom az utcán mindazt, amit a többiek nem látnak az utcán. Mert a többiek a Marco Polo sorozatot használják, vagy valami roppant hasonlót.

A könyv egyébként gazdagon illusztrált, nekem bejöttek a grafikák a fényképek helyett. Egy színes betét is került a kötetbe, de alapvetően grafikákkal pótolják a fényképeket, szerintem szépek, nagyon kellemes hangulatot kölcsönöznek az egész könyvnek. Emellett egy csomó rövid korabeli (vagy időben kb. környéki) idézettel is megtámogatják a leírtakat, amitől még élőbb lesz az egész. Egy pár dolgot pedig, amik valahogy nem fértek a szövegbe, külön, keretekbe foglalva magyaráznak meg nekünk, például a hivatali rendszert, vagy a pénzek fajtáit.

WP_20171028_09_32_43_Pro-001

WP_20171028_09_33_13_Pro-001

Az egyetlen, amit viszont csakis szigorú komorsággal összevont szemöldökeim rémképével tudok illetni, az az, hogy a könyvnek úgy lett vége, mint amit egyszer csak váratlanul lekevertek. Semmi zárószó, csak vége a mondatnak a lap alján, és utána már a források jönnek meg a tartalomjegyzék.

Nohát, kérem, könyv így engem még SOHA nem hagyott ott 1750-ben Isztambulban!