Monthly Archives:January 2018

Once upon a time – sorozat kritika

9 Jan , 2018,
Szilvi
, ,
Comments

Most, hogy a Trónok Harca épp nincs, és én mindeközben pihenésképp el vagyok varázsolva egy régi, de igazán mesés sorozattól, ebben a bejegyzésben a Once Upon a Time körül fogok örömtáncot járni.

once upon a time

Az ABC ezt a sorozatot nyilvánvalóan direkt azért forgatta le, hogy én az ÖSSZES klasszikus Walt Disney mesefeldolgozást mindenáron meg akarjam nézni. Merthogy ez történik. Láttunk már biztosan olyat, hogy pár mesét összefűztek, és akkor egyik-másik karakter felbukkan egy helyszínen, na de itt MIND ott vannak, és ez az egyik a legszórakoztatóbb az egészben. 2011 óta megy a sorozat, azóta 7 szériát forgattak le, így mi jócskán le vagyunk maradva: épp csak befejeztük az első évadot. De már most imádom!
Próbálom a spoilereket a végére tartalékolni, de aki annyira érzékeny, hogy mindig mindenkire rászól, aki a film / könyv címén kívül bármit el akar árulni, az most inkább szaladjon, és nézze meg gyorsan az első epizódot.

Az alapszitu:

Adott a gonosz boszorka, aki megátkozza a mesevilágot: nincs többé varázslat, mindenki mehet élni átlagos kis életét egy (számukra) alternatív környezetben: a valóságban. A helyszín Storybrook, ami egy átlagos huszadik századi amcsi kisváros szépen nyírt gyeppel, Az iskolával, A fogadóval, A vegyesbolttal, és mellé középócska időjárással. Henry, a kölök, innen szökik el, és ide hívja el Emmát, aki éppen magányosan fújja el a 28-dik születésnapja alkalmából vásárolt ünnepi muffinja tetejére tűzött egyetlen szál gyertyát. Hogyaszonnya neki: Emma, én vagyok a fiad. És akkor mindenféle dolgok történnek…

6808461018_26ccd3f9c3_b

Miért nézd meg okvetlenül:

Imádom, hogy minden fontos mesei karakterből egy kerek és komplex személyiség lesz. Saját háttértörténettel, motivációkkal. A sorozat egy pontján el is hangzik: nem születik gonosznak senki, a gonoszt úgy csináljuk. És hallod hát de nem?

Apropo gonosz: a gonosz boszorka alapállapotában egy csinos, jól ápolt, megnyerő mosolyú nő. Kifejezetten szimpatikus lenne, ha a boltban találkoznánk, és meg kellene beszélni, nem látta-e véletlenül, hol rejtegetik az akciós újságban meghirdetett kivehető ajtós turmixgépet. Nem állítja, hogy minden szép nő gonosz is, de nem is a kinézetedből következik a belső tulajdonságod. És nem vegytisztán gonosz, ördögiek a részletek, hogy úgy mondjam. Rossz döntései ellenére hajlamos vagyok neki megbocsájtani.

Nekem bejön a külcsín is: képi világ, színek, zene rendben. Átlagos, de hozza az elvárásokat. Plusz pont az ultrarövid intróért. Mondjuk a Trónok harca intrót gyakorlatilag akárhányszor végig tudnám hallgatni, de azért alapvetően nekem bejön ez a 15 másodperces megoldás is. (Például a Stranger Things meg az Amerikai Istenek intrója egyszer is bőven sok volt.)

Robert Carlyle – most komolyan, lehet-e őt nem szeretni? A karakter pedig, amit játszik, egyenesen zseniális, a többit a spoiler alert után találod.

Minden mesei karakter megtartja a mesei karakterét. Olyan, mint egy nagy szerepjáték. Mit csinálna Hófehérke, Piroska és a többiek, ha mai emberek volnának?

Miken kell túllendülni:

Van azért pár epizódszereplő, aki bár felbukkan még máskor is, de… nos… jött, cselekedett, elment. Nem akkora baj ez, csak valahogy a háttérsztori ismertetése elég szájbarágós lesz ugyanezeken a pontokon. Kicsit olyan összecsapott érzésem lett tőle, mintha nem lett volna előre egy kerek egészként kitalálva a széria, hanem csak úgy ad hoc gyurmáznának. Nem tudom, más sorozatok kevesebb epizódba is meredekebb komplexitást tudnak elrejteni, akkor gondolom, nekik is ment volna.

Amúgy is. A történet nem különösebben magasröptű, azért sokszor lehet előre sejteni, mi lesz a Nagy Fordulat. De ebben én elég rossz vagyok, jó párszor találtam mellé. Viszont… Ha tudod előre, akkor annyit pont ad, hogy minden epizód kellemes esti szórakozást biztosítson.

A történet nem mindig elég koherens. Néha vannak határozott lukak, máskor egyszerűen csak logikátlan. Nem vészes, de ott van.

A főhős nő rinyálása nekem néha uncsi volt, és azért elég mesebeli seriff lett, lássuk be. Ez a lefelé konyuló arcberendezéstől meg leginkább nagymamám elszontyolodott tányérja lesz a konyhafalon, erősen poros-pörköltgőzös már. A többi a spoiler alert után.

ZÁRSZÓNAK IS EGY A VÉGE:

Volna még más is, de nem húzom tovább a bejegyzést. Ha még nem jutott volna el hozzád, akkor ezt a sorozatot ajánlom szeretettel. Most már csak a “nem bírtam magamban tartani, de mindent lelövök”megjegyzések vannak hátra.

Innentől tehát SPOILERVESZÉLY!!!!

spoiler

Nekem egészen addig, amíg a gonosz boszorkány valóban meg nem ölt valakit a valóságban, a mesei epizódok simán lehettek volna a kissrác fejében zajló párhuzamos valóság elemei. És azt hiszem, inkább örülök neki, hogy mégis szórul szóra igaz.

Rumplestiltskin – IMÁDOM! A legeslegjobb. Az alapmesét, bevallom, nem igazán szeretem, mert olyan bárgyú, ahogyan kiderül a neve. Egyszerűen képtelen vagyok eltérően elképzelni, mint így:

“Jaj, szegény lány hát azt se tudta, hová legyen, most aztán hogy találja ki a törpe nevét? Hát, elkolbászolt a sötét erdőbe, aztán hát mit lát? Kicsi tűz körül jókedvűen ugrándozik a törpe, és ezt énekli: “úgyse találja ki a nevem soha, mert az én nevem Rumplestiltskin”. No a lánynak se kellett több, kipattant a fa mögül, két kezével egy-egy pisztolyt formált, s nagyot kiáltott a manóra kacsintva: GOTSCHA!”

Szóval most van története a varázserejének, van értelme, hogy aranyfonalat fon, és egyáltalán, ő a legnagyobb arc az egész kisvárosban! Nagyon tetszett az is, hogy mennyire eltökélt, hogy van szíve, őszintén megbánta minden (fontosabb…) bűnét. Tetszett, amikor elbotlott a true love’s kiss jelentében, pontosabban hogy nem az lett, hogy ásó-kapa-nagyharang, hanem visszazökkent önmagába, de azért mégsem teljesen előző énjeként folytatta. Persze neki kellett a hatalom, különben esélye sincs a fiát visszakapni, de igazából nehéz eldöntenem, hogy ott és akkor ez mennyire volt meg a készítők fejében. Néha nem elég koherens a sztori, szóval nem vagyok benne biztos, hogy a fiú visszaszerzése volt a legerősebb érv, amikor nem jött össze a csajjal.

A seriff – na hát na, húú, jól meg bírja sejteni ám a mindent, és ááá, dehogy vonatkozik rá a törvény! Khm. Ennél még Magnum meg a Knight Rider is törvénytisztelőbb volt.

Prince Charming – úristen, ki ez a balek? Komolyan, ha minden más mesei karakter meg tudta tartani a jellemét, akkor ez a puhány kis moszat, aki még arra sem képes, hogy futó hivatalos kapcsolata helyett élete szerelmét válassza, ez micsoda?