Kétfülű Blog

Ahá, szóval így néz ki egy színvonalas haknifesztivál!

22 May , 2016,
Szilvi
Comments

WP_20160522_13_47_42_ProPont időben jöttem rá, hogy pont most van Bécsben idén a Storytelling Festival, és viszonylag gyorsan sikerült is lezongorázni, hogy hogyan is tudok elmenni rá. Vonatjegy és egy kedves ismerős vendégszeretete – így kerültem ki a szombati, négy óra hosszú Story Marathonra, ahogyan az aznapi műsort nevezték. (A rendezvény maga több napos, de a szombati program tűnt a legjobbnak.)

Szóval egy szóban: zseniálisak.

De tényleg. Még Marcus Jeroch műsorán is jól szórakoztam, aki magát Wortakrobatként nevezi meg, fárasztó szóviccekkel operál, és a youtube-on elérhető felvételeinek felületes áttekintése alapján úgy ítéltem meg, hogy na ő lesz az, akinek a művészetéből nyelvi korlátaim miatt nem sokat fogok érteni, de tökmindegy, mert amúgy is egy szánalmas kis görcs. Hát nem, egyrészt szépen kipontozza a poénokat, a fajsúlyosabbakat rendesen hagyja leérni, pont, amennyire kell. Másrészt pedig, ami a legérdekesebb volt számomra, hogy a megjelenése, stílusa élőben helyén való, hiteles és zseniális. És esküszöm nem ittam, nem szívtam. Ez valószínűleg olyan, hogy ha nem vagy rápörögve épp a Gyalog galoppra, akkor ne nézd meg a Gyalog galoppot. De itt ezzel nem volt gond, Marcus a belibbenése pillanatában elhitette velem, hogy nekem ez kell.

Maga a fesztivál egyébként számomra szokatlanul és egyben üdítőleg is kétnyelvűen zajlott. Mármint, érted, hogy itt van a kedvenc kakaós bögrémtől alig három órányi távolságra egy olyan világ, ahol azért is könnyű nemzetközi storytelling fesztivált rendezni, mert teljesen természetes, hogy amelyik előadó nem tud németül, hát majd beszél angolul, és a közönség pontosan ugyanolyan jól fog szórakozni. Jót tett szerintem az estnek az is, hogy nem tisztán mesemondás volt, hanem tényleg nagyon sokféle művészeti ág színpadra lépett.

Na. Marcust már említettem, nem egészen sorrendben, de íme a többiek:

WP_20160521_19_08_03_Pro

Amikor érkeztünk, Alvaro Solar éppen arról értekezett, hogy gyerekként mennyivel könnyebb volt neki háborúsat játszani, mint békéset (nem tudom mennyire volt ilyen téren tudatos a témaválasztás, de bennem felmerült egy kis aktuális világpolitikai párhuzam), és kifejtette, hogy ebben a műfajban sokkal komplikáltabb dolog fiúgyereknek lenni, mint kislánynak. Ez inkább afféle stand-up műsor volt, nagyon élveztem. A hapsi nagyon ügyesen uralta a színpadot, öltönymellény ide vagy oda, az ember látta rajta a dzsungelharcos jelmezt és a kislányruhát is, attól függően, hogy épp melyik szereplő szólalt meg.

WP_20160521_19_21_27_ProA következő előadó Folke Tegetthoff volt, ő egyben a műsor házigazdájaként is operált. Egyébként mindenkit úgy konferált fel, hogy a sort folytató őstehetség ilyen meg olyan különleges módon mondja el a sztorit, de ettől még az előadók nagy része nem volt storyteller, csak hát egy storytelling fesztiválon a Story Marathon etap alatt valami cipőkanalat elő kellett venni, hogy ne tűnjön fel a sumákság. Szerintem elég lett volna átnevezni az aznapi programot, de ez magánvélemény, és lehet, nem rajta múlt. Persze értem én, hogy egy jó produkció mindig „has a story” (témában kedvenc linkem itt), de… na. Mindegy. Tegetthoff saját számában kedvesen, öregurasan adott elő valami királylányos-királyfis mesét, bevallom, picit kevésbé kötött le, de nem azért, mert öregurasan adta elő, mert ezt jó értelemben gondoltam, hanem csak simán a sztori nem fogott meg. Olyan hellyel-közzel tündérmese volt, ismerős elemekkel, aki imádja az ilyet, az bizonyosan jól szórakozott, mert a bácsi jó előadó, és még zenei kíséretet is hozott.

Utána Jimmy Gonzalez, az ultimate zsonglőr srác dobált golyókat, majd gyurmával szórakozott. Ez utóbbi nagyon jó ötlet volt, feldobta a hagyományos labdadobálós számot, hogy valahogy úgy lett időnként több vagy kevesebb „labdája”, hogy hol letépett a tömbből egy darabot, hol összedolgozta kevesebb, de nagyobb labdává. Lehetetlen, mint minden zsonglőr mutatvány. :)

WP_20160521_20_28_40_ProLaura Simms műsora ígéretesen indult, de aztán bevallom, nem tetszett. Azért nem, mert szájbarágós. Egy amúgy nem túl szar morális történetet mondott el, és a végén jó alaposan belemasszírozta az agyamba a tanulságot, és nekem fizikai fájdalmat okoz, amikor a koponyámon belül masszíroznak. Viszont uralta a porondot, szépen mozgott, jól intonált, összességében sokat tudnék tőle (is) tanulni, egészen egyértelműen egy komoly, tapasztalt storyteller ragyogott belőle, ilyen szempontból nagyon nagy élmény volt őt nézni és hallgatni.

A pantomimes fickót, Fabien Kachevet ki kell emelni, elképesztő hanghatásokkal operálva adott elő egy szál széknyi díszlettel egy autós sztorit, amiben gyakorlatilag nem hangzott el értelmes mondat, mégis mindent értettünk. Merre jár, kivel, mivel találkozik, mit szeretne. Egyike azon előadóknak, akik bizonyosan alternatív hangképző szervekkel is rendelkeznek, mert ez az egyetlen értelmes magyarázat a torkát elhagyó hangeffektekre. Plusz nagyon, nagyon, nagyon röhögtünk. Abszolút 10 pont.

Sajnos késve érkezőkként mi csak a ráadásban kaptunk egy rövid mesét a kubai előadótól, Antonio Sacre-től. Egy pinduri kis állatmesét mondott, külön érdekessége volt, hogy angolul és néha kicsit spanyolul. Utóbbi mondatokat többnyire angolul is valamennyire megismételte (csak a hossza árulkodott, hogy nem az egészet), de lehetett követni, mert jó helyre szúrta be ezeket a részeket, amiket kevesebben értettek, és amúgy is nagyon tetszett, hogy ezt így bevállalta. Szerintem jót tett a mesének, hogy ilyen módon multikulturális élményt varázsolt belőle.

Ja, igen, Medhat Mamdouh, a furulyázó beatboxos, ki ne hagyjam! Fuvolával láttam már hasonló felvételeket, mint amit ez a fiatal srác furulyával produkált. Le a kalappal minden legalább ilyen profi beatboxos előtt! Neki még meg kell tanulnia magabiztosabban mozogni a színpadon, amikor épp nem zenélt, nagyon izgulhatott, a testbeszédre jobban oda kell figyelnie. Valószínűleg egy nagyon szerény ember, nekem olyan volt, mint aki nem is igen érti, hogy hogyan lehet ennyi ember tényleg kíváncsi a tudományára. Hát pedig nagyon is kíváncsiak vagyunk, produkció alatt én még lélegezni is elfelejtettem!

Hát a Fußteatheres Laura Kibel attrakcióját nem tudtam hová tenni. Az amúgy jól felépített műsor szerintem professzionalitásában messze elmaradt a többi produkciótól. Egy olyan srác, aki nyolc labdával és gyurmával zsonglőrködik, egy tehetséges beatboxos és egy fegyelmezett, precíz táncos, akit mindjárt bemutatok, meg ugye a pantomimes, akin sírva röhögtem, könnyűszerrel lemosta a porondról ezt a kedves mosolyú, kreatív hölgyet, aki könnyen megmenthette volna a becsületét, ha ütősebb kűrt állít össze. Különösen a második műsorszámát kellett volna lecserélni valamire, ami nem csak vicces és nyilvánvalóan fárasztó, hanem technikailag is magas felkészültséget sejtetne. Íme, egy rövid részletet felvettem belőle, ebben a számban nem igazán nyújtott ennél többet. Hiányoltam belőle a történetet, és igazság szerint nálam az első műsorszáma is túl egyszerű kis sztoriként csapódott le. Sajnáltam alapvetően, szerintem többre képes. Sokkal izgalmasabb mondanivalót várnék el egy felnőtteknek szánt műsorban, ez ebben a formában egy általános iskola gyereknapjára való: könnyed, vicces, jól van megcsinálva, végeredményben egy kiváló matiné anyag.

És akkor a végén Mario Espanol jött, a „kézen álló egyensúlyozó”. Hogy az mit tud! Kézen áll, break elemekkel dolgozik, és lélegzetelállítóan hajlékony. Sugárzik az egész srácból valami elidegeníthetetlen fegyelmezettség. Szóval bár jócskán megjelennek break elemek, nincs benne semmi a break produkciókra jellemző vagány ultralazaságból, hanem inkább egy átgondolt műészi produkciót állított össze. Szép volt, na, pedig általában nem szeretem a modern táncosokat nézni, magam sem tudom, miért. Nagyon ez sem kötött le, de jól esett, kellemes levezetés volt, szépen belesimult a programba.

Aztán minden jónak vége lesz egyszer. Azért, mielőtt elhagytuk volna a terepet, én is megtettem az első apró lépést a nemzetközi storyteller karrierem útján. Megérintettem a színpadot.

WP_20160521_21_47_54_Pro

Összességében nagyon pozitív élményekkel jöttem haza, és gyanítom, ez még mind semmi egy igazán nagy volumenű storytelling fesztiválhoz képest. Türelmetlenül várom, mikor leszek én magam is olyan tudás birtokában, hogy legalább a bécsi Storytelling Festival nívóját megüssem, és a színpadot ne csak egy tréfás fotó kedvéért közelítsem meg. Dolgom legyen rajta.

Comments

  1. Bia says:

    Nagyon jó összefoglaló! A csellón gitározó-doboló hölgy a brácsázó társával azt hiszem kimaradtak. Nekem ők is hozzáadtak az esthez, még ha őket is csak a ráadásban láthattuk.

    1. Szilvi says:

      Ó, igen, ők is nagyon jók voltak!
      egyikük: http://www.sophie-abraham.com/
      Másikuk: simonschellnegger.tumblr.com
      Szombaton együtt zenéltek nekünk egy kicsit.