Author Archives: Szilvi

Tesla iskolába megy

8 Dec , 2017,
Szilvi
, , , , , , , , ,
Comments

Gútán minden ősszel nagy iskolatalálkozót tartanak. Tényleg nagyon izgalmas tudományos napot szerveznek előadásokkal, vetélkedővel, ahová számos iskolából érkeznek diákok. 2017 különleges év, hiszen a Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont meghívására ezúttal Tesla is ellátogatott a Gútára. :)

Pár héttel előtte hívott fel a főszervező, és bizony ilyenkor tudom, mire való egy bejáratott műsor. Egy egy órás anyagot kértek, így nagyjából a kutatók éjszakáján is elhangzott verzióhoz tartottam magam. Mindenek előtt azonban a profi szervezést szeretném egy bekezdés erejéig dicsérni, nagyon kevés az olyan rendezvény, ahol ennyire minden adott egy jó műsorhoz. Tökéletes kommunikáció elejétől a végéig, elsőosztályú backstage, networking platform az előadóknak, a jó minőségű technika pedig már csak hab volt a tortán: szép nagy vetítővászon, remek mikrofon, fénytechnika – egyszóval a fogadó oldalon nagyon kitettek magukért, és ezt tényleg nagyra értékelem. Jó olyan szervezőkkel együtt dolgozni, akik odafigyelnek a fontos részletekre.

stageImage

A helyszínre érve rögtön egy hatalmas plakát fogadott, amin tablószerűen jelenítették meg a korábbi évek előadóit. Mosolyogva vettem észre az ismerős meteorológusokat, szerintem sosem fogom tudni eldönteni, kollégáim-e még vagy sem. :) De más, az egyetemről ismerős arcokat is találtunk, akik nekem is tartottak órákat valamikor, és ahogy láttam, jó érzékkel nyúltak bele a jó előadókba. Ezt nem tudom, hogy csinálják, az egyetemekre azért az jellemző, hogy miközben izgalmas témákkal rengetegen foglalkoznak, érdekesen beszélni koránt sem tudnak olyan sokan.

Idén is jött egyébként egy előadó az ELTE TTK berkeiből, Telbisz Tamás velünk együtt utazott Gútára. Mi mindenképpen autóval mentünk volna, úgyhogy már az elején jeleztem, hogy ha van még, aki Budapestről érkezik, egy odafelé való fuvarozást szívesen felajánlunk. Visszafelé nem, mert mi nem jöttünk haza, csak másnap, de odafelé jó útitársunk volt. Előadása az enyém után következett, egy igazán egzotikus utazást mesélt el sok-sok képpel, és némi geo magyarázattal.

Halló! Sok a szöveg, Szilvike!

Jójó, de akartam egy kicsit a környezetről is beszélni.

Rendben, de most már tényleg elég.

Jól van na.

Szóval Tesla művházba érkezett, és az előadás szépen debütált. Igen, debütált, mert színházterem színpadán eddig még sosem járt. Persze eleinte még nem nagyon értették, mi is ez, ki hallott már olyat, hogy életrajzi storytelling show, de hát ez már csak így megy minden új műfaj esetében. Tesla élete pedig változatlanul tele van csodával, és nagyon alkalmas arra, hogy a fizikáról úgy beszélgessünk, hogy az a fizika iránt kevésbé fogékonyak számára is emészthető, érdekes legyen. Továbbra is fenntartom, hogy legalább másfél órában szeretném előadni ugyanezt az anyagot, annyi minden fölött kell elsiklani, kicsit mindig szomorúan lapozok magamban, de még mindig élvezem,  hogy az esszenciát megoszthatom.

A kísérletek mindig fejlődnek egy picit, most is alakítottam rajta kissé, és van már új, tesztelésre váró ötletem azóta is, épp a minap találtam ki még egy csavart. Mindenesetre a méreteken nemigen tudok állítani, viszont a kivetítő ezúttal is nagyon jól működött. Főleg, ha EKKORA a vászon. :) Jó nagy volt, minden szépen látszott, és egyre gyakorlottabban pakolászom az állványt is. (Ezt onnan tudom, hogy egyre kevesebbszer esem hasra a zsinóron… :D) Egy picit még szoknom kell, hogy ilyenkor ugye a szemek nem rám, hanem a vászonra tapadnak, de ez egy ilyen műfaj, másutt is ugyanúgy megesik. A tekinteteket most is mindig egy irányba tudtam szegezni, ami mindenképpen jó jel.

Valamint tesla történetében először kihívtam nézőt a színpadra. Ezt azért is találtam ki, mert a színpadon rájöttem, hogy ekkora publikumra bizonyos elemek semmi szín alatt nem fognak működni. Különösen egy pontot sajnáltam kidobni, oda ki is kell találni valamit, ami így is jól veszi ki magát, de a kihívott szereplőt mindenképpen megtartom. Mármint nem úgy. Jaj, na, mindegy.

Screen Captures1

Összességében nagyon örültem, az egész rendezvénynek, jó volt az esemény részesének lenni. Ez tényleg egy nagyszerű kezdeményezés, rengeteget tud adni a diákoknak egy ilyen alternatív iskolanap. Nekünk is sok ilyen volt valamikor, és jó érzés, hogy most a másik oldalról tovább tudom adni a lelkesedésemet.

Hogy hova tovább Teslával?

A nagy különbség az eddigi alkalmakhoz képest a technikai körülményekben volt keresendő: nagyszínpadi változat eddig még nem létezett. Ugyan alakítottam rajta eleve picit, de most már jobban látom, miben különbözik a dinamikája a kisebb nézőszámhoz képest. Az első felét át is fogom dolgozni, hadd töltse ki a rendelkezésre álló teret. Van, amiből több kell, van, amiből kevesebb. A reflektorral is lesz még dolgom, főleg fejben. Nem is tudom, adtam-e már elő úgy, hogy alig látok valamit a közönségemből, hát most ez is eljött. A hangosítás, kivetítő sokat segítettek, és a gyerekek is élvezték, amit láttak és hallottak, de maradhat-e előadóművész fejlesztési ötletek híján? Ezért jó a visszatérő műsor, lehet az évek alatt folyamatosan csiszolgatni. Aki most látta, nézze meg öt év múlva is. Érdemes lesz!

Picasa nélkül élni?

30 Nov , 2017,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

Ez most egy merőben technikai post lesz, egy, a blog működésében fontos szoftverről. Kicsit azt remélem, hogy nem egyéni nyafogássá fajul, hanem az derül majd ki, hogy csak én élek egy kő alatt, és ezért nem jutnak el hozzám a hírek. És előre szólok, szőrös bunkó jár mindenkinek, aki flegmán behajít egy “X alternatives for Picasa” típusú cikket. Vannak igényeim, és nagyon hisztis vagyok, mert egyetlen ilyen klikkvadász cikkel sem találkoztam, ami valódi megoldást kínált volna.

Screen Captures

Mivel nem telepítek minden nap Picasát, úgy fél évvel ezelőtt szembesültem vele, hogy hivatalos forrásból már nem is lehet. Megszámolni sem tudom, hány alternatívát böngésztem végig és teszteltem is, és míg a Picasa elemeire külön-külön létezik szoftver, nem is egy, és nagyon is jók, a Picasa all-in-one csomagja kétségkívül piaci résként tátong. Aki az alábbi igényeim mindegyikére egyszerre tud megoldást ajánlani, ne tartsa magába!

  1. Figyelt folderek betöltése, de csak azok, folderstruktúra és más szempontok szerint böngészhető módon.
  2. Képszelekció gombnyomásra. A picasában a csillagozás elég menő, space-re csillag fel, á, mégsem, spacere csillag le. Van százötven képed, ebből akarsz MOST leszelektálni max 30-at. Kurzor – kurzor – kurzor – kurzor – space- kurzor – kurzor – kurzor – space …. ééééés kész. Select starred, export, emmmm, yepp, let it be converted to 480 px aaand… Tadaaaaam!
  3. Módosítások algoritmus lépések szerinti mentése, azaz a végeredmény nem készül el azonnal, a szoftver csak a lépéseket tárolja le. Nem csak hely, de alaposan idegkímélő módszer is egyúttal. Sőt, bármikor tudom egy képpel ott folytatni, ahol abbahagytam, megőrzi a szekvenciát. Ugyan a közepéről lépést kivenni nem lehet, de visszalépegetni bármikor. Nagyon kézenfekvő, pokoli gyorsan lehet haladni egy ilyen módszerrel: kurzor – kurzor – kurzor – hmmm, ebből lehet valami, ilyen effect, olyan effekt, kissé fordít nem rossz, space és mehetünk tovább – kurzor – kurzor – hmm, ezt is lássuk, így-úgy korrekció, á ez nem lesz jobb, megyünk tovább kurzor – kurzor – …
  4. create collage – kiválasztott képekből pikkre-pakkra kész a collage. Kicsit több effektet el tudnék viselni, de többnyire így sem rossz. A fenti kollázs például picasa-val készült, elég gyorsan.

Igazából ennyi. A többit, a korrekciók mikéntjét, mibenlétét tekintve az alternatívák általában hozzák a picasa minőséget, sőt, sok esetben el kell ismernem, alaposan felül is múlják, de eddig még kizárólag olyanokkal találkoztam, ahol

  1. vagy csak alternatív albumkezelés, vagy csak folder létezett. Még ez a legkisebb, bajom, ezt megszoknám, de…
  2. nehézkes volt vagy egyenesen hiányzott a starringolás és/vagy…
  3. nem lehet a szerkesztést félbehagyni, vagy lementem a hardcopy-t, vagy elúszott és kész, és/vagy…
  4. nincs collage. Ritkán használom, de akkor MOST akarom.

Főleg a kettes és hármas pontok fájnak nagyon, ha hiányoznak. Annyira hihetetlenül kényelmessé teszik a képekkel való foglalkozást, hogy ha csak ez a kettő teljesülne egy picasa alternatívában, eskü le is törölném az újabban féltve őrizgetett telepítőfájlt. Jó, ez nem volt igaz. Úgyis megtartanám… 😀 Mindenesetre kell majd találnom egy másik szoftvert, mert ez sem fog örökké működni az újabb és újabb környezetekben.

És akkor lehet ujjal mutogatni, hogy persze, beleszokott a jóba, aszt’ nyivákol, amikor elveszik az ingyen jött játékot. Igen, pontosan ez történt. De hát kérem, most komolyan, ha hirtelen bedöglene az összes hűtő és mosógép, ugye sokan a szívükhöz kapnának? Ugye ha nem lenne közmű, az tökre nem lenne jó?

Szóval hajrá, fejlesztők, a picasa feltette a lécet, tessék megugrani! Egy hívőtök biztosan van!

Exkluzív meseest barátoknak

27 Nov , 2017,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Amikor az IBM-ből kiléptem, nagyon sok embertől kellett elbúcsúznom. Nagy multiban sok jó ember elfér, és számomra közülük is kiemelkedett egy csapat, a HR Campus trénerei. Tőlük máshogyan, a csapat szellemiségéhez illőbben akartam elbúcsúzni, nem csak egy kis sörözéssel. Egy exkluzív mesemondó estet ajánlottam fel nekik, amelyet némi csúszással bár, de november elején mégis sikerült tető alá hozni. Mindenki legmélyebb megelégedésére. 😀

Amiket a tervezéskor latolgattam:

Fél órás műsorra készültem, mert azért kell közös időt is hagyni, és egy dolgos nap végén, egy baráti összejövetelen szerintem fél óránál többet nem szabad a kötetlen beszélgetéstől elvenni. A hangulat ebben a társaságban mindig nagyon családias, alapvetően ezt akartam megfogni.

Magyar népmeséket akartam mondani, egyrészt, mert a magyaroknak ez fogja a legotthonosabb érzést megadni, másrészt pedig külföldi barátaink ezzel az oldalunkkal valószínűleg ritkán találkoznak (multikuti a multiban). További szempont volt, hogy egyik mesém se legyen túl hosszú, hiszen meseest ide vagy oda, ez akkor is csak egy kis közös lazítás munka után. A világból kirohantak volna egy tisztességgel elmondott Mirkó királyfitól vagy Fehérlófiától, bármilyen gyönyörű történetek is.

Ahová szerveztük:

Egy csendes kávézóba mentünk, ahol van sör és forrócsoki is, ez így teljes. Sőt, egy valamelyest elszeparált rész is akadt 10-15 főre. A vendégmarasztalós széktípusok hamar eldöntötték, hogy állni fogok, úgy még van esélyem lélegezni is, de így meg valahogy sehogy sem találtam a helyem. Valakit mindenképpen kitakartam a másik elől, de csak így lehetett elérni, hogy senkinek se kelljen túlságosan kitekerednie. De végül ebből is kihoztuk ami belefért, legalább lehetett egy kicsit azzal is játszani, hogy hol a csapat az egyik feléhez beszélek, hol a másikhoz.

A mesék

Az est végül három meséből állt. Egy hosszabb mesekezdő formula szépen megágyazott a mesehallgatásnak. Az ilyesmi jót tesz, ha “helyre kell rázni” a közönséget. Elsőként legkedvesebb gyerekkori történetemet mondtam el, melyben egy öregasszony kibabrál az ördöggel. Mivel felnőtt hallgatóságom volt, utána meg is állhattunk egy pillanatra, mert meg akartam osztani velük, miért éppen ezt a mesét választottam: személyes barátoknak olyan történet jár, amihez személyesen is erősen kötődöm. És egyúttal azt is be tudtam mutatni, hogyan születnek a mesék, hiszen ezt a mesét történetesen gyerekként nagy valószínűség szerint sohasem hallhattam. Igen, értem, mit nem értesz. Nem baj, ők már értik. :)

A mese után sokat kérdezősködtek a mesemondásról, a mesékről, szívesen válaszolgattam. Egyik kérdés hívta a másikat, míg valaki be nem dobta, hogy nem mondanék-e véletlenül egy egzotikus mesét is? Most már bevallhatom, hogy de igen, eleve is beterveztem a történetet a hat asszonyról, akik felmentek a holdba. (Röstellem, de a helyszínen elhangzott ismertetővel ellentétben a gyűjtés helye: Pápua Új-Guinea.) Rövid sztori, szép, és azért is szeretem, mert nagyon erősen a hallgatón magán múlik, hogy vajon szomorú vagy nem szomorú történetként élei-e meg. Igazi felnőtt anyag, mindenképpen szerettem volna beválogatni, mert könnyű rajta keresztül megmondani, hányfélék a mesék. Ritkán sikerül ekkora csendet elérnem mesével, de ez a történet mindenkit megérintett. Ahogy lassan-lassan életeztek a trénerek, lehetett beszélgetni a mesék mibenlétéről, sztorizgatni meseválasztásról, az aktualizálás és improvizáció fontosságáról, anekdotázni az örökzöld ötperces hősmeséről és a többi, mesemondó körökben ismert esetről.

Harmadik történetként vittem is meg nem is valamit. Bár volt egy-két ötletem talonba, de alapvetően arra készültem, hogy kívánságműsort csinálok belőle. Egyfelől így még személyesebbé tudom tenni a műsort, másfelől pedig ez így nekem is izgalmas kihívás. Végül nem adták fel nagyon a leckét, Mátyás király mondát kértek, és hát melyik magyar mesemondónak ne lenne legalább tíz kedvenc Mátyás király története? Nálam a szegény ember a sláger, aki tököt visz ajándékba a királynak – node két strázsa is elkéri a felét annak, amit a király majd ad neki.

És akkor ennek a mesének is vége lett.

És akkor aztán már tényleg ki kellett mondani, hogy itt a vége, fuss el véle. Gyorsan átalakultunk meseestből beszélgetős összejövetellé, és amikor a kávézóban eljött a záróra, mi is haza indultunk. Nagyon élveztem újra velük lenni, és örültem, hogy a meseest valóban nagyon bensőségesre, igazán exkluzívra sikerült.

És ezzel egy időben egy másik mesének is vége lett.

Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

23319203_10213422246962874_7366256413701714907_n

(a fényképet köszönöm szépen Horváth Gábornak)

Könyv: A szultán Isztambulja napi öt kurusból

1 Nov , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

Azt meséltem már, hogy nemrég Isztambulban jártam? 😀

Jó, oké, tudom, meséltem.

De azt nem, hogy milyen útikönyvet vittem magammal!

Hát először is, nálam volt a Marco Polo sorozat Isztambul tagja. Ezt egyetlen egyszer nyitottam ki, még az utazás előtt, mert volt benne miniszótár, és a számokat meg akartam tanulni. No hát a kihívás még áll, nem egyszerű a török nyelv, bárki bármit állít, nemigen hasonlít semmire. Egy szó, mint száz, egyetlen számot fogok életem végéig tudni törökül: ondört. Ezt sem az útikönyvből tudom, hanem “csak” azért, mert egyik este a 14M jelzésű buszt kellett megtalálnom egy tisztes méretű buszvégállomáson. A telefonomba még napközben kiírtam a menetrendjét, azt mutogattam mindenkinek, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy állítson irányba. A harmadik lány kimondta, hogy “á, öndört me!” – utána már könnyebb dolgom volt, a következő szimpatikus embernek csak mondtam, hogy ondört me, mellékeltem egy tanácstalan kézmozdulatot, és azonnal értett mindent. Hát ennyi volt a Marco Polo sorozat szerepe. Amúgy biztosan jó, de mesemondóként azt hiszem, tudok mondani egy jobbat. Életemben először úgy faltam egy útikönyv oldalait, mintha sajtból volna.

WP_20171015_20_06_23_Pro-001

1750

Körülbelül 1750-et írunk a legzseniálisabb útikönyv szerint, amit valaha láttam. (Itt a moly link hozzá.) A történelmi útikönyv műfaja nekem új volt, de eztán már csak így fogok utazni, azt hiszem. Sőt, ha nincs a helyhez történelmi útikönyv, talán el sem indulok! A cím egyébként abban az értelemben félrevezető, hogy nem ad receptet ahhoz, hogy hogyan éljünk túl egy isztambuli utazást 1750-ben napi öt kurusból, de cserébe nagyon sok hasznos információval ellát.

Például, hogy honnan ismerjük fel a janicsárokat, és ami még fontosabb: hogyan viselkedjünk a környezetükben?

Meg hogy hol és mikor tekinthető meg a rabszolgapiac.

Valamint hogy hogyan lehet bejutni egy mecsetbe, ki ne hagyjuk, mert nagyon szépek.

És hogy most tegyünk le róla, ha a szultán háremhölgyeit akarjuk látni.

De a palotába még bejuthatunk esetleg, na nem könnyű, de van oda vezető trükk.

Ja, és legyen nálunk dragomán, aki a többiekhez hasonlóan szereti a baksist, és ezt vegyük is figyelembe, különben félre talál fordítani.

Na ilyeneket tudtam meg. Rendkívül szórakoztató. És legfőképpen hihetetlen vicces érzés úgy mászkálni Isztambulban, hogy lelki szemeim előtt 1750 van, és ott látom az utcán mindazt, amit a többiek nem látnak az utcán. Mert a többiek a Marco Polo sorozatot használják, vagy valami roppant hasonlót.

A könyv egyébként gazdagon illusztrált, nekem bejöttek a grafikák a fényképek helyett. Egy színes betét is került a kötetbe, de alapvetően grafikákkal pótolják a fényképeket, szerintem szépek, nagyon kellemes hangulatot kölcsönöznek az egész könyvnek. Emellett egy csomó rövid korabeli (vagy időben kb. környéki) idézettel is megtámogatják a leírtakat, amitől még élőbb lesz az egész. Egy pár dolgot pedig, amik valahogy nem fértek a szövegbe, külön, keretekbe foglalva magyaráznak meg nekünk, például a hivatali rendszert, vagy a pénzek fajtáit.

WP_20171028_09_32_43_Pro-001

WP_20171028_09_33_13_Pro-001

Az egyetlen, amit viszont csakis szigorú komorsággal összevont szemöldökeim rémképével tudok illetni, az az, hogy a könyvnek úgy lett vége, mint amit egyszer csak váratlanul lekevertek. Semmi zárószó, csak vége a mondatnak a lap alján, és utána már a források jönnek meg a tartalomjegyzék.

Nohát, kérem, könyv így engem még SOHA nem hagyott ott 1750-ben Isztambulban!

Amit Isztambulról tudni érdemes – 4/4

30 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat záró epizódja.
Hamarosan más témával jelentkezem.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Fel-alá bolyongtam Kadıköyben, a bulinegyedben, és az egyik utcában egyszer csak megérkeztem. Megálltam a kirakat előtt, mert valami azt súgta, hogy megérkeztem. Odabent gitárok lógtak mindenfelé, ketten egy gitározó úr mellett szemlátomást várakoztak, a lány ülve, a srác állva, barátja vagy kedvese, nem tudtam eldönteni. Egy hosszabb hajú fickó, harminc és negyven között lehetett valahol, egy asztal mögött egy szétszerelt gitárral babrált. Mögötte, körülötte, itt-ott nem csak gitárok hevertek, láttam egy neyt is. Ez egy afféle török fuvola. Afféle. Nem az, de szépen szól. Egyik lábamról a másikra billegtem, vajon ők most nyitva vannak vagy csak este dolgozik az egyik, a többi pedig a társaságot adja hozzá? Benyitottam.

Középen egy gitártokon macska feküdt. Így tehát hárman ültünk-álltunk, egy játszott, egy elnyújtózva terpeszkedett, egy pedig szerelt. Hallgattam egy kicsit a halk pengetést, nem koncert volt ez, inkább afféle dallamkeresés. Néha játszott, néha beszélgettek, nem tudom, miről. Azután érezhetően szünet következett, és én nem beszélek törökül, zavaromban visszamenekültem a pezsgő éjszakába. Még láttam, hogy utánam a lány és a fiú is távoztak.

Egyik utcát a másik után róttam, nem törődtem vele, merre járok, de nem láttam többé a boltokat, és eltűntek a sörözők is, a kávézók is, a baklavázók is. Mármint ott voltak, emlékszem rá például, hogy végigmentem egy zárt utcán, aminek teteje is volt és ruhákat árultak benne, és elértem a végét az egésznek, de minden bolt, minden kávézó egyforma lett, csak annyit mondtak: fordulj meg!

Ugyan.

Meg sem találhatom, elképzelni sem tudtam, melyik utcában volt, véletlenszerű Brown-mozgással sodródtam, amióta kiléptem a gitárjavító műhelyből. Most, hogy ránéztem a térképre, tudtam, hogy ha előre megyek, még láthatok valamit, amit kár lenne kihagyni. Mégis… mindegy volt, hányszor indultam neki előre, a cipőm valahogy folyton megfordult velem.

Benéztem az utcába, ahonnan utoljára kijöttem – teljesen megbolondultam. Mit akarok én ebben a szénakazalban megtalálni? Mindegy. Azt mondta a cipőm erre, hogy mindegy, csak indulj. Ha megtalálom, jó, de ha nem… az is jó.

Teljesen más utcákon mentem végig. Azt hiszem. Egy kereszteződést mintha másodszor láttam volna, de ma sem tudom, nem csak hasonló volt-e. Valahol egy srác futott el előttem, sietett, tudta, hogy merre, és most szalad, hogy odaérjen. És akkor megint ott álltam a gitárszaküzlet előtt. Rejtély, merről érkeztem, talán volt olyan utca, amin már jártam korábban, de az egyik sarkot, ahol nagyon sokan ültek a kövön, ezt a sarkot felismertem, mert akkor is sokan ültek ott a kövön, amikor kiléptem a műhelyből, és akkor már csak 20-30 métert kellett sétálnom, és ott álltam előtte, és derengőbbnek hatott bent a fény, mint először, és csak ketten voltak, az őszes hajú, akinek már nem volt gitár a kezében, és a hosszú hajú az asztal mögött. Valamint minden bizonnyal a macska a gitártokon, el ne felejtsük, természetesen.

A küszöbön rengeteg fiatal henyélt, akiknek szemlátomást semmi dolguk nem volt a műhellyel. Talán most, hogy elmentem én is, és a lány meg a fiú is, most végre még gyorsan megcsinálja azt a gitárt, és akkor majd bezár. Néztem, és nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen. A hosszú hajú kinézett az ablakon, és rám mosolygott. Felismert, örült, hogy visszajöttem. Átverekedtem magam a fiatalokon és újra benyitottam. Legfeljebb kipenderítenek, de ha elsomfordálok, holnap mit mondok a cipőmnek?

Az őszes hajú tudott valamennyire angolul, ez megkönnyítette a helyzetet. Félszavakban beszélgettünk, és egyszer csak rákérdeztem a neyre, hogy kipróbálhatom-e? Odaadták, az őszes fickó megmutatta, hogyan kell fújni, én megpróbáltam, ő igazgatta, megint megmutatta, és ez így ment egy darabig. Néha beszélgettünk közben, honnan jöttem, mi járatban vagyok, ilyesmikről csevegtünk. Amennyire egy-egy szóval beszélgetni lehet, de meglepően sokat enged az a pár szó is. Talán negyed órán át próbáltam megszólaltatni a neyt, vagy kicsit tovább, és egyszer tényleg valódi hanghoz fogható csendült fel. Azután elhallgatott, és csak a haszontalanul kifújt levegő halk sustorgása maradt ismét. Végül eljött az utolsó perc, mennem kellett. Isztambul nagy város, és nekem még meg kell találnom a 14M jelzésű buszt egy számomra hatalmas csomóponton, kiírások és nyelvismeret nélkül.

A ney-el a kezemben felálltam a székről, mert korábban leültettek, ne szédüljek el a nagy fújásban, és nyújtottam a hosszú hajú felé, de ő visszatolta. Valamit mondott törökül, nem értettem. Magyarázkodtam, majd kisegít az őszes hajú.

– I have to go, thank you, I give it back.

És megint visszatolta, és megint mondott valamit, nagyon hasonlított az előzőre. Most az őszes hajú fickó fordította.

– You can keep it. It’s a gift. Keep it. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ma este igen kellemes az idő.

Értetlenül néztem egyikükre, másikukra és újra és újra, hiszen azt nem lehet. Egy ney nagyon drága tud lenni. Nem tudom megítélni, ennek van-e valami szépséghibája, de nem akarhatja odaadni. Ez egy ney, török népi hangszer, ők pedig hangszerekkel foglalkoznak, és ott volt ez a ney, biztosan vevőre várt.

– It is his, but he gives it to you. It’s a gift.

Biztosan félreértek valamit.

– Next time, you come to Istanbul, you come and play.

Mit mondhatnék? Annyira zavarban voltam, annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem velük közös fényképet készíteni.

Ha legközelebb Isztambulban járok, meg fogom keresni őket újra. Mert addig megtanulok a ney-en játszani.

Vissza kell mennem még Isztambulba, mert meg kell őket keresnem újra.

WP_20171018_22_55_48_Pro

0DCE5EE9-627D-4515-BC5C-34C1B1DD27D8

Ezzel elérkeztünk az isztambuli blogsorozatom végéhez. Ha tetszett, iratkozz fel a kétfülű hírlevélre, kövess Instagramon, facebookon és figyeld youtube csatornámat.

Sok mindent mondtak nekem, hogy milyenek a törökök, mire vigyázzak, mi hogyan és milyen lesz Isztambulban. Isztambulban nem jellemző a kerékpáros közlekedés, cserébe viszont rengeteg a forgalmi dugó. Ez igaznak bizonyult.

Ezen fölül nagyon sok szép emléket gyűjtöttem be. A törökök, akikkel nekem dolgom akadt, mind kedves emberek voltak, segítőkészek, vendégszeretők.

Nekem ennél többet nem is kell tudnom a törökökről.

Amit Isztambulról tudni érdemes – 3/4

28 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat harmadik epizódja.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

 

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

A Moda utcába a kollégák javaslatára tévedtem be. Tulajdonképpen ez az isztambuli zsidónegyed, csak sokkal kiterjedtebb. Kávézók és sörözők egymás hegyén-hátán, nem tudtam olyan utcába kanyarodni, ahol ne találhattam volna magamnak könnyedén legalább három tradicionális vagy épp modern designú helyet, ha épp teázni támadt volna kedvem. Igen, teázni, legtöbbször nem a hangos zenén, hanem az éjszakai szórakozáson van a hangsúly – képzeljétek, a törökök szemlátomást nagyon szeretnek beszélgetni. A magyarok nem igazán szeretnek beszélgetni, ezért Pesten a legtöbb sörözőben alaposan feltekerik a hangerőt, ami a rejtett résekből néha-néha előbújó kommunikációs ingert még csírájában képes eltaposni. A törökök viszont nagyon szeretnek beszélgetni, ezért a szórakozónegyed szórakozóhelyeinek többségében nem bömbölnek a legújabb világslágerek, és nagyon sokan választják a klasszik tea-süti tál és egy szelíd kóborkutya társaságát.

Isztambul tele van kóborkutyával és kóbormacskával, előbbiek be vannak oltva és roppant békések , utóbbiak nem igazán hagyják magukat megsimogatni, de nagyon szépek.

A Moda utca egyik vége felé egy bácsi egy földre kiterített pokrócon árult nyakláncokat. Felismertem az internetes kínálatot, de két lírát darabja megért nekem, hogy ezt mégis csak Isztambulban vettem. És kicsit beszélgettünk. Nem igazán tudott angolul, csak a nagyon nemzetközi szavakat, de azért picit elötyögtem így vele. Percekig csak mosolyogtunk ott az isztambuli estében, nagyon rajta voltunk mindketten, hogy megértsük egymást.

Nem hagyta, hogy kifizessem a kiválasztott nyakláncot, és végül magától értetődően baráti puszi-puszival búcsúztunk el.

Kancsal volt és nagyon kedves.

WP_20171018_22_58_36_Pro

Amit Isztambulról tudni érdemes – 2/4

26 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat második epizódja.
A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az egyik napon véletlenül rossz hajóra szálltam. Ugyan elvitt egy nagyon kellemes helyre, amit máskülönben nem láttam volna, sajnos Isztambul túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen tévedés ne járjon óhatatlanul egy-másfél órás kieséssel. Szerencsére nem annyira mentem időre, de mégis hamarabb szerettem volna odaérni. A kikötővel szemben pont volt egy bank, ami akkoriban zárhatott, de még láttam a dolgozókat, ott kávézgattak az ügyféltérben. Gondoltam, itt biztosan beszélnek angolul, úgyhogy bekopogtam. Egy kedves hölgy jött ki, és hamar el is magyarázta, hogyan jutok el leggyorsabban a célomhoz. Amikor megfordultunk az ajtóban, hogy megmutassa, hol is kell felszállnom egy extrapici buszra, a nevezett extrapici busz éppen bezárta az ajtót, és elindult. A hölgy reflexből lefüttyentette nekem, mire a busz megállt, és én gyorsan felpattanhattam. Egyetlen gyors “thank you”-ra volt időm, és egy nagyon hálás pillantásra.

A buszon az éppen még az ajtóban álló lánynak mondtam a megállóm nevét – nehogy megint rossz lóra tegyek. Bólintott. Mivel az út hosszú volt, időnként nézegettem a GPS-t, monitoroztam, hogy irányban haladok-e. A csajszi ezt látta, és nagyon próbált valamit mondani, de egy szót sem beszélt angolul, úgyhogy átmenetileg kiegyeztem vele egy mosolyban. Egyszer csak elém tolta a telefonját. Az történt ugyanis, hogy Messengeren keresztül egy barátjával lefordíttatta angolra, amit nekem mondani akart, hogy még nem vagyunk ott, de majd szól.

Húsz perc múlva aztán intett, hogy le kell szállnom.

Ez történt azon a napon, amikor rossz irányba szálltam fel egy kompra.

Este pedig találkoztam Ayşe Senem Donatannal, egy végtelenül szeretetre méltó török mesemondóval. Akit úgy hívnak a gyerekek az iskolában, ahová jár mesélni, hogy “tündérmese tanárnéni”. Aki a nanotechnológia erdejéből keveredett át a mesemondás világába. Akivel remélem, még lesz alkalmam találkozni.

WP_20171019_17_31_22_Pro

WP_20171019_20_52_07_Pro-001

Amit Isztambulról tudni érdemes – 1/4

24 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat első epizódja.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az első alkalommal, amikor bementem a városba, a kiindulási csomópontnál szerencsétlenkedtem egy sort a jegyautomatával. Egy srác, aki kicsit beszélt angolul, odatette az ő Isztambul kártyáját, ezzel érdemes közlekedni, nem egyedi jeggyel, és feltöltötte 20 lírával. Oda kell érinteni a kártyát az érzékelőhöz, és bedugni a bankjegyet, így lehet feltölteni a közlekedési kártyát. Amin így most 22 líra volt, és 20 líráért cserébe nekem akarta adni. A kártya maga újonnan valami hat líra, nem annyira nagy összeg, de én egyszerűen nem hittem el neki, hogy csak úgy odamegy egy külföldihez, és kisegíti egy Isztambul kártyával, csak mert így mindenkinek egyszerűbb az élete, ha ő simán csak odaadja nekem az övét. Merthogy nem annyira tudott angolul, és akkor nehezebb elmondani, hogy így meg úgy kell venni kártyát, mint hogy odaadja az övét. Nem fogadtam el, mondták, hogy legyek óvatos, komolyan azon töprengtem, hol a trükk?

Pedig sehol sem volt trükk.

Oda akarta adni az Istanbulkartját, mert neki nem kellett, volt diákbérlete. Ez volt a trükk, ha ezt trükknek lehet nevezni.

Később vettem magamnak saját Istanbulkartot. Egy kedves hölgy, aki folyékonyan beszélt angolul, segített az automatával zöld ágra vergődni.

WP_20171020_20_39_30_Pro_sm

Milyen a jó mese?

7 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Már többször megkérdezték tőlem, hogy milyen a jó mese, meg mi a mesemondás célja, és én minden alkalommal külön meglepődöm. Most mindenkit megnyugtatok.

Tehát tegyük fel, hogy gyerekeknek mondunk mesét. Jó, tudom, felnőtteknek is szoktunk, de lássuk be, ez itthon még csak csak amolyan revival huncutság. Éppen most alakul. Szóval jön az aggódó szülő, meg legutóbb egy riporter, és felcsapja a nagy internetet, és szembesül vele, hogy a meseválasztás egy önálló tudomány, hogy a gyereknek a teljes metabolizmusára kihatással van a mese szimbolikája, és akkor össze van zavarodva, és jön, és kérdezi, hogy hát ő most mitévő legyen ebben a nagy kavalkádban?

WP_20170118_16_56_55_Pro-001

Na. Akkor tisztázzunk valamit. Hivatásos mesemondónak lenni és otthon mesét mondani az nem ugyanaz. Hivatásos énekesnek lenni és altatódalt énekelni az nem ugyanaz. Hivatásos festőnek lenni és valakinek az emlékkönyvébe valami szépet rajzolni az nem ugyanaz.

Egy hivatásos mesemondó óriási meseanyagból merít, és a választáshoz rengeteg szempontot mérlegel. Tematika, ritmus, célközönség, PC szempontok. Egy hivatásos mesemondó viszonylag ritkán mesél kis (max 2-3 fős) közönségnek. Egy hivatásos mesemondó kiáll egy közönség elé, és néha mikrofonba beszél. Minél nagyobb a közönség, minél fontosabb az előadás, vagy minél régebb óta szerepel egy történet a repertoárban, egy hivatásos mesemondó annál többet jár utána a körítésnek: szimbolika, mesetípus, kulturális sajátosságok. Amikor először meséltem Leutogi történetét, egy Tökhintóra vittem el, 15-20 ember előtt lepilotolni a dinamikát. Sok mindennek utánajártam már addigra, de egy napon nem lehet említeni a tökhintóig megszerzett tudásomat azzal, amivel később a denevér gálára érkezett ugyanaz a mese. Szamoa történelme, néphagyományok, hallgattam a zenéjüket, megismertem rengeteg közmondást, elolvastam egy amatőr mesegyűjtő munka kiértékelését (sajnos sztorik nemigen tartoztak hozzá), és ezer olyan további lépést megtettem, amit semmi értelme elvárni a házi mesemondótól.

Nagymamám mindig fejből mesélt, kivéve, mikor az orra alá dugtam a “Mesél az erdő állatokról, a törpékről…” című könyvet, amely máig a kedvenc mesekönyveim között szerepel. Nagymamám legtöbbször azt mesélte, amikor a testvéreivel lecintányérozták a lábosfedelekről a zománcot, mert a szomszéd elhitette velük, hogy a sündisznó ennek hatására táncra fog perdülni. Ha nem ezt mesélte, akkor valószínűleg Mátyás király három lustáját mondta, vagy azt, amikor Mátyás király megátkozza a magyar népet májusi esővel. Ha azt sem, akkor Szilvike maci és Gabika maci (aznapi) játszótéri kalandjait mesélte.

Anyu főleg népmeséket olvasott fel nekünk, a Világszép nádszál kisasszony számomra hozzá kötődik. Meg volt az Állatkerti mulatságok, ez bátyám kedvenceként, de akkor nyilván én is imádtam, meg a Sün, akit meg lehet simogatni, melyben az anti-lop szójátéknál viccesebb márpedig a világon nincs, valamint a 365 napra egy kérdés vagy mi volt a címe, ezek ilyen pár mondatos érdekességek voltak, ezt is imádtuk.

Apu fejből mesélt. Meghallgatta a rádióban az esti mesét, aztán elmondta nekünk. Nincs olyan, hogy még egy mese, csak a Volt egyszer egy kishajó, azon volt egy ajtó, de neeeee, neeee eeezt mesééééld! Azóta már rájöttem, miért jó a gyerekeket csalimesével szívatni, de akkor sem haragudtunk igazándiból, csak úgy kellett egy kicsit nyafogni, mert olyan jó, amikor mesélnek nekünk.

És ez a válaszom az egész kérdéskörre. Azért meséljünk, mert mesét mondani és mesét hallgatni jó. Ha nem akarunk klasszikus mesét mondani, mesélhetünk a mi gyerekkorunkról, vagy ami az eszünkbe jut.

Meséljünk szívből.

Meséljünk őszintén.

Meséljünk örömmel.

Meséljünk olyan mesét, amit szívesen mesélünk el.

Otthon ilyen a jó mese. Könyvből vagy sem, az mindegy, én abban hiszek, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, hogy olyan mesét mond, amellyel maga is azonosulni tud, akkor az egy jó mese lesz. Egy profi mesemondó, főleg ha műsort állít össze, ennél jóval bonyolultabban szelektál, de otthon tényleg nem kell a témát túlpörögni.

A mese tanít, igen, mint ahogyan egy kellemes beszélgetés is. A mese az szavakat öltött zene. Elkúszik a szívedig, oda beköltözik, és majd egyszer, amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, előugrik, és újra elmeséli neked, amit tudnod kell. Ebben lehet hinni, de a csoda többnyire nem azért történik meg, mert céllal mondták el, hanem mert elmondták, Neked mondták el, és szeretettel mondták el.

Speciális helyzetekben igen, érdemes jobban körülnézni, például Boldizsár Ildikó és Kádár Annamária kötetei nagyon jók a témában. De ha speciális a helyzet, ha nem: halló, tudakozó! Nem kell azt a gyereket állandóan nevelni. Nem kell azt a gyereket állandóan fejleszteni. Most meg fognak kövezni páran, de szerintem a házi mesemondás célja az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Azért mondunk mesét gyerekeknek, mert a gyerekek imádják a meséket, isszák, mintha ettől nőnének nagyra, és mi szívesen vagyunk együtt olyan gyerekekkel, akik épp tök boldogok. A házi mesemondás mindig nagyon intim esemény, és ez minden résztvevőnek jó. Ilyen egyszerű ez. A szeretetnél és a biztonságnál többet nehezen adhatnánk. Ennyit kell tudni a házi mesemondásról.

WP_20170804_16_37_53_Pro-001

Tesla a kutatók éjszakáján

30 Sep , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

És igen, jessz, elbaltáztam, nem fotóztam a Kutatók Éjszakáján. Ha Te ott voltál, és készítettél képeket, elkérhetem? 😀

Így marad ez, mely képet Instagram követőim már ismernek, hiszen egy nappal a rendezvény előtt a helyszínen készítettem:

tk

No de a lényeg, hogy még jó, hogy meteorológusként végeztem, mert így Breuer Hajni jóvoltából Teslát a Kutatók Éjszakájára is elvihettem. Egymás után kétszer adtam elő tartalmilag azonos műsort, mégis két különböző előadás lett belőle, telt házzal a 062-es teremben. Mindkettőt élveztem. Pedig az elsővel nem is voltam elégedett, de ez meg nyilván így van, ez hajt előre, mindig látom, hol akarok csavarni kettőt egy műsoron, és akkor a következő még jobb lesz. Azért félni nem kell, minden előadó teljesítménye ingadozó valamennyire, a kérdés mindig az, milyen nívó körül és milyen amplitudóval, és megelégszik-e vele a művész. (Röviden: nem. Legalábbis én még sosem beszéltem olyan művésszel, aki ne érezte volna úgy a nagyszerű produkciója után, hogy ne lenne benne legalább öt javítandó hiba.) Elkanyarodtam asszem. :)

Nagyon lelkes vagyok, és nagyon kíváncsi, milyen környezetbe lesz legközelebb lehetőségem beintegrálni Nikola Tesla életét. Egy kicsit féltem az erősen lépcsős előadótól, de alaptalan volt, egészen jó így is beszélni. A kivetítő ezúttal is remekül szolgálta a célokat, a wow hatás minden kísérletnél meg volt. Az utolsóra vagyok a legbüszkébb, mert egy neten fellelhető kísérlet erős és látványos továbbgondolása. Általában is szeretem az alap home experimentet egy kicsit meglökni, hogy annak is izgalmas legyen a látvány, aki már maga is százszor megcsinálta a kísérletet. Mert erre ő sem gondolt. Olyan ez, mint amikor Kaszányi Roland négyszázhatvanötödjére mutatja be a köteles-csomós-vagdosós trükköt, én mégis jól szórakozom, mert köré teszi azt a pluszt, amibe beágyazva a mutatvány újra izgalmas lesz, új értelmet nyer.

Kiderült pár technikai dolog az előadásról, például, hogy legszívesebben nagyjából másfél órában adnám elő. Akkor sok mindenre szépen kényelmesen maradna idő, még többet mesélhetnék Tesláról, és még többet beszélhetnénk arról, mit is látunk a kísérleti pulton. Kiderült továbbá, hogy vagy nem szabad közvetlenül egymás után indítani két előadást, vagy harminc percesre kell tervezni, ha egy órás blokkom van. Mert úgyis lesz, aki már húsz perccel hamarabb érkezik, és akkor jobb, ha tényleg be tud ülni. Ezért jó megjáratni egy anyagot, folyamatosan formálódik, szépül.

Annak pedig külön örültem, hogy az előadások után a közönségből még páran bátran odajöttek mindenféle kérdéssel. Tesláról, kapcsolódó fizikáról. És ilyenkor jól jön ugye, hogy az előadás bizony csak a Tátra csúcsa. Amit, úgy fest, elég vonzóvá tettem ahhoz, hogy a közönségemnek kedve támadjon megmászni az egész hegyet. Hajrá, nagy kaland lesz!