Category Archives: merengés

Költséges hobbi ez a mesemondás

15 Jun , 2017,
Szilvi
Comments

Steve Jobs már megmondta: don’t do it for the money.

És Steve havernak amúgy alapvetően igaza volt. Ha nincs más magyarázatod arra, hogy miért csinálod, amit csinálsz, mint hogy pénzt kapsz érte, akkor abba fogod hagyni, amint kicsit más szelek fújnak. Pedig beszélni kell a pénzről, bizony, nem lehet a pénzt elfelejteni. Az utóbbi időben két, általam tisztelt youtuber is értekezett egy picit az anyagiakról, és egy-két gondolatot én is szeretnék hozzátenni.

montazs-alap-uj-sorozat

1.

Mostanában az első (ez így szerintem jól hangzott) bejegyzést Zsíros Róbert László követte el, a régebbi Szertár arc. Az újragondolt Szertárban nagyon szépen kiléptek a hobbi-sufnikísérletezés keretei közül, de ennek persze ára van. Mely árat számszerűsíteni kell, és ezt az árat a mindenkori megrendelőnek kell megfizetni (aki átforgathatja jegyárba, de ez már az ő dolga).

A videó talán nem RbLc legsikeresebb adása, annyira megpróbálta elnagyolni a költségeket, hogy közben sokat veszít a hitelességéből, de azért van egy-két olyan pont, amit szeretnék kiemelni.

  • Az árat úgy kell megszabni, hogy kijöjjön belőle egy értelmes havi fizu.

Főleg a művészeti ágaknál persze ez éves átlagban lesz meg, de nincs mese: ki kell jönnie. Ez nem azt jelenti, hogy ha nekem csak átlag havi egy műsorom van, akkor arcátlanul kérjem meg a láblógatás óradíját is. Nincs láblógatás, ezt felejtsük el. A megrendelőt fel lehet fogni egyfajta alkalmi mecénásként is: azért fizet, hogy amíg az átlag ember kenyeret süt vagy bankban lapátolja a GDP-t, addig én gyakoroljak, tanuljak, fejlődjek, egyszóval fektessem bele azt a költséget, amitől éppolyan professzionális leszek a magam területén, mint amit más szakmák képviselőitől elvárok.

  • Vannak olyan költségek, amelyek nem konkrét előadáshoz kötődnek.

Ez van, nem tudom azt mondani, hogy az útiköltség letudható az üzemanyaggal, hiszen közben amortizálódott a kocsim, amit ugye meg is kellett vennem. Írom a bejegyzést a laptopon, ami pénzbe került. És az internet is. Kísérletező műfajban megjelennek a kísérletezés saját járulékos költségei, avagy hogyan árazza be a bűvész azokat a kártyapaklikat, amiket a múlt héten gyakorlás közben emésztett fel? És itt halkan hozzátenném: ha őszinték akarunk lenni, bizony többet is össze kell gyűjteni, mint amit egy hagyományos életmód megkövetel, hiszen a “munkahelyi költségekről” a fellépőnek magának kell gondoskodni.

2.

A másik vlogger Maris volt, akinek arányaiban sokkal kevesebb videóját nézem meg, mert egy: nem nekem szól, inkább fiatalabbaknak, kettő: valójában leszarom, sütött-e palacsintát mostanában. No igen, ő ilyen bagatell dolgokról is videózgat, de máskor, mint például most is, egészen értelmes dolgokat mond, teljesen élvezhető formában. Maris a maga műfajában szerintem példaértékű, brandjét átgondolva, ügyesen építi/építette fel.

  • Mit is mond, hány évig nem volt a videókból bevétele?

Bizony, itt jön Steve Jobs mondata: don’t do it for the money. Ha abból akarsz élni, amit szeretsz csinálni, akkor nem tudod megspórolni a tanulóéveket. Néha elborzadok, mennyi időm megy el mesemondással a heti 40-es munkám mellett. Hogy hogy csinálom? Hát először is lemondással. Ami nem menne távlati célok ÉS a mesemondás szeretete nélkül. Elvitathatatlan: van egy tündér férjem, aki nem klasszik pocakos meccsnéző kandisznó, hanem simán magától felmos és kitereget. Plusz sarokszekrényt készít. Plusz sok mindent elintéz, mert neki rugalmasabb a munkaideje. Igyekszem kiegyensúlyozni, és számára is eleget magamra vállalni, mert mégsem lehet felnőttként bölcsist játszani, a férjem ideje is drága, de tény, hogy az én hobbimat részben a férjem fedezi. Azzal, hogy megosztjuk a házimunkát, és néha bizony nekem azért nincs időm minderre, mert épp mondjuk a denevér gálára készülök. Ami fizet, de… óradíjra átszámolva… ennyiért bele sem fognék… ez rövidtávon nem térül meg monetárisan. De ha egyszer felsejlik a horizonton, hogy tisztességgel kipörgetve ebből főfoglalkozást lehet faragni, akkor bizony adni fogok neki egy esélyt. Addig marad az augusztus, amit azért várok, mert az az egyik pihenő hónapom, különben kiégek.

  • A kifizetőket meg kell válogatni.

Ez a másik, amire fel akartam hívni a figyelmet, tök jó, hogy elmondta Maris is, mert nem lehet eleget hangsúlyozni. Aki mindenre igent mond, csak mert jó pénzt ígér, az legkevesebb hiteltelen lesz. Megtérül brandet építeni, ráadásul olyat, ami az előadó személyével is összhangban áll. Nem tudom, kell ezt ragoznom? Fontosnak tartottam kiemelni.

 – . – . – . –

Ennyit akartam gyorsan felskiccelni a két videóval kapcsolatban. Neked jutott még eszedbe valami érdekes?

Mindenki – én is

4 Mar , 2017,
Szilvi
Comments

Most már kikívánkozik, ha Mindenki megmondja a véleményét, akkor most már én is.

mindenkiScene

Egy

Szerintem jó dolog, ha valaki vagy valami Oscart kap. Lehet, hogy nem mindig találják el az ízlésemet, de összességében azért tudják, mitől döglik a légy.

Kettő

Károgjatok csak, vetési bloggervarjak, nekem tetszett a Mindenki. Szerintem még a nyáron láttam a Művészetek Völgyében a Momentán udvarban, és az egyik volt a kevés kisfilm közül, ami megragadt bennem. Fogalmam sincs, hogy megér-e egy Oscart, de nekem akkor is tetszett, ha nem hiszem el. Erről majd lejjebb.

Három

Az ebben a cikkben leírtakat nemrég egy ismerősöm fejtegette a fb-on, és egyszerűen komolyan nem értem. Röviden: Erika néni cselekedeteit a versennyel igazolják, a győzelemmel, amelyért mindent meg kell tenni, hiszen ez Erika néni feladata. Tehát érthető a tátogtatás.

Stop.

Ha egy focicsapatban botlábúak vannak, akkor bezzeg nem tudsz mit csinálni, mi? A kórus egy “csapatsport”, ha úgy tetszik, a tátogtatást pedig úgy mondjuk: csalás. Ráadásul ebben az esetben megalázó is. A versenyszellemnek számomra nem része a csalás, hanem csak ennyi: győzzön a jobb. Az, amelyik ügyesebb, okosabb, és nem pedig az, amelyik csal. Idén nem jött össze? Akkor dolgozzunk keményebben, és majd nyerünk jövőre. Akkor sem? Kérem szépen, a versenynek az is része, hogy valaki nem veszi át a kupát. Veszíteni nem csalás. A tátogtatás igen.

Tegyük fel, hogy Erika néni szuperül lekommunikálta az egészet a gyerekekkel, akik szinte versengenek azért, hogy ők legyenek azok, akik tátoghatnak, mert az annyira sikk. Akkor rendben van? Ha berakom Messit meg Suárezt a Felsőtárkány SC-be, és a maradék kilencnek csak annyi lesz a dolga, hogy álljon a pálya szélére, az rendben van? Valószínűleg nem szabályellenes, de én viszonylag gyorsan beiktatnék egy pontot a jelenség ellen. (Tényleg, egyszer majd elmesélem a foci szabályait érintő reformötleteimet is. Nagyon jók vannak. :) )

Négy

Nesztek, károgók, itt az én bajom: szerintem nincs olyan gyerekcsapat, amelyik ezt a prank-et végig tudná tolni külső segítség nélkül. De minden idegszálammal szeretném, hogy legyen, mert azok felnőttként is meg tudják majd csinálni, és ez a nem mindegy. Nem kell túl nagyot ugrani, gimisekből már simán kinézném. Vagy jobban felépített karakterekből, akiket tettre késznek ismerünk meg. Ez számomra egy kicsit szürke szamárként érkezett a ködből, nem volt valid, ezt már nyáron is így gondoltam.

Öt

Igen, szándékosan választottam illusztrációnak egy aránylag marginális pillanatot a filmből. A neten terjengő képeket már tisztára unom.

Ennyi. Tetszett, egyszer érdemes megnézni, de hát többször a Titanikot sem kell.

Offtopic: miért nem háborgok Zambiára?

13 Jan , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

A minap érdekes rövidhírt olvastam a 444 hasábjain, ami számomra részben érthető és részben érthetetlen módon óriási indulatokat váltott ki. Arról van szó, hogy a nők havonta egy nap igazolatlan szabadságot vehetnek ki minden hónapban.

Amennyire a kommentlavinát olvasgattam, körülbelül ilyen véleményeket hallani, igyekszem az amplitúdót is érzékeltetni:

  • Hisztis ribancok, nálunk bezzeg hetedíziglen minden nő megkapált akkor is, ha menstruált.
  • Te egy érzéketlen tuskó vagy, nekem is mindig fáj, el is szoktam ájulni, jobb lenne otthon.
  • Szarjon sünt, aki szerint ez nem egy antiemancipacista szabály, és akkor is, ha szerinte ilyen szó nincs.

Ezeket inkább nem kommentálnám, mert mindeközben nekem a cikk elolvasása és a kommentek átböngészése között egy teljesen más gondolat furakodott az agyamba:

Nahát! Létezik egy ország, ahol érett munkáltatóra és érett munkavállalóra bazíroznak.

Mondok egy másik dolgot, és remélem, érthető lesz, hogy miért. Ha nálunk központilag letiltanának néhány kritikus webszolgáltatást (facebook, felhőszolgáltatások), akkor nagy lázadás törne ki. Egyszer megtörtént, hogy valami oknál fogva firefox és explorer böngészőkből nem voltak elérhetőek a google oldalai, ami komoly trükközéseket indított be. A szabadsági fok csorbulása eleve fintorgást váltott ki, de emellett komoly fejfájást okozott, hogy nem értük el a google keresőt és a translatort. Csukómozdulat bizonyos dolgokkal nem a másikat izélgetni, hanem megkeresni a választ az interneten. A google pedig, el kell ismerni, ma nem “state of the art”, hanem iránymutató cég. Aztán persze, ha megnyitják a netet, ott figyel a fb és a gmail fiók is, de meglepő-e, ha azt állítom, hogy ez nem megy a munka rovására? Az az igazság, hogy ahhoz, hogy egy érett felnőtt dolgozzon, például munkát kell neki adni, és ha nincs készen időben a munka, meg kell kérdezni, hogy mi történt. És ha felmerül a gyanú, hogy a negyvennyolcadik kétfülű blogbejegyzés elolvasása jelentette a hátráltató erőt, akkor nem a kétfülű domaint kell letiltani, hanem a munkavállalóval kell a helyzetet tisztázni. Mint ahogyan a kölcsönös expectation setting mind munkavállalói, mind munkáltatói oldalról fontos lépés.

Egy érett társadalomban…

  • minden nő önállóan el tudja dönteni, hogy neki most fáj-e a hasa vagy sem.
  • a munkáltató megbízik a munkavállaló döntésében, hiszen a munkavállaló tényleg csak akkor jelzi, hogy nem bírja, ha valóban nem bírja.
  • a munkáltató és a munkavállaló adott esetben nyitott egyéb megoldásokra is, például home office vagy részleges csúsztatás.
  • a munkáltató odafigyel a munkavállalóra, a munkavállaló pedig proaktívan dolgozik.

És volt még egy pont, de elfelejtettem. Na mindegy. Szóval ez van, már régóta piszkálja a csőrömet, hogy szerintem el kell engednünk végre ezt az idejétmúlt beidegződést, hogy egyenesen azt várjuk el a munkáltatótól, hogy szarfej legyen, aki mindenbe belekotnyeleskedik. Így az gondolkozik, aki nem tud önállóan két fűszálat keresztebe tenni, de Te nem ilyen vagy, ugye? A munkáltatóm nekem partnerem, és én akkor vagyok hatékony, ha kölcsönösen akként tudjuk egymást kezelni. Mert akkor nincs sumihumi. Egyik irányból sem. És ez jó dolog. És ahol ez nem így van, az nem jó hely. És nagyon nehéz megállnom, hogy rengeteg sok párhuzamot ne hozzak az élet mindenféle területéről, mert akkor feleslegesen hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, pedig csak ennyit akartam mondani:

Azért tetszik a zambiai szabály, tudniillik hogy a nők havonta egyszer indoklás nélkül egy nap soron kívüli szabadságot vehetnek ki, mert ez egy olyan szabály, amivel akkor nem fog senki visszaélni, ha azt egy érett társadalomban hozzák.

És ha erre az a válaszod, hogy “hát nálunk ilyet nem lehetne bevezetni”, akkor az lehet, hogy nem Zambia bizonyítványa. Tapasztalataim alapján a bizalom legtöbbször meglepően jól működik, de ha nem hiszed, akkor néha érdemes mégis összeszorított fogakkal kipróbálni, és ha esetleg nem működött, akkor akár egy külső szakember segítségét is érdemes igénybe venni annak felderítése végett, hogy hol csúszott el az implementáció. Mert olyan nincs, hogy mindenki suttyó és csak te vagy okos egyedül a csürhe tetején.

Velem ne tessék ilyen félvállról beszélni, főnök elvtárs!

3 Dec , 2016,
Szilvi
Comments

A magyar népmesék sorozat nem véletlenül népszerű, magam is linkeltem már ide több videót. Képi világa, szövege, beszédmódja, zenei anyaga együtt alkot valamit, amit mi magyarok szeretni szoktunk. Gyerekeknél a modern vívmányokkal szemben nem mindig versenyképes, mégis, összességében olyan értékeket tartogat, amiket előbb-utóbb a többség szívesen fedez fel magának. Kivéve talán ezt az egy mesét…

Hónapokkal ezelőtt Nagy Enikő hívta fel a figyelmemet erre az epizódra, de csak most volt szerencsém találkozni vele. Zavartan kapkodom a fejem. Vagy nem, ha egy picit rosszabb májat engedek meg magamnak.

Röviden arról szól, hogy valaki vesz méheket, hogy a falu méhészkedni is tudjon, mert a méz finom dolog, aztán ahogy hozza a kaptárakat, izélnek vele az állomáson, pl. elviszik a kaptárakat, a méhek megcsipkedik a gonoszokat, aztán mégis visszahozzák a kaptárakat, hazamennek és a faluban mindenki eheti a finom mézet.

Akkor most mondom, mi a bajom. A magyar népmesék sorozat első évadának tizenegyedik epizódjának szerintem tinta szaga van. Frissen gépelt tinta szaga. Nem azért, mert modern, hanem azért, mert nekem valahogy semmit a földkerekén nem mond azon kívül, hogy

“Velem ne tessék ilyen félvállról beszélni, főnök elvtárs!”

Nem tudom jobban megfogalmazni, mi bajom van vele. Léteznek modern mesék, nagyon kiváló modern mesék is akadnak, olyanok is, amik simán folklorizálód(hat)nak. Nem a mi korunkban, de például az Egri Csillagoknak is számos epizódja bekerült a népköltészetbe. De azokban a sztorikban, amelyek így beragadnak, van valami mélyebb tartalom is. Két kézzel és két lábbal kapálózva szoktam a népmesékbe csomagolt ősi bölcsesség gátlástalan hirdetése ellen tiltakozni, mert szerintem egy nagy szart van minden egyes mesetípusnak minden egyes változata megkérdőjelezhetetlen ősi tudással átitatva, de az tény, hogy a legtöbb népmese érezhetően valami közöset, valami mélyebbet szólít meg. Valami fontosabbat. Valami emberit.

Na. Hagyjuk. Egy szó, mint száz, vállalom, hogy én, a Kétfülű mesemondó, ezt a Méhek a vonaton mesét most nem hittem el.

Hogyan lettem olvasóvá?

8 Oct , 2016,
Szilvi
Comments

Az Olvasás éjszakája alkalmából most gyorsan megosztom veled, hogyan váltam olvasóvá. Ha nagyon akarnám, talán még a pontos dátumot is elő tudnám keresni. A nevét is szívesen megmondom, Ozorai Juli volt a bűnös, és a Végtelen történettel kezdődött minden.

Illusztrációképpen pedig úgy döntöttem, ezúttal nem keresek nagyon vicces meg nagyon cuki és nagyon idevágó illusztrációkat. Nehogy elvonjam a figyelmedet az olvasástól…

Az úgy volt, hogy amikor gyerek voltam, legtöbbet a bátyámmal játszottam. Hogy esett, hogy nem, de két számítógépünk volt otthon, és ő összekötötte hálózatba, és egymást öltük először Doom, később Quake pályákon. Meg egy csomó egyéb multiplayer játékot is játszottunk, autóversenyes, stratégiai, volt ott minden. Többnyire ő nyert, ez már csak így megy, hiszen ő volt az én nagy és okos bátyám.

Aztán jött a kisgimi, mert mifelénk ötödiktől nyolcadikig így hívták, hogy kisgimi, mert nyolcosztályos gimibe jártam. És beindultak a híres Gyuritúrák, avagy a kirándulások, amiket az egyik apuka, Gyuri szervezett. Juli már akkor is az a fajta igazi fekete öves könyvmoly volt, aki meg tudja nevezni a kedvenc szerzőjét, és nem azért, mert éppen tőle olvasott valamit, ami tetszett, hanem mert feltételezésem szerint addigra már a könyvtár felét kiolvasta. Juli mindig is nagy élvezettel mesélt az olvasmányairól, az embernek a legelvetemültebb könyvhöz is kedve támadt, ha őt hallgatta.

Szóval az történt, hogy Juli cakkumpakk elmesélte a Kártya titkát. Mentünk az ösvényen, hegyre fel, völgy be le, és Juli a filozófiai mélységeket jó érzékkel mellőzve, úgy ahogy van, az elejétől a végéig elmesélte a történetet, mi pedig csak battyogtunk mellette, és hallgattuk, olyan izgalmas volt. Nem tudom, minek a hatására fogott bele. Valószínűleg csak úgy jött, és mert jól mesélt, figyeltünk rá.

Pár héttel később kértem, hogy adja kölcsön a könyvet, mert nagyon tetszett, ahogy elmesélte, olyan lelkes volt, kíváncsivá tett. Juli erre rám nézett, és közölte, hogy felejtsem el, az nem nekem való. Kicsit meglepődtem, de szerintem jobb tanácsot nem adhatott volna. Könnyen lehet, hogy ma sem lenne nekem való, de nem tudom, sosem olvastam el, csak hallottam róla ezt-azt. Viszont megbeszéltük, hogy hoz nekem valami mást, és valóban, pár nappal később a kezembe nyomta a Végtelen történetet. A filmről akkor még nem is tudtam, merő bizalomból fogtam neki a lapoknak. Lassan haladtam vele, mert elég lassan olvastam még, e tekintetben jócskán le voltam maradva a társaimtól, de az a könyv folyton ott lógott a kezemben, buszon, töri helyett, bele az éjszakába.

Persze, láttam könyvet azelőtt is, közelről is, olyat is, ami nem volt iskolai kötelező olvasmány és tetszett, és kötelezőből is akadt olyan, ami lekötött. De azon a kiránduláson mégis átfordult valami, amit a Végtelen történet nagyon mélyen rögzített. Ozorai Juli tett olvasóvá, a Végtelen történettel, és én ennél szebb kezdést nem tudok elképzelni.

Gondolatok egy videóról

9 Mar , 2016,
Szilvi
Comments

Ez most kevéssé lesz mesés bejegyzés, inkább egy kis személyes háborgás. Megint egy újabb videó, amelyben tinédzserek kezébe adják a kilencvenes évek technológiáját és megmondják nekik, hogy vágjanak a kamerába látványos grimaszokat. Erről beszélek.

Ez olyan, mintha bemennénk egy múzeumba és minden egyes polc előtt nagyokat hahotáznánk, hogy mekkora szar kanaluk volt, hihetetlen milyen tré az a ruha, és gusztustalanok a múmiák is, azt a barlangrajzot meg nyilván valami gyerek rajzolta. Neeem? Aaaaaa… dekemééény… A videó nyilván műanyag, egy valódi tinédzser reményeim szerint csak akkor reagál így a születése előtti/körüli technológiákra, ha egy menthetetlen tuskó. De hogy igény van ilyen összeállításokra, hogy szeretünk azon sápítozni, hogy ej, a mai fiatalok kinevetik a mi aranykorunkat, arra a megosztási ráta a bizonyíték.

Most ugyanezt eljátszhatnánk a mesékkel is, de mi, mesemondók, szeretjük a mesék idő- és térbeli változatait érdekességként feltálalni. A számítógépnek éppúgy meg van a maga története, mint egy-egy mesekategóriának. A számítógép egyes korai változataihoz éppúgy saját kontextusát ismerve érdemes közelíteni, mint ahogyan egy-egy mese régebbi változatához.

A Windows 95 operációs rendszer ma vállalhatatlan lenne, és nem csak a hardver kompatibilitási problémák miatt. Bizonyos dolgokat azóta másként szeretünk, másként gondolunk jónak. A mai elképzeléseket más szoftveres és hardveres megközelítéssel lehet kiszolgálni, és ezt a normális fiatal éppúgy tudja, mint te vagy én. Persze ha kiprovokáljuk a “mai fiatalokból”, hogy pökhendik legyenek, akkor előbb-utóbb valóban pökhendik is lesznek, mert mi emberek ilyenek vagyunk, hogy alkalmazkodunk. Most tényleg azt szeretnénk, hogy a példánál maradva a számítógép múzeuma a jövőben ilyen kis senkiházi múzeumpedagógusokon keresztül táruljon a jövő ifjúsága elé? Nyilván nem. Pedig szerintem a fenti videó minden egyes lájkolása és “ezt nézzétek” típusú megosztása ebbe az irányba mutat. (Ez hasonló jelenség, mint amikor lemondunk valakiről, és azt kommunikáljuk vele, hogy sosem fogja tudni behozni a lemaradását. Pár forduló után már nem is akarja, hiszen identitásának szerves részévé tettük, hogy magát egy szarcsimbóknak gondolja.)

A pajzán meseestre készülve már felvázoltam néhány alapelvet, amelyet a 21-dik században szem előtt akarok tartani, ha mesét választok. Elolvasom azt is, amelynek végén megverik az asszonyt. De nem mesélem el. Elolvasom azt is, amelyben a megerőszakolás bocsánatos tréfadolog. De nem mesélem el. Mert én, Szilvi, a kétfülű mesemondó, ma, a huszonegyedik században nem értek egyet a közölt értékekkel. De ettől még nem kezdek el a tér közepén rikácsolni, hogy nézzétek, mekkora seggfejek voltak elődeink. Mert nem hiszek benne, hogy azok lettek volna. Csak ők egy más korban más dolgokat gondoltak, más értékeket helyeztek előtérbe. Értelmetlen volna úgy publikálni az eredményeket, hogy a régi vagy más tájakon fellelt változatokat nevetség tárgyává tesszük. Ez a publikáló személy saját bizonyítványa lenne. Nem készülnek tömegével olyan videók, melyben egy mesemondó faltól falig gurulva vihog a meseváltozatokon, és ha készülne, mind felháborodnánk, mert egy mesemondóba ennél sokkal több tisztelet szorult.

A videó szerintem nem azt mutatja be, hogy a fiatalok nem tudnak mit kezdeni a régi korok technológiájával, hanem mindössze annyit sugall, hogy a fiatalok túl bunkók ahhoz, hogy egy új tudásmorzsát kontextusba igyekezzenek helyezni és egyáltalában semmit sem akarnak a felfedező örömével megismerni. Ezt a feltételezést pedig a mindenkori ifjúság nevében kikérem magamnak.

Szóval azt akarom mondani, hogy én nem találom szórakoztatónak az ilyen videókat. Mert demagóg és bántó. Ugyanolyan bántó, mint amikor az idősebbek bezzegazénidőmöznek, vagy amikor egyéb társadalmi csoportok legyintenek egymásra. És az az érdekes, hogy ugyanebből a témából egy hihetetlen érdekes felvételt is lehetett volna készíteni, ám ahhoz merőben más készítői szándékra lett volna szükség.

És saját mesét mondasz? Hanem felolvasod?

6 Oct , 2015,
Szilvi
Comments

Még mindig nem találtam ki ezekre a kérdésekre egy-egy illően frappáns választ. És az az érdekes, hogy egymástól teljesen független emberek szokták ezt kérdezni, amikor töredelmesen bevallom, hogy hát mesemondással is foglalkozom.

ideas1Valóban, mindig is olyasmik kezdtek el érdekelni, amiket magyarázni kellett. Én így szoktam új kontinenseket felfedezni. És aztán csak mondom és mondom barátaimnak az élményeimet, miközben nekik fogalmuk sincs, miről beszélek, csak azt látják, hogy hát Szilvike megint jól elvan. Talán ezért olyan magától értetődő, hogy saját mesét fogok mondani. Van olyanom is, amire ők gondolnak, de nem sok. Élőszóban pedig eddig csak kettő hangzott el. Vagyis…

Szóval nálunk mindig is volt fejbőlmese. Nagymamám Gabika maci és Szilvike maci napi kalandjaival szórakoztatott bennünket (játszótéren jártak és húslevest ettek). Apu taxizott akkoriban, este meghallgatta a rádióban a mesét, hazajött és elmondta nekünk. Nem maradtak ki a mesekönyvek sem, de volt ez a másik lehetőség is, hogy fejből szóljon a történet. Az utóbbi években rájöttem, hogy a “fejbőlmese” nem egy létező fogalom. Az a sok szép mesekönyv azt eredményezte, hogy a mesemondásról mostanában egészen fura dolgokat gondolunk. Hogy például a “pór nép” csak akkor tud mesélni, ha van kéznél egy mesekönyv. Meg hogy aki porondon beszél, az vagy népi mesemondó vagy saját agyszüleményt prezentál. Na jól van, hát akkor most már igazán  beszélgessünk arról is, mi az a saját mese, mert szerintem ez nem egy egyértelmű entweder-oder kérdés.

Book-Comes-to-LIfe_zpscb6612d2

Tudod mit szeretek legjobban a mesemondásban? A készülést. Azt a három zsák befektetett energiát, azt a száz hordó elpárolgott időt, amit azzal töltöttem, hogy a választott történet egészen intim közelségbe engedjen. Előbb csak megtalál benne valami, kicsit beszélgetünk, és akkor addig forgatom, annyi mindent tudok meg róla, hogy lassan már tényleg ott ül mellettem. Közben persze lehet, hogy átírom kicsit, és ehhez valóban kell a kölcsönös bizalom köztem és a történet között. Mint múltkor például, amikor azt hitted, saját mesét mondok. Mert mi ketten, a történet és én, észrevétlenül egy alakká csúsztunk össze, és már nem tudtad, hol kezdődik az én kezem és mikor néz az ő szeme. Akkor most árulja el nekem valaki, de igazán őszintén: saját mesét mondtam?

Pajzán vagy csúnya?

9 Sep , 2015,
Szilvi
Comments

rabbit_family

 

A következő nagyobb esemény a pajzán meseest lesz. Ez azt is jelenti, hogy az utóbbi időben tisztes mennyiségű pajzán mesén rágtam át magam, és még nincs vége. Közben pedig rengeteg gondolatom támadt a témában.

Read More…

Miért kétfülű?

26 Aug , 2015,
Szilvi
Comments

Több lehetséges választ is tudok adni a kérdésre:

  • Nézd csak meg közelebbről! És tényleg.
  • Mert a tarkabarka és a rigó már foglalt volt, a felhőtlépő névválasztást meg úgysem tudom überelni.
  • Mert a két szemem mellett leginkább a két fülemmel figyelek a világra, hogy minden érdekességet meghalljak, és a mesemondásba beépítsem.
  • Mert a denevér mégis kicsit bizarr szó és hülyeség is denevéres mesemondónak lenni, mert akkor folyton egy denevérrel együtt kellene fellépnem, és az nagyon béna dolog ám. A két fülemre viszont még sosem mondták, hogy nem igazán passzolt a produkcióhoz.
  • Vagy valójában azért, mert olyan nevet kerestem, ami mellett megférnek a mesés mesék és az összefizikázott történetek is. Ami játékos, de egzakt. Körbeértünk, azt hiszem.