Category Archives: merengés

Amit Isztambulról tudni érdemes – 4/4

30 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat záró epizódja.
Hamarosan más témával jelentkezem.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Fel-alá bolyongtam Kadıköyben, a bulinegyedben, és az egyik utcában egyszer csak megérkeztem. Megálltam a kirakat előtt, mert valami azt súgta, hogy megérkeztem. Odabent gitárok lógtak mindenfelé, ketten egy gitározó úr mellett szemlátomást várakoztak, a lány ülve, a srác állva, barátja vagy kedvese, nem tudtam eldönteni. Egy hosszabb hajú fickó, harminc és negyven között lehetett valahol, egy asztal mögött egy szétszerelt gitárral babrált. Mögötte, körülötte, itt-ott nem csak gitárok hevertek, láttam egy neyt is. Ez egy afféle török fuvola. Afféle. Nem az, de szépen szól. Egyik lábamról a másikra billegtem, vajon ők most nyitva vannak vagy csak este dolgozik az egyik, a többi pedig a társaságot adja hozzá? Benyitottam.

Középen egy gitártokon macska feküdt. Így tehát hárman ültünk-álltunk, egy játszott, egy elnyújtózva terpeszkedett, egy pedig szerelt. Hallgattam egy kicsit a halk pengetést, nem koncert volt ez, inkább afféle dallamkeresés. Néha játszott, néha beszélgettek, nem tudom, miről. Azután érezhetően szünet következett, és én nem beszélek törökül, zavaromban visszamenekültem a pezsgő éjszakába. Még láttam, hogy utánam a lány és a fiú is távoztak.

Egyik utcát a másik után róttam, nem törődtem vele, merre járok, de nem láttam többé a boltokat, és eltűntek a sörözők is, a kávézók is, a baklavázók is. Mármint ott voltak, emlékszem rá például, hogy végigmentem egy zárt utcán, aminek teteje is volt és ruhákat árultak benne, és elértem a végét az egésznek, de minden bolt, minden kávézó egyforma lett, csak annyit mondtak: fordulj meg!

Ugyan.

Meg sem találhatom, elképzelni sem tudtam, melyik utcában volt, véletlenszerű Brown-mozgással sodródtam, amióta kiléptem a gitárjavító műhelyből. Most, hogy ránéztem a térképre, tudtam, hogy ha előre megyek, még láthatok valamit, amit kár lenne kihagyni. Mégis… mindegy volt, hányszor indultam neki előre, a cipőm valahogy folyton megfordult velem.

Benéztem az utcába, ahonnan utoljára kijöttem – teljesen megbolondultam. Mit akarok én ebben a szénakazalban megtalálni? Mindegy. Azt mondta a cipőm erre, hogy mindegy, csak indulj. Ha megtalálom, jó, de ha nem… az is jó.

Teljesen más utcákon mentem végig. Azt hiszem. Egy kereszteződést mintha másodszor láttam volna, de ma sem tudom, nem csak hasonló volt-e. Valahol egy srác futott el előttem, sietett, tudta, hogy merre, és most szalad, hogy odaérjen. És akkor megint ott álltam a gitárszaküzlet előtt. Rejtély, merről érkeztem, talán volt olyan utca, amin már jártam korábban, de az egyik sarkot, ahol nagyon sokan ültek a kövön, ezt a sarkot felismertem, mert akkor is sokan ültek ott a kövön, amikor kiléptem a műhelyből, és akkor már csak 20-30 métert kellett sétálnom, és ott álltam előtte, és derengőbbnek hatott bent a fény, mint először, és csak ketten voltak, az őszes hajú, akinek már nem volt gitár a kezében, és a hosszú hajú az asztal mögött. Valamint minden bizonnyal a macska a gitártokon, el ne felejtsük, természetesen.

A küszöbön rengeteg fiatal henyélt, akiknek szemlátomást semmi dolguk nem volt a műhellyel. Talán most, hogy elmentem én is, és a lány meg a fiú is, most végre még gyorsan megcsinálja azt a gitárt, és akkor majd bezár. Néztem, és nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen. A hosszú hajú kinézett az ablakon, és rám mosolygott. Felismert, örült, hogy visszajöttem. Átverekedtem magam a fiatalokon és újra benyitottam. Legfeljebb kipenderítenek, de ha elsomfordálok, holnap mit mondok a cipőmnek?

Az őszes hajú tudott valamennyire angolul, ez megkönnyítette a helyzetet. Félszavakban beszélgettünk, és egyszer csak rákérdeztem a neyre, hogy kipróbálhatom-e? Odaadták, az őszes fickó megmutatta, hogyan kell fújni, én megpróbáltam, ő igazgatta, megint megmutatta, és ez így ment egy darabig. Néha beszélgettünk közben, honnan jöttem, mi járatban vagyok, ilyesmikről csevegtünk. Amennyire egy-egy szóval beszélgetni lehet, de meglepően sokat enged az a pár szó is. Talán negyed órán át próbáltam megszólaltatni a neyt, vagy kicsit tovább, és egyszer tényleg valódi hanghoz fogható csendült fel. Azután elhallgatott, és csak a haszontalanul kifújt levegő halk sustorgása maradt ismét. Végül eljött az utolsó perc, mennem kellett. Isztambul nagy város, és nekem még meg kell találnom a 14M jelzésű buszt egy számomra hatalmas csomóponton, kiírások és nyelvismeret nélkül.

A ney-el a kezemben felálltam a székről, mert korábban leültettek, ne szédüljek el a nagy fújásban, és nyújtottam a hosszú hajú felé, de ő visszatolta. Valamit mondott törökül, nem értettem. Magyarázkodtam, majd kisegít az őszes hajú.

– I have to go, thank you, I give it back.

És megint visszatolta, és megint mondott valamit, nagyon hasonlított az előzőre. Most az őszes hajú fickó fordította.

– You can keep it. It’s a gift. Keep it. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ma este igen kellemes az idő.

Értetlenül néztem egyikükre, másikukra és újra és újra, hiszen azt nem lehet. Egy ney nagyon drága tud lenni. Nem tudom megítélni, ennek van-e valami szépséghibája, de nem akarhatja odaadni. Ez egy ney, török népi hangszer, ők pedig hangszerekkel foglalkoznak, és ott volt ez a ney, biztosan vevőre várt.

– It is his, but he gives it to you. It’s a gift.

Biztosan félreértek valamit.

– Next time, you come to Istanbul, you come and play.

Mit mondhatnék? Annyira zavarban voltam, annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem velük közös fényképet készíteni.

Ha legközelebb Isztambulban járok, meg fogom keresni őket újra. Mert addig megtanulok a ney-en játszani.

Vissza kell mennem még Isztambulba, mert meg kell őket keresnem újra.

WP_20171018_22_55_48_Pro

0DCE5EE9-627D-4515-BC5C-34C1B1DD27D8

Ezzel elérkeztünk az isztambuli blogsorozatom végéhez. Ha tetszett, iratkozz fel a kétfülű hírlevélre, kövess Instagramon, facebookon és figyeld youtube csatornámat.

Sok mindent mondtak nekem, hogy milyenek a törökök, mire vigyázzak, mi hogyan és milyen lesz Isztambulban. Isztambulban nem jellemző a kerékpáros közlekedés, cserébe viszont rengeteg a forgalmi dugó. Ez igaznak bizonyult.

Ezen fölül nagyon sok szép emléket gyűjtöttem be. A törökök, akikkel nekem dolgom akadt, mind kedves emberek voltak, segítőkészek, vendégszeretők.

Nekem ennél többet nem is kell tudnom a törökökről.

Amit Isztambulról tudni érdemes – 3/4

28 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat harmadik epizódja.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

 

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

A Moda utcába a kollégák javaslatára tévedtem be. Tulajdonképpen ez az isztambuli zsidónegyed, csak sokkal kiterjedtebb. Kávézók és sörözők egymás hegyén-hátán, nem tudtam olyan utcába kanyarodni, ahol ne találhattam volna magamnak könnyedén legalább három tradicionális vagy épp modern designú helyet, ha épp teázni támadt volna kedvem. Igen, teázni, legtöbbször nem a hangos zenén, hanem az éjszakai szórakozáson van a hangsúly – képzeljétek, a törökök szemlátomást nagyon szeretnek beszélgetni. A magyarok nem igazán szeretnek beszélgetni, ezért Pesten a legtöbb sörözőben alaposan feltekerik a hangerőt, ami a rejtett résekből néha-néha előbújó kommunikációs ingert még csírájában képes eltaposni. A törökök viszont nagyon szeretnek beszélgetni, ezért a szórakozónegyed szórakozóhelyeinek többségében nem bömbölnek a legújabb világslágerek, és nagyon sokan választják a klasszik tea-süti tál és egy szelíd kóborkutya társaságát.

Isztambul tele van kóborkutyával és kóbormacskával, előbbiek be vannak oltva és roppant békések , utóbbiak nem igazán hagyják magukat megsimogatni, de nagyon szépek.

A Moda utca egyik vége felé egy bácsi egy földre kiterített pokrócon árult nyakláncokat. Felismertem az internetes kínálatot, de két lírát darabja megért nekem, hogy ezt mégis csak Isztambulban vettem. És kicsit beszélgettünk. Nem igazán tudott angolul, csak a nagyon nemzetközi szavakat, de azért picit elötyögtem így vele. Percekig csak mosolyogtunk ott az isztambuli estében, nagyon rajta voltunk mindketten, hogy megértsük egymást.

Nem hagyta, hogy kifizessem a kiválasztott nyakláncot, és végül magától értetődően baráti puszi-puszival búcsúztunk el.

Kancsal volt és nagyon kedves.

WP_20171018_22_58_36_Pro

Amit Isztambulról tudni érdemes – 2/4

26 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat második epizódja.
A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az egyik napon véletlenül rossz hajóra szálltam. Ugyan elvitt egy nagyon kellemes helyre, amit máskülönben nem láttam volna, sajnos Isztambul túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen tévedés ne járjon óhatatlanul egy-másfél órás kieséssel. Szerencsére nem annyira mentem időre, de mégis hamarabb szerettem volna odaérni. A kikötővel szemben pont volt egy bank, ami akkoriban zárhatott, de még láttam a dolgozókat, ott kávézgattak az ügyféltérben. Gondoltam, itt biztosan beszélnek angolul, úgyhogy bekopogtam. Egy kedves hölgy jött ki, és hamar el is magyarázta, hogyan jutok el leggyorsabban a célomhoz. Amikor megfordultunk az ajtóban, hogy megmutassa, hol is kell felszállnom egy extrapici buszra, a nevezett extrapici busz éppen bezárta az ajtót, és elindult. A hölgy reflexből lefüttyentette nekem, mire a busz megállt, és én gyorsan felpattanhattam. Egyetlen gyors “thank you”-ra volt időm, és egy nagyon hálás pillantásra.

A buszon az éppen még az ajtóban álló lánynak mondtam a megállóm nevét – nehogy megint rossz lóra tegyek. Bólintott. Mivel az út hosszú volt, időnként nézegettem a GPS-t, monitoroztam, hogy irányban haladok-e. A csajszi ezt látta, és nagyon próbált valamit mondani, de egy szót sem beszélt angolul, úgyhogy átmenetileg kiegyeztem vele egy mosolyban. Egyszer csak elém tolta a telefonját. Az történt ugyanis, hogy Messengeren keresztül egy barátjával lefordíttatta angolra, amit nekem mondani akart, hogy még nem vagyunk ott, de majd szól.

Húsz perc múlva aztán intett, hogy le kell szállnom.

Ez történt azon a napon, amikor rossz irányba szálltam fel egy kompra.

Este pedig találkoztam Ayşe Senem Donatannal, egy végtelenül szeretetre méltó török mesemondóval. Akit úgy hívnak a gyerekek az iskolában, ahová jár mesélni, hogy “tündérmese tanárnéni”. Aki a nanotechnológia erdejéből keveredett át a mesemondás világába. Akivel remélem, még lesz alkalmam találkozni.

WP_20171019_17_31_22_Pro

WP_20171019_20_52_07_Pro-001

Amit Isztambulról tudni érdemes – 1/4

24 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat első epizódja.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az első alkalommal, amikor bementem a városba, a kiindulási csomópontnál szerencsétlenkedtem egy sort a jegyautomatával. Egy srác, aki kicsit beszélt angolul, odatette az ő Isztambul kártyáját, ezzel érdemes közlekedni, nem egyedi jeggyel, és feltöltötte 20 lírával. Oda kell érinteni a kártyát az érzékelőhöz, és bedugni a bankjegyet, így lehet feltölteni a közlekedési kártyát. Amin így most 22 líra volt, és 20 líráért cserébe nekem akarta adni. A kártya maga újonnan valami hat líra, nem annyira nagy összeg, de én egyszerűen nem hittem el neki, hogy csak úgy odamegy egy külföldihez, és kisegíti egy Isztambul kártyával, csak mert így mindenkinek egyszerűbb az élete, ha ő simán csak odaadja nekem az övét. Merthogy nem annyira tudott angolul, és akkor nehezebb elmondani, hogy így meg úgy kell venni kártyát, mint hogy odaadja az övét. Nem fogadtam el, mondták, hogy legyek óvatos, komolyan azon töprengtem, hol a trükk?

Pedig sehol sem volt trükk.

Oda akarta adni az Istanbulkartját, mert neki nem kellett, volt diákbérlete. Ez volt a trükk, ha ezt trükknek lehet nevezni.

Később vettem magamnak saját Istanbulkartot. Egy kedves hölgy, aki folyékonyan beszélt angolul, segített az automatával zöld ágra vergődni.

WP_20171020_20_39_30_Pro_sm

Milyen a jó mese?

7 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Már többször megkérdezték tőlem, hogy milyen a jó mese, meg mi a mesemondás célja, és én minden alkalommal külön meglepődöm. Most mindenkit megnyugtatok.

Tehát tegyük fel, hogy gyerekeknek mondunk mesét. Jó, tudom, felnőtteknek is szoktunk, de lássuk be, ez itthon még csak csak amolyan revival huncutság. Éppen most alakul. Szóval jön az aggódó szülő, meg legutóbb egy riporter, és felcsapja a nagy internetet, és szembesül vele, hogy a meseválasztás egy önálló tudomány, hogy a gyereknek a teljes metabolizmusára kihatással van a mese szimbolikája, és akkor össze van zavarodva, és jön, és kérdezi, hogy hát ő most mitévő legyen ebben a nagy kavalkádban?

WP_20170118_16_56_55_Pro-001

Na. Akkor tisztázzunk valamit. Hivatásos mesemondónak lenni és otthon mesét mondani az nem ugyanaz. Hivatásos énekesnek lenni és altatódalt énekelni az nem ugyanaz. Hivatásos festőnek lenni és valakinek az emlékkönyvébe valami szépet rajzolni az nem ugyanaz.

Egy hivatásos mesemondó óriási meseanyagból merít, és a választáshoz rengeteg szempontot mérlegel. Tematika, ritmus, célközönség, PC szempontok. Egy hivatásos mesemondó viszonylag ritkán mesél kis (max 2-3 fős) közönségnek. Egy hivatásos mesemondó kiáll egy közönség elé, és néha mikrofonba beszél. Minél nagyobb a közönség, minél fontosabb az előadás, vagy minél régebb óta szerepel egy történet a repertoárban, egy hivatásos mesemondó annál többet jár utána a körítésnek: szimbolika, mesetípus, kulturális sajátosságok. Amikor először meséltem Leutogi történetét, egy Tökhintóra vittem el, 15-20 ember előtt lepilotolni a dinamikát. Sok mindennek utánajártam már addigra, de egy napon nem lehet említeni a tökhintóig megszerzett tudásomat azzal, amivel később a denevér gálára érkezett ugyanaz a mese. Szamoa történelme, néphagyományok, hallgattam a zenéjüket, megismertem rengeteg közmondást, elolvastam egy amatőr mesegyűjtő munka kiértékelését (sajnos sztorik nemigen tartoztak hozzá), és ezer olyan további lépést megtettem, amit semmi értelme elvárni a házi mesemondótól.

Nagymamám mindig fejből mesélt, kivéve, mikor az orra alá dugtam a “Mesél az erdő állatokról, a törpékről…” című könyvet, amely máig a kedvenc mesekönyveim között szerepel. Nagymamám legtöbbször azt mesélte, amikor a testvéreivel lecintányérozták a lábosfedelekről a zománcot, mert a szomszéd elhitette velük, hogy a sündisznó ennek hatására táncra fog perdülni. Ha nem ezt mesélte, akkor valószínűleg Mátyás király három lustáját mondta, vagy azt, amikor Mátyás király megátkozza a magyar népet májusi esővel. Ha azt sem, akkor Szilvike maci és Gabika maci (aznapi) játszótéri kalandjait mesélte.

Anyu főleg népmeséket olvasott fel nekünk, a Világszép nádszál kisasszony számomra hozzá kötődik. Meg volt az Állatkerti mulatságok, ez bátyám kedvenceként, de akkor nyilván én is imádtam, meg a Sün, akit meg lehet simogatni, melyben az anti-lop szójátéknál viccesebb márpedig a világon nincs, valamint a 365 napra egy kérdés vagy mi volt a címe, ezek ilyen pár mondatos érdekességek voltak, ezt is imádtuk.

Apu fejből mesélt. Meghallgatta a rádióban az esti mesét, aztán elmondta nekünk. Nincs olyan, hogy még egy mese, csak a Volt egyszer egy kishajó, azon volt egy ajtó, de neeeee, neeee eeezt mesééééld! Azóta már rájöttem, miért jó a gyerekeket csalimesével szívatni, de akkor sem haragudtunk igazándiból, csak úgy kellett egy kicsit nyafogni, mert olyan jó, amikor mesélnek nekünk.

És ez a válaszom az egész kérdéskörre. Azért meséljünk, mert mesét mondani és mesét hallgatni jó. Ha nem akarunk klasszikus mesét mondani, mesélhetünk a mi gyerekkorunkról, vagy ami az eszünkbe jut.

Meséljünk szívből.

Meséljünk őszintén.

Meséljünk örömmel.

Meséljünk olyan mesét, amit szívesen mesélünk el.

Otthon ilyen a jó mese. Könyvből vagy sem, az mindegy, én abban hiszek, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, hogy olyan mesét mond, amellyel maga is azonosulni tud, akkor az egy jó mese lesz. Egy profi mesemondó, főleg ha műsort állít össze, ennél jóval bonyolultabban szelektál, de otthon tényleg nem kell a témát túlpörögni.

A mese tanít, igen, mint ahogyan egy kellemes beszélgetés is. A mese az szavakat öltött zene. Elkúszik a szívedig, oda beköltözik, és majd egyszer, amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, előugrik, és újra elmeséli neked, amit tudnod kell. Ebben lehet hinni, de a csoda többnyire nem azért történik meg, mert céllal mondták el, hanem mert elmondták, Neked mondták el, és szeretettel mondták el.

Speciális helyzetekben igen, érdemes jobban körülnézni, például Boldizsár Ildikó és Kádár Annamária kötetei nagyon jók a témában. De ha speciális a helyzet, ha nem: halló, tudakozó! Nem kell azt a gyereket állandóan nevelni. Nem kell azt a gyereket állandóan fejleszteni. Most meg fognak kövezni páran, de szerintem a házi mesemondás célja az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Azért mondunk mesét gyerekeknek, mert a gyerekek imádják a meséket, isszák, mintha ettől nőnének nagyra, és mi szívesen vagyunk együtt olyan gyerekekkel, akik épp tök boldogok. A házi mesemondás mindig nagyon intim esemény, és ez minden résztvevőnek jó. Ilyen egyszerű ez. A szeretetnél és a biztonságnál többet nehezen adhatnánk. Ennyit kell tudni a házi mesemondásról.

WP_20170804_16_37_53_Pro-001

Kétfülüisztikus oktatási rendszer

30 Sep , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

A politikához, a futballhoz, a gyerekneveléshez, az orvosláshoz és az oktatáshoz mindenki ért, ergo én is. Ezért most vitaindítónak röviden felvázolom, hogyan is képzelem el az oktatást.

megmondomAtutit

Óvodáig szerintem kb. rendben vagyunk. Alap az integrált közoktatás, úgyhogy a jelen rendszer ebbéli hiányosságait nem is firtatom, hiszen a kétfülüisztikus rendszer ezt már rég megoldotta. És azt is, hogy hány gyerek is jut egy pedagógusra… akik milyen bérezés mellett is dolgoznak pontosan… Szóval ott tartunk, hogy a gyerekek finommotoros képességei már alkalmasak a kézírás elsajátítására.

Az elemi osztályokban amúgy nincs nagy baj talán. Persze az új érában rövidebbek a foglalkozások, meg felejtsük már el az olyan osztálytermeket, amikben egyebet nem is igen lehet csinálni, mint padokban ücsörögni. Ez az apró változtatás különben egy később említésre kerülő bizalmi faktor okán nem ront az iskolában töltött idő tartalmi minőségén. Az egyes napok viszont sokkal szabadabban alakíthatók, amit a csengő eltörlése is támogat. A kétfülüisztikus szemlélet első kulcsfontosságú elemét itt is bevezetném: nincs osztályzat. De nem úgy, mint ahogyan most nincs, hanem úgy egyáltalán. Alapelv, amely végig elkísér. Itt szólok a kételkedőknek, hogy egy amúgy éltanuló, tehetséges osztálytársam 1995-ben pont egy ilyen helyről érkezvén lépett velünk együtt ötödik osztályba, hogy neki tök új volt, hogy mindenért osztályzatot kap. Szóval érted, hogy láttam, hogyan pipál le különösebb erőlködés nélkül, és akkor meg mire jó az osztályozás, szóval gazoljuk is ki gyorsan. Nem azért, mert akkor nem derül ki, hogy hülye vagyok, hanem mert szemlátomást nincs hatással a teljesítményre. Senkinek sem kell ez.

Hoppá. Mit is mondtam?! Mi? Nincs ötjegyű értékelés?

És betűkkel sem? Meg úgy sem, hogy az ügyes tanulók füzetébe mackó pecsétet nyomnak, az ügyetlenekébe meg igazi gilisztát?

maciKukac

Hát nem.

Nincs.

Felejtsd el.

Helyette a játékok jutalmazási rendszerét vezetjük be. Mindenki előtt fejlődési ív áll, közösségi igény szerint extra jóságként missönöket, kveszteket, cselendzseket lehet teljesíteni, és így jól lehet feedbackelni, ki miben fejlődött mostanában. Ahogyan egy angoltanár amúgy lényegében már meg is csinálta. Szóval van értékelési rendszer, csak nem állít hierarchiát, hogy ki miben szar, bezzeg a másik, hanem sokkal nagyobb teret engedne elismerni, ki miben jó. És meggyőződésem, hogy ezt lehet úgy csinálni, hogy közben a hiányosságokkal is foglalkozunk. És ettől még tökre lehetnek tanulmányi versenyek is, mert amúgy a verseny önmagában nem elvetendő elem, csak valószínűleg jelentősen átalakulnának.

Beadandó esszé címe:
Önt hányszor állította meg tanár a folyosón, hogy hallotta, Ön milyen ügyes volt egy másik tantárgyból?

Tehát nincs osztályzat. Huss-huss! Egy sincs. Köpöd ki! Pfuj!

Nem olyan ördögtől való dolog ez amúgy, például ha interjúzni megyek, hát tőlem még soha senki nem kérdezte meg, hányas lett az analízis szigorlatom. Ellenben amikor valaki azzal kérkedett, hogy ő minden analízisórán bent volt, és szerinte ez menő, akkor én tudtam rá mondani, hogy vele ellentétben nekem viszont ötös lett a szigorlatom. Jó, hát egyikünknek sem volt igaza, mármint tényszerűen igen, de amúgy ő sem volt buta, csak vegyük már észre: pont teljesen mindegy, ki hány analízisórán volt bent, mint ahogyan az is, hogy négyes vagy ötös lett-e a szigorlata. Tényleg. Az a tudás, amit nem használsz, meg fog kopni és punktum. Sem a közoktatásnak, sem a felsőoktatásnak nem feladata, hogy örök életedre a fejedbe verje a tananyagot. Skilleket kell elsajátítani.

Beadandó esszé címe:
mire való vajon a receptkönyv?

Előreszaladtam, bocsánat. Szóval az elemi osztályban alapvetően nem rossz, amit meg akarunk most tanítani, de valószínűleg máshogyan kellene. Ez a terület kidolgozásra vár, és a kétfülűista oktatási rendszer nagyobbakra vonatkozó gondolatait tartja majd szem előtt.

Szóval. Osztályozás később sincs. Nincs, érted? Soha. Sehol. Nincs. Meg van?

A mai alternatív iskolákban divatos projekt alapú oktatás viszont igazi kincsesbánya. És itt jön a második kulcsfontosságú eleme a kétfülüisztikus oktatási rendszernek: teljes bizalom a pedagógusoknak.

Bizony.

Nincs osztályozás, viszont bízunk a pedagógusokban.

Hujjuj.

Elhisszük róluk, hogy érett felnőttként rájuk lehet bízni a gyerekeket. (Értelemszerűen ennek megfelelő volt a pedagógusképzés is. Ugye.) A pedagógusok választhatnak maguknak szakterületeket, témákat, melyekben jobban elmélyedhetnek, de nem kötelező, mert nem ez a fontos, és amúgy a tantárgyak is el vannak törölve. Nincs töri, nincs matek, nincs rajz, nincs tesi, ja de, tesi van, csak nem így, na, szóval az a lényeg, hogy a pedagógusok az új érában inkább amolyan projektmenedzserek, vagy mentorok, vagy konzulensek, és nem töri tanárok, matek tanárok vagy ének tanárok. Ezeket mind felejtsük el, különben a gyerekek pislogógörcsöt fognak kapni, amikor a matektanár a másodfokú egyenletmegoldó képlet jegyében felír a táblára egy ferde hajítást. Meg azt fogják gondolni esetleg a gyerekek, hogy van modern politika anélkül, hogy az energiatermelésről beszélnénk, meg adatbányászatról. Meg hogy van orvoslás mesterséges intelligencia és kulturális ismeretek nélkül. Satöbbi.

Beadandó esszé címe:
Kérkedjünk-e vajon azzal, ha hülyék vagyunk valamely iskolai tárgyból,
illetve kinek/minek a bizonyítványa a jelenség?

Szóval azt már megbeszéltük, hogy nincs ötjegyű értékelési rendszer és nincsenek tantárgyak sem. Helyettük végre értelmes dolgokat lehet tanulni. Eeeeelsőőőősegéééély, eeemberiiiijóóóóg, peeeerszonaaaalbreeeending, eeeetiiikaaai kééééérdééééseeeeek, kőőőőzlekeeedéééés, meg ííílyeeeeneeeek. Vegyük észre, hogy a lehetséges témák száma végtelen, derekas körbejárásukhoz pedig nem biosztanárra, hanem, ahogy fentebb már említettem, mentorra van szükség. Mivel azonban a pedagógusok maguk sem gondolják komolyan, hogy egy ember mindenhez érthet, amit megjegyzem, most sem hisznek, csak a rendszer nem igazán engedi meg nekik ebbéli nem-hitüket látványosan virágozni, szóval a kétfülüista oktatók nem fosnak összekontaktálni a gyerekeket olyan emberekkel, akik ojjé, esetleg nem is az iskolában dolgoznak. Ooops… Megint ne tessék félreérteni. Most sem fosnak, csak a rohadt titrálást akkor is le kell nyomni fakanállal a gyerek torkán tanév végéig, ha amúgy más kísérleten keresztül is pont el lehetne sajátítani a vonatkozó skilleket, csak a tankönyv valami érthetetlen titrálásfétisben szenved. (Elnézést, ha a titrálás esetleg nem is középiskolai anyag.)

A kétfülüisztikus közoktatás nem az iskolában kezdődik és ér véget. Helyette az iskola egy szellemi vursli, ahol az ember folyamatosan inspirálódhat. És akkor esetleg tizennyolc évesen már meg tudod nevezni, mik az erősségeid. Ami mondjuk pont egy fontos dolog lenne.

Beadandó esszé címe:
A “fizika” meg a “föci” mint “skillek” versus a négybetűs ÉLET

A kétfülüisztikus rendszer egészen tizenhat éves korig ebben a szellemben megy előre. Utána, miközben a projekteket nem kell elfeledni, betelepülnek mellé szakmai tanulmányok, melyek már a továbbtanulást támogatják. Szakmára, egyetemre, bármire.

Igen, köszönöm anyuka a hátsó sorban a kérdést, kiváló felvetés, hogy mégis hogy a fészkes fenébe fognak felkészülni a gyerekek a felvételi vizsgákra, ha sosem írtak dolgozatot, nem feleltek satöbbi?

Amúgy de, feleltek úgymond, mert voltak előadások, ahol szakértőként kellett fellépniük, de ezt csak úgy mesélem. Nem, nem a Kodály Zoltán életéből felelt a Rezsőke, viszont nagyon ügyesen, összeszedetten mesélt a népzene-kutatásról. Igen, ez akkor volt, amikor a Lujzácska vezette négyfős küldöttség a tájegységek zenei jellegzetességeivel kapcsolatban kereste fel a Zeneakadémián azt a kedves cimbalmos bácsit. Mehetünk tovább? Köszönöm, szóval a felkészülésnél tartottunk.

Első, zsigeri válaszom: Szerinted tényleg nem lehet megtanulni tanulni csak azért, mert közben véletlenül motivált is vagy? És az nagyon idegen felvetés, hogy esetleg száz átstresszelt témazáró sem elég ahhoz, hogy tudatosan, belső célod mentén tanulj?

Beadandó esszé címe:
Akkor mi elég?

Második válaszom: úgy, hogy

a) az egyetemeket ezen formájukban eltöröljük, hogy helyet adhassanak a kétfülüisztikus műhelyeknek. Olyasmik volnának ezek szerepüket tekintve, mint a mai szakképzés, csak hát vegyük észre: minthogy megint csak semmi köze az elavult iskolapad-tankönyv-dolgozat szentháromsághoz, végre hasznos is tud lenni.

Vagy pedig úgy, hogy

b) az egyetemek saját felvételi vizsgával dönthetik el, kit vesznek fel és kit nem. Ergo ha orvos akarok lenni, akkor megnézem, mit tekint a célegyetem alapismeretnek, és szépen megtanulom. Ne felejtsük el, hogy tizenhat évesen már hoztam egy döntést, és azóta tanulmányaimat szakirányú ismeretekkel egészítem ki. Ja, és hahó, egyetemek, lehet ám csoportosulni, mi van, ha a PSZF meg a KVIF például közös vizsgát hirdet? De tudod, mit? Legyen központosítva. Nem mindegy?

Ja, igen, ugye a normatíva rendszertől is el lehet búcsúzni. Hát ja. Meg az egyetem is legyen sokkal gyakorlatorientáltabb. Vagy… szóval más…

ÖSSZEFOGLALÁS:

A fentiekben vázolt kétfülüisztikus oktatási rendszer leplezetlenül kidolgozatlan, de legalább szembe megy majdnem mindennel, ami most aktívan működik. Elemei ugyanakkor mikroközösségekben már bizonyítottak, ezért ideje mihamarabb áttérni rá. És vitatkozni vele. A vitához kérek konstruktív érveket felmutatni, a “nekem is szar volt, mégis túléltem” nem tartozik közéjük.

Beadandó esszé címe:
Műhelyem vs. iskolás emlékeim

Azaz:

Álmodja meg saját szellemi műhelyét, és vegye lajstromba, mely pontokon egyezik meg, és mely elemeiben különbözik a közoktatás jelenlegi formájától?

 ketfuluisztikusOktatas_protest

Költséges hobbi ez a mesemondás

15 Jun , 2017,
Szilvi
Comments

Steve Jobs már megmondta: don’t do it for the money.

És Steve havernak amúgy alapvetően igaza volt. Ha nincs más magyarázatod arra, hogy miért csinálod, amit csinálsz, mint hogy pénzt kapsz érte, akkor abba fogod hagyni, amint kicsit más szelek fújnak. Pedig beszélni kell a pénzről, bizony, nem lehet a pénzt elfelejteni. Az utóbbi időben két, általam tisztelt youtuber is értekezett egy picit az anyagiakról, és egy-két gondolatot én is szeretnék hozzátenni.

montazs-alap-uj-sorozat

1.

Mostanában az első (ez így szerintem jól hangzott) bejegyzést Zsíros Róbert László követte el, a régebbi Szertár arc. Az újragondolt Szertárban nagyon szépen kiléptek a hobbi-sufnikísérletezés keretei közül, de ennek persze ára van. Mely árat számszerűsíteni kell, és ezt az árat a mindenkori megrendelőnek kell megfizetni (aki átforgathatja jegyárba, de ez már az ő dolga).

A videó talán nem RbLc legsikeresebb adása, annyira megpróbálta elnagyolni a költségeket, hogy közben sokat veszít a hitelességéből, de azért van egy-két olyan pont, amit szeretnék kiemelni.

  • Az árat úgy kell megszabni, hogy kijöjjön belőle egy értelmes havi fizu.

Főleg a művészeti ágaknál persze ez éves átlagban lesz meg, de nincs mese: ki kell jönnie. Ez nem azt jelenti, hogy ha nekem csak átlag havi egy műsorom van, akkor arcátlanul kérjem meg a láblógatás óradíját is. Nincs láblógatás, ezt felejtsük el. A megrendelőt fel lehet fogni egyfajta alkalmi mecénásként is: azért fizet, hogy amíg az átlag ember kenyeret süt vagy bankban lapátolja a GDP-t, addig én gyakoroljak, tanuljak, fejlődjek, egyszóval fektessem bele azt a költséget, amitől éppolyan professzionális leszek a magam területén, mint amit más szakmák képviselőitől elvárok.

  • Vannak olyan költségek, amelyek nem konkrét előadáshoz kötődnek.

Ez van, nem tudom azt mondani, hogy az útiköltség letudható az üzemanyaggal, hiszen közben amortizálódott a kocsim, amit ugye meg is kellett vennem. Írom a bejegyzést a laptopon, ami pénzbe került. És az internet is. Kísérletező műfajban megjelennek a kísérletezés saját járulékos költségei, avagy hogyan árazza be a bűvész azokat a kártyapaklikat, amiket a múlt héten gyakorlás közben emésztett fel? És itt halkan hozzátenném: ha őszinték akarunk lenni, bizony többet is össze kell gyűjteni, mint amit egy hagyományos életmód megkövetel, hiszen a “munkahelyi költségekről” a fellépőnek magának kell gondoskodni.

2.

A másik vlogger Maris volt, akinek arányaiban sokkal kevesebb videóját nézem meg, mert egy: nem nekem szól, inkább fiatalabbaknak, kettő: valójában leszarom, sütött-e palacsintát mostanában. No igen, ő ilyen bagatell dolgokról is videózgat, de máskor, mint például most is, egészen értelmes dolgokat mond, teljesen élvezhető formában. Maris a maga műfajában szerintem példaértékű, brandjét átgondolva, ügyesen építi/építette fel.

  • Mit is mond, hány évig nem volt a videókból bevétele?

Bizony, itt jön Steve Jobs mondata: don’t do it for the money. Ha abból akarsz élni, amit szeretsz csinálni, akkor nem tudod megspórolni a tanulóéveket. Néha elborzadok, mennyi időm megy el mesemondással a heti 40-es munkám mellett. Hogy hogy csinálom? Hát először is lemondással. Ami nem menne távlati célok ÉS a mesemondás szeretete nélkül. Elvitathatatlan: van egy tündér férjem, aki nem klasszik pocakos meccsnéző kandisznó, hanem simán magától felmos és kitereget. Plusz sarokszekrényt készít. Plusz sok mindent elintéz, mert neki rugalmasabb a munkaideje. Igyekszem kiegyensúlyozni, és számára is eleget magamra vállalni, mert mégsem lehet felnőttként bölcsist játszani, a férjem ideje is drága, de tény, hogy az én hobbimat részben a férjem fedezi. Azzal, hogy megosztjuk a házimunkát, és néha bizony nekem azért nincs időm minderre, mert épp mondjuk a denevér gálára készülök. Ami fizet, de… óradíjra átszámolva… ennyiért bele sem fognék… ez rövidtávon nem térül meg monetárisan. De ha egyszer felsejlik a horizonton, hogy tisztességgel kipörgetve ebből főfoglalkozást lehet faragni, akkor bizony adni fogok neki egy esélyt. Addig marad az augusztus, amit azért várok, mert az az egyik pihenő hónapom, különben kiégek.

  • A kifizetőket meg kell válogatni.

Ez a másik, amire fel akartam hívni a figyelmet, tök jó, hogy elmondta Maris is, mert nem lehet eleget hangsúlyozni. Aki mindenre igent mond, csak mert jó pénzt ígér, az legkevesebb hiteltelen lesz. Megtérül brandet építeni, ráadásul olyat, ami az előadó személyével is összhangban áll. Nem tudom, kell ezt ragoznom? Fontosnak tartottam kiemelni.

 – . – . – . –

Ennyit akartam gyorsan felskiccelni a két videóval kapcsolatban. Neked jutott még eszedbe valami érdekes?

Mindenki – én is

4 Mar , 2017,
Szilvi
Comments

Most már kikívánkozik, ha Mindenki megmondja a véleményét, akkor most már én is.

mindenkiScene

Egy

Szerintem jó dolog, ha valaki vagy valami Oscart kap. Lehet, hogy nem mindig találják el az ízlésemet, de összességében azért tudják, mitől döglik a légy.

Kettő

Károgjatok csak, vetési bloggervarjak, nekem tetszett a Mindenki. Szerintem még a nyáron láttam a Művészetek Völgyében a Momentán udvarban, és az egyik volt a kevés kisfilm közül, ami megragadt bennem. Fogalmam sincs, hogy megér-e egy Oscart, de nekem akkor is tetszett, ha nem hiszem el. Erről majd lejjebb.

Három

Az ebben a cikkben leírtakat nemrég egy ismerősöm fejtegette a fb-on, és egyszerűen komolyan nem értem. Röviden: Erika néni cselekedeteit a versennyel igazolják, a győzelemmel, amelyért mindent meg kell tenni, hiszen ez Erika néni feladata. Tehát érthető a tátogtatás.

Stop.

Ha egy focicsapatban botlábúak vannak, akkor bezzeg nem tudsz mit csinálni, mi? A kórus egy “csapatsport”, ha úgy tetszik, a tátogtatást pedig úgy mondjuk: csalás. Ráadásul ebben az esetben megalázó is. A versenyszellemnek számomra nem része a csalás, hanem csak ennyi: győzzön a jobb. Az, amelyik ügyesebb, okosabb, és nem pedig az, amelyik csal. Idén nem jött össze? Akkor dolgozzunk keményebben, és majd nyerünk jövőre. Akkor sem? Kérem szépen, a versenynek az is része, hogy valaki nem veszi át a kupát. Veszíteni nem csalás. A tátogtatás igen.

Tegyük fel, hogy Erika néni szuperül lekommunikálta az egészet a gyerekekkel, akik szinte versengenek azért, hogy ők legyenek azok, akik tátoghatnak, mert az annyira sikk. Akkor rendben van? Ha berakom Messit meg Suárezt a Felsőtárkány SC-be, és a maradék kilencnek csak annyi lesz a dolga, hogy álljon a pálya szélére, az rendben van? Valószínűleg nem szabályellenes, de én viszonylag gyorsan beiktatnék egy pontot a jelenség ellen. (Tényleg, egyszer majd elmesélem a foci szabályait érintő reformötleteimet is. Nagyon jók vannak. :) )

Négy

Nesztek, károgók, itt az én bajom: szerintem nincs olyan gyerekcsapat, amelyik ezt a prank-et végig tudná tolni külső segítség nélkül. De minden idegszálammal szeretném, hogy legyen, mert azok felnőttként is meg tudják majd csinálni, és ez a nem mindegy. Nem kell túl nagyot ugrani, gimisekből már simán kinézném. Vagy jobban felépített karakterekből, akiket tettre késznek ismerünk meg. Ez számomra egy kicsit szürke szamárként érkezett a ködből, nem volt valid, ezt már nyáron is így gondoltam.

Öt

Igen, szándékosan választottam illusztrációnak egy aránylag marginális pillanatot a filmből. A neten terjengő képeket már tisztára unom.

Ennyi. Tetszett, egyszer érdemes megnézni, de hát többször a Titanikot sem kell.

Offtopic: miért nem háborgok Zambiára?

13 Jan , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

A minap érdekes rövidhírt olvastam a 444 hasábjain, ami számomra részben érthető és részben érthetetlen módon óriási indulatokat váltott ki. Arról van szó, hogy a nők havonta egy nap igazolatlan szabadságot vehetnek ki minden hónapban.

Amennyire a kommentlavinát olvasgattam, körülbelül ilyen véleményeket hallani, igyekszem az amplitúdót is érzékeltetni:

  • Hisztis ribancok, nálunk bezzeg hetedíziglen minden nő megkapált akkor is, ha menstruált.
  • Te egy érzéketlen tuskó vagy, nekem is mindig fáj, el is szoktam ájulni, jobb lenne otthon.
  • Szarjon sünt, aki szerint ez nem egy antiemancipacista szabály, és akkor is, ha szerinte ilyen szó nincs.

Ezeket inkább nem kommentálnám, mert mindeközben nekem a cikk elolvasása és a kommentek átböngészése között egy teljesen más gondolat furakodott az agyamba:

Nahát! Létezik egy ország, ahol érett munkáltatóra és érett munkavállalóra bazíroznak.

Mondok egy másik dolgot, és remélem, érthető lesz, hogy miért. Ha nálunk központilag letiltanának néhány kritikus webszolgáltatást (facebook, felhőszolgáltatások), akkor nagy lázadás törne ki. Egyszer megtörtént, hogy valami oknál fogva firefox és explorer böngészőkből nem voltak elérhetőek a google oldalai, ami komoly trükközéseket indított be. A szabadsági fok csorbulása eleve fintorgást váltott ki, de emellett komoly fejfájást okozott, hogy nem értük el a google keresőt és a translatort. Csukómozdulat bizonyos dolgokkal nem a másikat izélgetni, hanem megkeresni a választ az interneten. A google pedig, el kell ismerni, ma nem “state of the art”, hanem iránymutató cég. Aztán persze, ha megnyitják a netet, ott figyel a fb és a gmail fiók is, de meglepő-e, ha azt állítom, hogy ez nem megy a munka rovására? Az az igazság, hogy ahhoz, hogy egy érett felnőtt dolgozzon, például munkát kell neki adni, és ha nincs készen időben a munka, meg kell kérdezni, hogy mi történt. És ha felmerül a gyanú, hogy a negyvennyolcadik kétfülű blogbejegyzés elolvasása jelentette a hátráltató erőt, akkor nem a kétfülű domaint kell letiltani, hanem a munkavállalóval kell a helyzetet tisztázni. Mint ahogyan a kölcsönös expectation setting mind munkavállalói, mind munkáltatói oldalról fontos lépés.

Egy érett társadalomban…

  • minden nő önállóan el tudja dönteni, hogy neki most fáj-e a hasa vagy sem.
  • a munkáltató megbízik a munkavállaló döntésében, hiszen a munkavállaló tényleg csak akkor jelzi, hogy nem bírja, ha valóban nem bírja.
  • a munkáltató és a munkavállaló adott esetben nyitott egyéb megoldásokra is, például home office vagy részleges csúsztatás.
  • a munkáltató odafigyel a munkavállalóra, a munkavállaló pedig proaktívan dolgozik.

És volt még egy pont, de elfelejtettem. Na mindegy. Szóval ez van, már régóta piszkálja a csőrömet, hogy szerintem el kell engednünk végre ezt az idejétmúlt beidegződést, hogy egyenesen azt várjuk el a munkáltatótól, hogy szarfej legyen, aki mindenbe belekotnyeleskedik. Így az gondolkozik, aki nem tud önállóan két fűszálat keresztebe tenni, de Te nem ilyen vagy, ugye? A munkáltatóm nekem partnerem, és én akkor vagyok hatékony, ha kölcsönösen akként tudjuk egymást kezelni. Mert akkor nincs sumihumi. Egyik irányból sem. És ez jó dolog. És ahol ez nem így van, az nem jó hely. És nagyon nehéz megállnom, hogy rengeteg sok párhuzamot ne hozzak az élet mindenféle területéről, mert akkor feleslegesen hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, pedig csak ennyit akartam mondani:

Azért tetszik a zambiai szabály, tudniillik hogy a nők havonta egyszer indoklás nélkül egy nap soron kívüli szabadságot vehetnek ki, mert ez egy olyan szabály, amivel akkor nem fog senki visszaélni, ha azt egy érett társadalomban hozzák.

És ha erre az a válaszod, hogy “hát nálunk ilyet nem lehetne bevezetni”, akkor az lehet, hogy nem Zambia bizonyítványa. Tapasztalataim alapján a bizalom legtöbbször meglepően jól működik, de ha nem hiszed, akkor néha érdemes mégis összeszorított fogakkal kipróbálni, és ha esetleg nem működött, akkor akár egy külső szakember segítségét is érdemes igénybe venni annak felderítése végett, hogy hol csúszott el az implementáció. Mert olyan nincs, hogy mindenki suttyó és csak te vagy okos egyedül a csürhe tetején.

Velem ne tessék ilyen félvállról beszélni, főnök elvtárs!

3 Dec , 2016,
Szilvi
Comments

A magyar népmesék sorozat nem véletlenül népszerű, magam is linkeltem már ide több videót. Képi világa, szövege, beszédmódja, zenei anyaga együtt alkot valamit, amit mi magyarok szeretni szoktunk. Gyerekeknél a modern vívmányokkal szemben nem mindig versenyképes, mégis, összességében olyan értékeket tartogat, amiket előbb-utóbb a többség szívesen fedez fel magának. Kivéve talán ezt az egy mesét…

Hónapokkal ezelőtt Nagy Enikő hívta fel a figyelmemet erre az epizódra, de csak most volt szerencsém találkozni vele. Zavartan kapkodom a fejem. Vagy nem, ha egy picit rosszabb májat engedek meg magamnak.

Röviden arról szól, hogy valaki vesz méheket, hogy a falu méhészkedni is tudjon, mert a méz finom dolog, aztán ahogy hozza a kaptárakat, izélnek vele az állomáson, pl. elviszik a kaptárakat, a méhek megcsipkedik a gonoszokat, aztán mégis visszahozzák a kaptárakat, hazamennek és a faluban mindenki eheti a finom mézet.

Akkor most mondom, mi a bajom. A magyar népmesék sorozat első évadának tizenegyedik epizódjának szerintem tinta szaga van. Frissen gépelt tinta szaga. Nem azért, mert modern, hanem azért, mert nekem valahogy semmit a földkerekén nem mond azon kívül, hogy

“Velem ne tessék ilyen félvállról beszélni, főnök elvtárs!”

Nem tudom jobban megfogalmazni, mi bajom van vele. Léteznek modern mesék, nagyon kiváló modern mesék is akadnak, olyanok is, amik simán folklorizálód(hat)nak. Nem a mi korunkban, de például az Egri Csillagoknak is számos epizódja bekerült a népköltészetbe. De azokban a sztorikban, amelyek így beragadnak, van valami mélyebb tartalom is. Két kézzel és két lábbal kapálózva szoktam a népmesékbe csomagolt ősi bölcsesség gátlástalan hirdetése ellen tiltakozni, mert szerintem egy nagy szart van minden egyes mesetípusnak minden egyes változata megkérdőjelezhetetlen ősi tudással átitatva, de az tény, hogy a legtöbb népmese érezhetően valami közöset, valami mélyebbet szólít meg. Valami fontosabbat. Valami emberit.

Na. Hagyjuk. Egy szó, mint száz, vállalom, hogy én, a Kétfülű mesemondó, ezt a Méhek a vonaton mesét most nem hittem el.