Ezek voltak a szavak:

És íme a belőlük alkotott szövevényes tündérmese:

Hol volt, hol nem volt, régen is volt, most is volt, hogy egy kisdiáknak ugyancsak meggyűlt a baja a német nyelvtannal. Mert hogy odáig még rendben van a dolog, hogy ich bin, meg du bist. Meg az is érthető, hogy az igéket hogyan ragozzuk attól függően, kiről van szó, na de hogy minek azokat a mellékneveket meg névelőket variálni, meg aztán mégis hogy lehet eligazodni egy olyan rendszerben, amiben szemlátomást teljesen véletlenszerűen osztották ki ugyanazt a három- vagy négyféle végződést a mondva csinált esetek között… Hát ez már sehogyan sem fért a kisdiák fejébe. Valakinek rendet kellene már itt teremtenie, ugyan miféle dolog ez, kérem? Hiába gyűri itt az ember azt az okos kobakját, hiába fér meg egymás mellett olyan szép békésen az összes trigonometrikus összefüggés a fotoszintézis vázlatos molekuláris folyamataival. Hiába nem kellett cipőkanál sem az árpád házi királyokhoz, hogy beférjenek a két füle közé, és a Walesi bárdokot megtanulni is lehetséges volt, de ezek a németek bizony nagy zsiványok lehetnek, ha ilyen csúful képesek az emberiség (pontosabban személyesen a kisdiák) sorsát rontani. Hát nincs itt senki sem, kérem szépen, senki fia nem mondja meg nekik, hogy ebből aztán most már elég? Valakinek csak ki kellene már állni a közjó érdekében! Valakinek, egy bátor legénynek, egy talpraesett, jó eszű, tisztaszívű vitéznek csak elő kellene már lépni, hiszen nem mehet ez így tovább!

Hát, ahogy a kisdiák ezt kigondolta magában, még egy mást is gondolt mellé: ha eddig senkibe nem fért elég kurázsi, majd ő rendet tesz ebben a világban. Majd ő elmegy ezekhez a németekhez, és megmondja nekik, merről fúj a helyes szél! Be is csapta a füzetet, többet ő pedig abba bele nem néz! Már csak azt kellett volna tudni, hol lehetnek ezek a híres németek? Gondolta magában, ugyancsak közel élhetnek, ha idáig elhallatszott a nyelvük. Mert ez ugye köztudomású dolog: még magyarul is néha németül beszélünk. Igaz? Hogy például firma, cetli, bejgli, panír, gigerli. Na, hol egy német de gyorsan, amíg a kisdiák szépen beszél!

Kiszaladt az utcára, de hiába, nem látott egyetlen németet sem. Igaz, nem is egészen tudta pontosan, miről is lehetne őket megismerni, valószínűleg nem hordanak ők sem német zászlót a homlokukhoz kötözve. De bizonyosan van az ilyen szerzetek szemében valami huncut csillogás, arról majd megismeri őket. Elszaladt a kisdiák a nagy térre is, de ott sem látott egyetlen németet sem. Gyerünk a főúton tovább, és ha az be nem válik, hát majd a kisebb utcákat veszi számba. No jól van, nem sorolom el, hány kilométert koptatott el a mi kisdiákunk mindhiába, de bizony úgy tűnt, alaposan elbújtak előle a németek.

Ahogy az egyik utcasarkon befordult, nagyszerű ötlete támadt. Volt ott ugyanis egy építkezés, valami nagy irodaháznak fog ott tündökölni állítólag ezer ablaka is, őszre készen lesz. Állítólag. Csak úgy sürögtek-forogtak a munkások a kerítésen belül, hordták a maltert, a drótokat, csattogott a kalapács, és húzta a nagy elemeket a magasba egy akkora nagy emelődaru, hogy annak a tetejéről éjjel talán még az égen ülő csillagokat is le lehet kapkodni! Az ám, onnét kellene körbenézni, onnan biztosan meglátna egy németet, és ha meglátná, hát kiabálna neki, hogy megállj, csibész! Az meg úgy megilletődne, hogy biztosan meg is várná majd. Nosza, mikor az egyik betonkeverő kifarolt a kapun, gyorsan besurrant a kisdiák az építkezés területére, és meg sem állt a hatalmas emelődaru tövéig. És ha odaért, hát elrikkantotta magát:

– Hahó, darukezelő úr, kérem szépen, nekem okvetlenül fel kell jutnom ennek a darunak a tetejébe!

Szerencse, hogy a darukezelő még csak éppen akkor készült beszállni a fülkébe, mert onnan a magasból talán meg sem hallotta volna.

– Úgy-e? Oda akarsz felkerülni a magasba?

– Oda, bizony! – felelte a kisdiák.

– No fiam – így a darukezelő –, szerencséd, hogy éppen jó napom van, pattanj ide, ne kiabálj hiába. De szedd a lábad!

A kisdiáknak nem kellett kétszer szólni. A magasban aztán ugyancsak elkezdte meregetni a szemét. Ellátott jó messzire a szélrózsa minden irányába, jócskán a tetők fölött jártak, és a távolban látott folyót is, hegyet is, erdőt is, mezőt is – de németet, azt egyet sem. Elkomorodva ráncolta a homlokát, hát mégis hol bujkálnak ezek, hogy még innen sem látni őket? A darukezelő nézte a kisdiákot, egyre kevésbé tudta mire vélni, mit keres ez itt, hát kérdőre vonta:

– Na fiam, most aztán tessék szépen kibökni, mi járatban vagy itt, miért volt ilyen fontos, hogy ide felgyere?

– No hiszen, meg is mondom. A németeket keresem – válaszolta a kisdiák, és elmesélte, hány helyen megnézte már, de fogalma sincs, hol lehetnek.

– Hát ha németeket keresel, azt rossz helyen kutatod. Meg is mondom neked, hol vannak. Ott arra, északnyugat felé látod-e azt a magas hegyet, aminek csak úgy csillog a kalapja a hótól meg a jégtől?

– Látom.

– No, hát azt a nagy hegyet kell megmászni, mert az mögött vannak a németek.

Elgondolkozva méregette magának a havas csúcsokat a kisdiák. Szó se róla: közel sincs, nem is alacsony. De ha ez a feladat, akkor ennek kell megfelelni. Odafordult a darukezelőhöz.

– Köszönöm eddigi jóságát az úrnak, akkor én most le is mennék. Kérem, vigyen le a földre.

– Nem úgy van az, lárifári – ingatta a fejét a darukezelő. – Előbb még lejár a műszakom, s majd csak akkor. Csakhogy addigra már este lesz, hát iparkodj inkább majd hazafelé, mert legalább egyet aludni kell egy ekkora út előtt. Holnap is ott lesznek azok a németek, hidd el nekem, fiam. Ha az elmúlt néhány száz év alatt jó volt nekik ott a hegyen túl, hát nem most fognak elköltözni.

Úgy is lett. Uzsonnaidőben megosztozkodtak a darukezelő szendvicsén. A kisdiák éppen csak beleharapott, de a sok szalonna miatt, ami abban a falatban volt, el is telt ennyitől. A maradékot elmajszolta a darukezelő. Este a kisdiák hazament, és hogy másnap időt ne veszítsen, úgy feküdt az ágyba, ruhástul.

A reggelit éppen csak kutyafuttában költötte el a kisdiák. Csodálkozott is erősen az anyja, hát mire ez a nagy sietség? De a kisdiákot nem lehetett egykönnyen sarokba szorítani.

– Megkeresem a németeket, és megbeszélem velük ezt a német nyelvtan dolgát – vágta rá határozottan. – Mert hát valakinek ezt is el kell végezni, én úgy veszem észre – fűzte még hozzá.

Látta az anyja, úgysem lehetne eltántorítani a szándékától, hát akkor menjen csak. Majd hazaeszi az este úgyis, csavargott már a kisdiák eleget. Pakolt neki egy kis elemózsiát, és a következő szempillantásban a kisdiák már az utat koptatta. De haladt is, meg sem állt egy percre sem, egymás után parancsolta a háta mögé a kilométerköveket. Egyenesen arra vette az irányt, amerre azt a magas hegyet tegnap látta. Hát, ahogy ment, mendegélt, egy kavicsos földúton egyszer csak nagy jajveszékelést hallott.

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, mi lesz most én velem? Jaj, mi lesz most az én drága gyermekeimmel?

Forgolódott a kisdiák egyre, de sehol senkit nem látott. Hegyezte a fülét erősen, merről jöhet a hang?

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, a lábam, senki sincs, ki megsegítsen!

Akkor jött csak rá a kisdiák, nem is fejmagasságból jön a kiáltozás, hanem egészen lentről. Ahogy a földet kutatta, egyszer csak megpillantott egy kis katicabogarat, az kiabált ilyen keservesen. Az egyik lába beragadt egy nagyobbacska kő alá, és most hiába cibálta, sehogy sem tudott kiszabadulni alóla. Leszólt neki a kisdiák:

– Hahó, katicabogár! Ne bánkódj tovább egy percet sem! Szerencséd, hogy ilyen hangosan tudsz kiabálni, különben sosem találtalak volna meg. No várj csak, elveszem én azt a követ! – mondta, és már le is nyúlt. Fogta, és félredobta azt a félökölnyi kavicsot. – Jó lesz-e így már, katicabogár?

– Jó lesz, bizony, jó lesz – felelte amaz. – És jótett helyébe jót várj, gyere utánam, adok neked valamit.

A katicabogár felröppent, a kisdiák pedig követte. Hamarosan két rózsabokorhoz értek, de olyan szép nagy virágai voltak azoknak, hogy azt még az angyalok is megirigyelték volna. A katica leszállt az egyik ágra, és így szólt:

– Van ott a földön a két rózsabokor között egy befőttesüveg, színültig vízzel. Azt tedd csak el, még hasznodra válhat. Ha megszomjazol, csak kapd elő, mert ebben mindig lesz friss víz, akármennyit ihatsz, sosem fogy ki belőle.

Megköszönte a kisdiák, rátette az üvegre a fedelét, és elpakolta a táskájába. Búcsút intett a kis katicabogárnak, visszament a kavicsos útra, és ment tovább, amerre a dolga vitte. Elhaladt tanyák mellett, mezők mellett, míg egyszer csak egy erdőbe nem ért. Az út éppen az erdő kellős közepén vezetett keresztül, ott meg aztán volt egy rét, s a rét közepén egy kis tavacska. A kisdiák már erősen meg is éhezett, gondolt egyet, letelepedett a kis tavacska partjára, és elköltötte a szendvicsét. Az a tó meg telis-tele volt békalencsével, ámulva nézte a kisdiák, mert ő ilyet még csak könyvekben látott. Ahogy bámulta, egyszer csak észrevett egy békalencsét, ami a szivárvány összes színében csillogott. Ilyet bezzeg még a könyvekben sem látott soha! Kezébe vette, forgatta, szinte hunyorognia kellett a nagy ragyogástól, hogy meg ne vakuljon. Gondolt egyet, ez is még jó lehet valamire, elviszi magával. Hogy ki ne száradjon, majd bedobja a befőttesüvegbe.

Úgy is tett. Hanem ahogy az ezer színben káprázó békalencsét a befőttesüvegbe beejtette, kinőtt annak két kis keze, két kis lába, és pár pislantás alatt lett belőle egy koronás-köpenyes kisbéka, egyik kezében még gyémántköves jogart is tartott. Tátva marad a kisdiák szája, lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Azt mondta neki a kisbéka:

– Tegyél vissza engem a tóba, kisdiák, tegyél vissza engem az én királyságomba! Mert tudd meg, én ennek a kis tónak vagyok a királya, csakhogy elvarázsolt engem egy gonosz boszorka, és csak úgy törhetett meg az átok, ha ma termett friss vízbe tesznek.

Kiemelte a békát a kisdiák a befőttesüvegből, és a tóba dobta. Ott aztán a béka sec-perc eltűnt a víz alatt. Hamarosan azonban újra felbukkant.

– No, kisdiák, jó tett helyébe jót várj. Tudom ám én, mi járatban vagy, merre igyekszel, csakhogy nagyon veszélyes útra vállalkoztál. Hanem mondok én neked valamit, de fogadd meg, ha eljön az ideje! Lakik annak a nagy hegynek a tetején egy rossz tündér, teli a szíve keserűséggel és kevélységgel. Azon a hegyen minden virág az övé, de igazán csak egy számít neki: az aszfodélosz. Vigyázz, fiam, ha a hegyen jársz, nehogy akár csak egyetlen szirma is lehulljon valamelyik aszfodélosznak, mert jaj neked! No isten veled, én ennyit mondtam, a többi a te dolgod!*

Azzal a béka alábukott a tóban, és többet a kisdiák nem látta. Hamarosan ismét feltápászkodott, folytatta az útját, míg ki nem ért az erdőből. Éppen csak elhagyta az utolsó fát, amikor az út szélén egy szőrdisznócskát pillantott meg. Mérgesen morgott, és hempergőzött magában.

– Ó, hogy az a rücskös búbánat vinné el ezt a szörnyű viszketést! Egyszer úgyis megállítalak te pimasz, te loncsos képű ördögfia viszketés, hogy szűntél volna meg létezni, mielőtt az úristen erre a világra leküldött!

Nézte a kisdiák, eldönteni sem tudta, kacagjon-e rajta vagy szánja-e inkább, isten bizony még az orra hegye is paprikavörös volt a szőrdisznócskának a pulykaméregtől.

– Adjon Isten, szőrdisznócska, állj már meg egy pillanatra, ugyan mit forgolódsz itt ilyen mérgesen?

– Ne is kérdezd, kisdiák, ne is kérdezd! Már három kerek napja viszket a hátam közepe, most mondd meg, mégis hogy vakarná meg akárki, mikor tele van a hátam tüskével? Hiszen nem is lehet hozzáférni!

De bezzeg a kisdiák rögtön kitalált valamit. Felkapott egy apró botocskát, és azzal nyúlt be a tüskék közé. Felsóhajtott erre a szőrdisznócska, már igazán nem tudta, mi tévő legyen.

– Hallod-e, te kisdiák! Látom, helyén van a szíved is, meg az eszed is. No, ha ilyen jó voltál énhozzám, majd most én is jó leszek tehozzád. Tudom ám én, mi járatban vagy. De nézd csak meg jobban a tüskéimet ott a tarkómnál. Találsz közöttük egy arany tüskét, és arra az arany tüskére igen apró betűkkel van ám valami írva. Ha jó a szemed, olvasd csak el, jegyezd meg jól, talán még hasznodra válik.

A kisdiák közelebb hajolt a szőrdisznócskához, és csakugyan megpillantott a tarkóján egy arany tüskét. Most már bánta, hogy nem hozott egy nagyítót, de végül csak kibogarászta, mi van odaírva:

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős
Aki el akarna szökni
Feszes bőrt kell annak ütni

Ezt a kisdiák jól az eszébe véste, hogy biztosan fel tudja majd idézni, ha netán a szükség úgy hozza. Búcsút intett a szőrdisznócskának, és folytatta útját. Hosszan mendegélt, míg elért a magas hegyek lábához, aminek a túloldalán – ha hinni lehetett a darukezelőnek – a németek laktak. Szó se róla, alaposan magas hegyek voltak ezek, még annál az emelődarunál is magasabbak, ahonnan először megpillantotta őket. Vakargatta a fejét a kisdiák, ugyan hogy fog ő ezen átkelni? Hanem akkor eszébe jutott, hogy olvasta a könyvekben, hogy azokban az országokban, ahol ekkora hegyek nőnek, ott az emberek hosszú alagutakat fúrnak, és úgy kelnek át rajtuk. Ha nem is tengerszinten, de azért mégsem a felhők hasát csiklandozva. Így hát, amikor az út egyszer csak kétfelé ágazott, a kisdiák nem a hegyoldal felé vette az irányt, hanem azzal párhuzamosan haladt tovább.

Nem is telt bele egy óra sem, az egyik kanyar mögött egy sínpárba botlott, ami egyenesen a hegy felé tartott. A tövében aztán szemlátomást eltűnt egy alagútban, már csak az volt a kérdés, vajon a hegy gyomrában merre tekereg? Hamar meglett ám erre is a válasz, merthogy a másik irányban meg egy kisebb állomás volt, egyetlen egy peronnal és egy nagy táblával, amibe cirkálmányos betűkkel ezt vésték bele:

Hegyenát szaladó transzvillamos

És alá valamivel kisebb betűkkel:

Nem német oldal.

A kilógatott menetrend tábla szerint a villamos minden nap háromszor fordul, legközelebb éppen úgy tíz perc múlva. Be is gördült hamarosan, csilingelve megállt. Az elején egy nagy számjelző hirdette, hogy ez a 11-es villamos, és micsoda színekre pingálták! Feléig fűzöld volt, fölötte aranyosan pompázott, tetejében pedig mintha felhők úsztak volna kék égen. Senki sem szállt le róla, teljesen üresen állt meg a vágányon. Ugyancsak csodálkozott a kisdiák, mikor rájött, hogy még masiniszta sem ült rajta. Egyszeriben aztán, honnan, honnan nem, a peronon termett egy afféle kalauz. Legalábbis szépen vasalt egyenruhája volt, no meg egy vállra akasztható, kistáska méretű jegyautomatája.

– Nicsak, hát ma mégis lesz utas? – biccentett a kalauz címeres kalapjával a kisdiák felé. – Vagy te csak a madárcsicsergést számolod?

– Nem én! Kérem szépen, én egy utas vagyok – vágta rá a kisdiák. – Föltéve, hogy ez a villamos átvisz engem a hegy másik oldalára, ahol a németek laknak.

– Ha megváltod a jegyedet, átvisz. Összesen két megállója van ennek a villamosnak: ez, meg egy másik a német oldalon.

A kisdiák váltott egy retúrjegyet, és felszállt a villamosra. Lehuppant egy székre, de a kalauz bekocogott az ablakon:

– Nono, tessék csak szépen érvényesíteni azt a jegyet!

Ahogy a kisdiák a lyukasztógép karját meghúzta, a villamos máris nekilendült. Amíg a hegyet el nem érték, a kisdiák a tájat bámulta, de mikor a villamos az alagútba ért, az éppen csak pislákoló belső világításban nem maradt más néznivaló, csak a „Menetrendi információk” meg a „Villamoshasználati szabályzat”, amik négy példányban is ki voltak ragasztva a villamos belső falára. Egy óra zötykölödéssel a háta mögött már kissé unta magát a kisdiák, hanem akkor a villamos egyszer csak nagyot rázkódott, enyhén megbillen, pöffentett egyet a hidraulika, és a villamost nem mozdult tovább. Megijedt a kisdiák, talán csak nem siklott ki az alagút közepén? Még jó, hogy hozott magával egy fejlámpát, különben most aztán meregethetné a szemeit a vaksötétben.

Nagy nehezen kiütötte az egyik ablakot a biztonsági kalapáccsal, ám ahogy lehuppant a sínek mellé, vagy hárman ragadták meg a karját. Hideg, csontos kezek voltak, csúful vigyorgó, szedett-vedett sapkás fejek és koszos kabátkás kis testek tartoztak hozzájuk. De még ha csak hárman lettek volna! Ácsorgott az alagútban még vagy száz ugyanilyen, és jaj, mindnek milyen gonoszul szikrázott a szeme! A szegény kisdiák moccanni sem tudott. Akkor egy különösen rusnya szerzet állt elébe.

– Na, most meg vagy, betolakodó! Hahaha, ma jóllakunk! megfőzünk a kondérunkban, és felfalunk az utolsó porcikádig! Most majd megtudod, hogy mulatnak a koboldok!

És ahogy ezt elmondta, felkapták a koboldok a kisdiákot, és vitték mindenféle járaton át. Szegény feje most már bánta, hogy egyáltalán nekifogott az útnak, de nem volt mit tenni, és bizony hiába is lett volna jócskán erősebb, még ha ki is szabadult volna a koboldok szorításából, ugyan hogy talált volna ki ebből a sötét labirintusból?

A koboldok egy nagy terembe vitték, ahol még több hasonszőrű szerzet acsarkodott rá minden irányból. Valami föld alatti palota lehetett ez. Gyertyák sokasága világította be, és az egyik fele különösen csillogott. Díszes trónuson koronás kobold könyökölt, mellette szolgák legyezgették, háta mögött pedig hatalmas kupacokban mindenféle kincsek hevertek, tálak, kupák, drágakövek. A trónus előtt csillogó dobfelszerelés állt, a koboldkirály azon pihentette a lábát. Gondolta magában a kisdiák, no, ez se ér többet a körme alatti piszoknál, minek neki az a sok kincs, ha megmondani sem tudja, melyik mire való? Elé pattant a koboldkirály, és a tagjait kezdte méregetni.

– No, mutasd magad, emberfajzat, lássuk, kell-e még hizlalni téged, vagy most rögtön, ruhástul dobjunk-e a kondérba?

Hoppá, ennek bizony a fele sem tréfa! Még a végén csakugyan itt éri a vég, ha a furfangosabb oldalát hamar elő nem keresi! Körbesandított a kisdiák, hátha meglát valamit a teremben, ami ötletet adna, és akkor megakadt a szeme a koboldkirály lábtartóján. Akkor hirtelen eszébe jutott, mi is volt a szőrdisznócska arany tüskéjére vésve.

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős

Hát, ez idáig nem kecsegtetett semmi jóval.

Aki el akarna szökni – lám, máris kezdett érdekesen csengeni, merthogy ő, a kisdiák, éppen el akart volna szökni innen!

Feszes bőrt kell annak ütni

Hohó, meg is van! Ez bizony nem a koboldok ülepe lesz! Térdre rogyott a kisdiák, összekulcsolta a két kezét, úgy kezdett rimánkodni a koboldkirálynak:

– Jaj, hatalmas koboldkirály, látom, itt veszek el. Jaj, de ha meg kell halnom, hát hadd haljak meg tisztességgel, ó, hatalmas koboldkirály, kérlek, szóljon legalább jó muzsika, amíg a kondérkoporsómban lelkemet végleg ki nem lehelem!

Elvigyorodott a koboldkirály.

– No hiszen, ha muzsika kell, az éppen nekünk is kedvünkre való!

Kettőt tapsolt a koboldkirály, és előálltak a zenészek, különféle elfuserált hangszerekkel: repedt végű furulyával, görbenyakú gitárokkal, foghíjas melodikával. Odapattant a kisdiák, és szakértő hangszerészt színlelve végigmérte mindegyiket. Egyiknél elismerően hümmögött, másiknál morogván ingatta a fejét. Végén visszafordult a királyhoz.

– Megjárja, megjárja. Ha nyulat ennétek, jobb híján még jó is volna egy alkalommal. Csakhogy emberhúst nem így kell enni.

– Hát hogyan? – kérdezte a koboldkirály.

– Nofene, hát nem is tudjátok, hogy akkor a legfinomabb az emberhús, ha főzés közben dob is szól? Anélkül a legzsengébb lábikra is könnyen megmócsingosodik!
Kikerekedett erre a koboldkirály szeme, mint a ringló. Még a végén kárba vész az a finom emberhús!

– Csakugyan?

– Bizony, ha mondom! – felelte a kisdiák, és még rá is tett egy lapáttal. – Hát mi is így szoktunk egymásból falatozni. Ezt felénk még a kisgyerekek is tudják, hiszen a dobszótól még a legöregebbek húsa is megpuhul, olyan zsenge lesz, mint a friss tavaszi fű!

– Azt a betyárját! – álmélkodott a koboldkirály. – Hallod-e, te emberfajzat, micsoda szerencsénk van, hogy éppen téged fogtunk el! Hanem azt mondd meg nekem, ugyan miféle hangszer az a dob, és hogyan kell rajta játszani?

– Éppen ott van egy, ni! – bökött a kisdiák a lábtartó felé.

– Az a kényelmes lábtartó? No, ha azt hiszed, igazad van, hát bizonyítsd be!

Odament a kisdiák a dobfelszereléshez, szerencsére csak az egyik kisebb dobnak a bőre volt beszakadva. Hanem ütőt nem talált sehol sem, de ez is éppen kapóra jött.

– Rendben van, megmutatom, hogy kell emberhúst főzni, csak még két nagy fakanalat adjatok hozzá.

Előkanyarítottak a koboldok hamar két nagy fakanalat, és a kisdiák nekifogott dobolni. Először csak próbaképpen megsuhintotta mindegyiket, ám amint nekifogott rendesen a dobolásnak, láss csodát, felemelkedett a dobfelszerelés, de felrepült vele együtt ő is! Mielőtt pedig a plafont elérte volna, egyszer csak huss, körülötte minden szürke köddé vált, és hunyd be szemed, nyisd ki szemed, a kisdiák hegy tetején találta magát. Sehol a palota, sehol egy kobold, sehol a dobfelszerelés, de még a dobverő is eltűnt a kezéből. Volt helyettük viszont rengeteg csodaszép, magas fenyőfa, meg sziklák a talpa alatt. A sziklákon áfonya nőtt, annak különösen megörült, mert alaposan megéhezett már, mióta utoljára evett.

Hogy új erőre kapott, megindult lefelé a lejtőn, merthogy a nap állásából úgy sejtette, arra kell lenniük a németeknek. Ment, mendegélt az erdőben, alig tudott betelni a szép erdővel és a friss gyantaillattal. Egyszer csak kiért egy nagy rétre. Ezerféle virág pompázott azon, piros, kék, lila, de legszebbnek egy fehér színűt talált. Annak minden virága egy-egy kis csillag volt, éjjel talán még ragyogtak is, és minden egyes szirma közepén vörösesbarna csíkocska futott végig, egészen a szirom végéig. De gyönyörű lenne ez náluk otthon az erkélyen! De hát ki tudja, miféle klímát szeret ez a virág, aztán ha esetleg úgyis csak elpusztulna, kár hazahurcolni.

Ahogy ment előre a kisdiák, egyre úgy érezte, mintha tudná a rét, hogy ez lett az ő szíve választottja. Egyre-másra tűnt el a többi színes virág, míg egyszer csak már nem is vette körül egyéb, mint ez a fehér. Óvatosan kellett lépkednie közöttük, mert bizony lassan már fűcsomót is alig lelt. Hát az egyik lépésnél elszaladt előtte egy gyíkocska, és úgy megijedt a kisdiák a váratlan mozgástól, hogy elbillent, egész testével ráesett a legsűrűbb bokrétára, és ha ez nem volt elég, hát perdült tovább lefelé a lejtőn. Végre sikerült valahogy megállnia, de mikor visszanézett, hát mintha buldózerrel hajtottak végig a domboldalon. Szomorú volt, hogy minden óvatossága ellenére így szétlapította ezeket a töveket, de most már nem volt mit tenni.

Hanem éppen csak felocsúdott, sok ideje nem maradt a szomorkodásra, mert bizony süvítő szél kerekedett, de olyan fagyos, hogy pislogni is szinte fájt abban. És a nagy szélben ezüstös ruhában fénylő, hosszú hajú tündér állt elé – amilyen gyönyörű, olyan haragos is egyszerre. Csípőre tett kézzel rivallt rá a kisdiákra:
– Semmirekellő, mihaszna léhűtő! Eltapostad a legszebb aszfodéloszaimat, és ezért most meglakolsz!

Azám, hát ezek a virágok voltak azok a híres aszfodéloszok! Eszébe is ötlött rögtön a kisdiáknak a béka intelme, hogy lakik a hegyen egy sötét lelkű, gonosz tündér, és hogy jaj annak, aki az ő aszfodéloszait eltapossa! Íme, hát megjelent előtte a tündér! Bezzeg most már bánta a kisdiák, hogy ügyetlenségével így magára haragította!
– Ne bánts engem, hegy tündére! – kiáltotta a kisdiák, de a tündér már kapott is utána. Persze a kisdiák sem hagyta ám magát, húzták, cibálták egymást, szinte zengett a hegyoldal belé, ahogy birokra keltek. Egyszer csak a tündér úgy meglökte a kisdiákot, hogy az elhasalt előtte. Hanem akkor az megragadta a tündér lábait a bokájánál, és úgy megrántotta, hogy a tündér sem maradhatott talpon. Csakhogy estében lecsúszott a lábáról a két arannyal hímzett túrabakancsa, és ott maradt a kisdiák kezében. Gondolt egyet, erős bakancs lehet az, ami egy ilyen vad hegyi tündér lábán azokon a köveken ennyi éven át jól szolgál, hát lerúgta a maga cipőjét, úgyis épp csak a szentlélek tartotta még a lábán, és sebtiben felkapta a tündér két túrabakancsát. Úgy állt a lábán, mintha csak személyesen neki varrta volna a varga.
Talpra szökkent a kisdiák, és mérgesen a tündér felé dobbantott. És ahogy dobbantott, hát a cipőből apró, csudaszép jégkristályok peregtek elő, jégpermetet szórva a hegy tündérére. Dobbantott a kisdiák még egyet, erre még több, még szebb jégkristály pattant ki a cipőből. Csíphette az arcát a hegy tündérének erősen, mert egyre csak jajongott.

– Hagyd abba, kisdiák, hagyd abba rögtön, mert elpusztul a jégtől az összes aszfodéloszom! Nem bántalak, csak a túrabakancsomat add vissza!

De a kisdiák sem most jött le a falvédőről.

– Dehogy adom, még csak az kellene! És ha el nem engedsz békében, bizony addig dobbantgatok a lábammal, míg egyetlen ép szirom nem sok, annyi sem marad ezen a réten!

– Add vissza, kisdiák, könyörgöm, add vissza, mert ha nem adod, télen nem tudok majd a hegytetőn vele dobbantani, és ha én nem dobbantok, senki sem fog. Akkor pedig nem lesz hó, nem lesz víz a patakokban, minden kiszárad, elpusztulnak az aszfodéloszaim. És ha az aszfodéloszok elpusztulnak, elpusztulok velük én is. Add vissza az aranyhímzéses túrabakancsomat!

Vakarta a fejét a kisdiák, azt a hét meg a nyolcát, de kutya bonyolult ez a világ!

– Na jól van, visszaadom, de nem most. Hanem vezess el engem előbb a legközelebbi helyre, ahol németeket találok, és ott majd visszakapod a bakancsodat.

Ebben meg is egyeztek. A tündér nyomában a kisdiák hamarosan egy kis falucska mellett találta magát. De mert félt, hogy a tündér, amint visszakapja a bakancsot, rátámad, a határban gyorsan lekapta őket a lábáról, és mielőtt a tündér annyit mondhatott volna: bikfitty, elhajította a bakancsokat a hegy felé. De olyan szépen repült az a két bakancs, ennél szebben csúzlival sem lehetett volna megküldeni őket. Az egyiket elkapta egy csóka, a másikat egy sasmadár, és ketten kétfelé röpültek vele.

– No nesze, ha kell a bakancsod, hát keresd meg őket!

Rémülten és dühösen szitkozódva repült a tündér a madarak után, nem sokat foglalkozott már akkor a kisdiákkal. Végül bizonyosan megtalálta mind a két bakancsát, mert különösebb aszály híre nem kelt, habár azt beszélik, abban az évben a tél egy kicsit később jött.

A kisdiák bement a faluba. Igen takaros, tiszta utcái voltak, tiszta muskátli minden ablak. Volt egy kút az egyik utcában, amellett két asszony hangosan tereferélt. Megörült a kisdiák, merthogy a beszédjükről rögtön felismerte: ezek lesznek a németek!

– Wunderschönen guten Tag! – rikkantotta a kisdiák.

Köszöntötték az asszonyok is, és a kisdiák éppen nekifogott volna a német nyelvtannal kapcsolatos mondandójának, amikor azok észrevették, hogy a fiú bizony mezítláb érkezett. Kérdezték tőle, persze németül:

– Mégis honnan keveredtél elő? És hogyhogy nincs rajtad cipő?

Jaj, hogy is volt, hogy az egy hosszú történet? Ejnye, hát ha nem vágja ki magát hamar, még nem térhet rá a lényegre!

– Das ist eine… ein… izé, egy olyan lange Geschichte – válaszolt a kisdiák. Vagy langen? Netán langer? Haj, de milyen rémesen bonyolult ez a német nyelvtan már megint, bár lehetne ezt az egész melléknévragozást valahogy egy az egyben kikerülni!

De amíg ezen töprengett, hiába ráncolta a homlokát, az egyik német asszony máris beljebb invitálta a házba, ellentmondani nemigen lehetett. Leültette a konyhában, és előkeresett egy pár cipőt, ami kicsit ugyan nagy volt a kisdiák lábára, de azért odaadta neki, mondván, ebben a házban már nincs rá senkinek szüksége. Aztán az asszony megetette, megitatta mindennel, mi szem-szájnak ingere: gőzgmbóccal, pereccel, fűszeres sült kolbásszal, a kisdiák alig győzte a finomabbnál finomabb falatokat. Közben megérkezett a család többi része is, a családfő és két fia. A kisdiák akadozva bár, de szépen lassan elmesélte az egész utazását, csak egyet nem bírt sehogyan sem kibökni: hogy voltaképpen mi járatban is van ő most itt? Egyszer aztán az családfő maga kérdezett rá:

– Hát miért indultál neki ennek a nagy útnak, édes fiam?

Ajjaj, ennek már meg kell valahogyan felelni! De mit mondjon nekik, mikor ilyen kedvesek vele? Hát hogy kenje most a hajukra az ő egész buta német nyelvtanjukat, mikor előbb is közvetlenül azután raktak ki elé egy bögre forró csokoládét, hogy zsinórban vagy háromszor is elrontotta a szórendet? Végül csak ennyit mondott lesütött szemmel:

– Hát… én csak világot akartam látni.

– Na fiam, most aztán láttál – nevettek a németek barátságosan. – Hanem, ma már késő re jár, ma este nálunk megalhatsz. Aztán ott a tükörnél a kisasztalon találsz egy telefont, szólj csak haza, és mondd meg, holnap elviszünk az állomásra, és felteszünk a megfelelő vonatra.

Így is lett. Másnap reggeli után (kenyér, sonka, zöldségek) együtt elmentek a legközelebbi vasútállomásra. Mivel a kisdiáknál nemigen volt elegendő pénz, a család kipótolta neki a jegyre valót, és addig integettek neki a peronról, míg csak a kanyarból a kisdiák látta őket.

Így esett, hogy végül mégsem mondta meg senki a németeknek a német nyelvtannal kapcsolatos, újító szándékú irányelveket, és a német nyelvtan azóta is olyan, amilyen. Bonyolult, de biztosan tudjuk: kedves emberek is beszélik.

A Wikipédia szerint „az aszfodélosz főképp a Mediterráneumban nő”. Hát kérem szépen, ez a „főképp” szócska pontosan erre a nagy hegyre vonatkozik, mert éppen ez volna a kivétel, és aki nem hiszi, járjon utána. Csak ne rajta. Biztos, ami biztos. A békák többnyire nem tévednek.

A legfontosabb tudnivalók:

• Határidő: 2018 május 20.
• A játékon ennek a kérdőívnek a kitöltésével lehet részt venni: link a google formhoz
• A nyereményeket ebben a youtube videóban lehet megtekinteni.
• Minél több a kitöltő, annál több a nyeremény.

Most már csak ki kell tölteni a kérdőívet, és mehet az izgulás!

Valószínűleg sokan hallottak már a facebook újabb változtatásairól. Az újítások valódi hatását majd idővel megértjük, megérezzük, a hivatalosan közölt cél mindenesetre jól hangzik: szorítsuk háttérbe a likevadász tartalmakat, helyettük pedig releváns mondanivalóval töltsük meg egymás idővonalát. Viszont ez bizony azzal is jár, amit én is látok: ugyanaz a post típus ugyanazzal az aktivitási statisztikával (like/share/link click) bizony kisebb nézettséget ér el.

Na. Akkor most mi legyen?

Nem.

Azért sem.

Nem, a jövőben sem fogok a cuki kiscicák, a megható tragédiák és a világot rengető bölcsességek Bermuda-háromszögében tévelyegni.

Hanem.

Hanem ebben a kis bejegyzésben gyorsan eldarálom, milyen lehetőségeink vannak, ha biztosan szeretnénk a jövőben ilyen vagy olyan csatornán találkozni.

1 – Iratkozz fel hírlevelemre!

A Kétfüllű Hírlevél havonta jelentkezik, továbbá ritkán hóközi különhírlevéllel szórakoztatja a nagyérdeműt. A hírlevélben némi topsecret backstage információ mellett meseajánló és naptár is található. Utóbbi nem csak a saját fellépéseimet listázza ki, de barátaim eseményei is fel-felbukkannak benne.

Ebben a bejegyzésben rögtön az elején össze is szedtem, hányféleképpen iratkozhatsz fel a hírlevélre.

2 – Kövess instagramon!

Az egyéb tartalmak mellett az eseményekről az instagramon is hírt szoktam adni, így tehát keresd a @kétfülűt!

3 – Kövess youtube-on!

2018-ban több videós tartalommal is el fogok játszani. Elsőként beszerkesztem végre az erre váró érdemes anyagokat, de sorozattal is készülök. Utóbbi, tanulva a korábbi szárnypróbálgatásokból, jóval gondosabb előkészítéssel fog történni, úgyhogy már én is nagyon várom. Izgalmas terület ez is, találkozunk a youtube-on!

4 – Kövess facebookon “see first” opcióval!

És végül, de nem utolsó sorban, íme a tuti módszer, hogyan kérheted meg a facebook-ot, hogy mindenféleképpen adjon hírt neked minden bejegyzésemről:

A facebook oldalamon a “Following” opció melletti kis nyílra kattintva a legördülő menüből válaszd a “See first” opciót! Ha esetleg nálad a facebook nyelve más lenne, a választandó link pozícióját ezen a képen láthatod:

Mivel nem telepítek minden nap Picasát, úgy fél évvel ezelőtt szembesültem vele, hogy hivatalos forrásból már nem is lehet. Megszámolni sem tudom, hány alternatívát böngésztem végig és teszteltem is, és míg a Picasa elemeire külön-külön létezik szoftver, nem is egy, és nagyon is jók, a Picasa all-in-one csomagja kétségkívül piaci résként tátong. Aki az alábbi igényeim mindegyikére egyszerre tud megoldást ajánlani, ne tartsa magába!

1. Figyelt folderek betöltése, de csak azok, folderstruktúra és más szempontok szerint böngészhető módon.
2. Képszelekció gombnyomásra. A picasában a csillagozás elég menő, space-re csillag fel, á, mégsem, spacere csillag le. Van százötven képed, ebből akarsz MOST leszelektálni max 30-at. Kurzor – kurzor – kurzor – kurzor – space- kurzor – kurzor – kurzor – space …. ééééés kész. Select starred, export, emmmm, yepp, let it be converted to 480 px aaand… Tadaaaaam!
3. Módosítások algoritmus lépések szerinti mentése, azaz a végeredmény nem készül el azonnal, a szoftver csak a lépéseket tárolja le. Nem csak hely, de alaposan idegkímélő módszer is egyúttal. Sőt, bármikor tudom egy képpel ott folytatni, ahol abbahagytam, megőrzi a szekvenciát. Ugyan a közepéről lépést kivenni nem lehet, de visszalépegetni bármikor. Nagyon kézenfekvő, pokoli gyorsan lehet haladni egy ilyen módszerrel: kurzor – kurzor – kurzor – hmmm, ebből lehet valami, ilyen effect, olyan effekt, kissé fordít nem rossz, space és mehetünk tovább – kurzor – kurzor – hmm, ezt is lássuk, így-úgy korrekció, á ez nem lesz jobb, megyünk tovább kurzor – kurzor – …
4. create collage – kiválasztott képekből pikkre-pakkra kész a collage. Kicsit több effektet el tudnék viselni, de többnyire így sem rossz. A fenti kollázs például picasa-val készült, elég gyorsan.

Igazából ennyi. A többit, a korrekciók mikéntjét, mibenlétét tekintve az alternatívák általában hozzák a picasa minőséget, sőt, sok esetben el kell ismernem, alaposan felül is múlják, de eddig még kizárólag olyanokkal találkoztam, ahol

1. vagy csak alternatív albumkezelés, vagy csak folder létezett. Még ez a legkisebb, bajom, ezt megszoknám, de…
2. nehézkes volt vagy egyenesen hiányzott a starringolás és/vagy…
3. nem lehet a szerkesztést félbehagyni, vagy lementem a hardcopy-t, vagy elúszott és kész, és/vagy…
4. nincs collage. Ritkán használom, de akkor MOST akarom.

Főleg a kettes és hármas pontok fájnak nagyon, ha hiányoznak. Annyira hihetetlenül kényelmessé teszik a képekkel való foglalkozást, hogy ha csak ez a kettő teljesülne egy picasa alternatívában, eskü le is törölném az újabban féltve őrizgetett telepítőfájlt. Jó, ez nem volt igaz. Úgyis megtartanám… Mindenesetre kell majd találnom egy másik szoftvert, mert ez sem fog örökké működni az újabb és újabb környezetekben.

És akkor lehet ujjal mutogatni, hogy persze, beleszokott a jóba, aszt’ nyivákol, amikor elveszik az ingyen jött játékot. Igen, pontosan ez történt. De hát kérem, most komolyan, ha hirtelen bedöglene az összes hűtő és mosógép, ugye sokan a szívükhöz kapnának? Ugye ha nem lenne közmű, az tökre nem lenne jó?

Szóval hajrá, fejlesztők, a picasa feltette a lécet, tessék megugrani! Egy hívőtök biztosan van!

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat záró epizódja.
Hamarosan más témával jelentkezem.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Fel-alá bolyongtam Kadıköyben, a bulinegyedben, és az egyik utcában egyszer csak megérkeztem. Megálltam a kirakat előtt, mert valami azt súgta, hogy megérkeztem. Odabent gitárok lógtak mindenfelé, ketten egy gitározó úr mellett szemlátomást várakoztak, a lány ülve, a srác állva, barátja vagy kedvese, nem tudtam eldönteni. Egy hosszabb hajú fickó, harminc és negyven között lehetett valahol, egy asztal mögött egy szétszerelt gitárral babrált. Mögötte, körülötte, itt-ott nem csak gitárok hevertek, láttam egy neyt is. Ez egy afféle török fuvola. Afféle. Nem az, de szépen szól. Egyik lábamról a másikra billegtem, vajon ők most nyitva vannak vagy csak este dolgozik az egyik, a többi pedig a társaságot adja hozzá? Benyitottam.

Középen egy gitártokon macska feküdt. Így tehát hárman ültünk-álltunk, egy játszott, egy elnyújtózva terpeszkedett, egy pedig szerelt. Hallgattam egy kicsit a halk pengetést, nem koncert volt ez, inkább afféle dallamkeresés. Néha játszott, néha beszélgettek, nem tudom, miről. Azután érezhetően szünet következett, és én nem beszélek törökül, zavaromban visszamenekültem a pezsgő éjszakába. Még láttam, hogy utánam a lány és a fiú is távoztak.

Egyik utcát a másik után róttam, nem törődtem vele, merre járok, de nem láttam többé a boltokat, és eltűntek a sörözők is, a kávézók is, a baklavázók is. Mármint ott voltak, emlékszem rá például, hogy végigmentem egy zárt utcán, aminek teteje is volt és ruhákat árultak benne, és elértem a végét az egésznek, de minden bolt, minden kávézó egyforma lett, csak annyit mondtak: fordulj meg!

Ugyan.

Meg sem találhatom, elképzelni sem tudtam, melyik utcában volt, véletlenszerű Brown-mozgással sodródtam, amióta kiléptem a gitárjavító műhelyből. Most, hogy ránéztem a térképre, tudtam, hogy ha előre megyek, még láthatok valamit, amit kár lenne kihagyni. Mégis… mindegy volt, hányszor indultam neki előre, a cipőm valahogy folyton megfordult velem.

Benéztem az utcába, ahonnan utoljára kijöttem – teljesen megbolondultam. Mit akarok én ebben a szénakazalban megtalálni? Mindegy. Azt mondta a cipőm erre, hogy mindegy, csak indulj. Ha megtalálom, jó, de ha nem… az is jó.

Teljesen más utcákon mentem végig. Azt hiszem. Egy kereszteződést mintha másodszor láttam volna, de ma sem tudom, nem csak hasonló volt-e. Valahol egy srác futott el előttem, sietett, tudta, hogy merre, és most szalad, hogy odaérjen. És akkor megint ott álltam a gitárszaküzlet előtt. Rejtély, merről érkeztem, talán volt olyan utca, amin már jártam korábban, de az egyik sarkot, ahol nagyon sokan ültek a kövön, ezt a sarkot felismertem, mert akkor is sokan ültek ott a kövön, amikor kiléptem a műhelyből, és akkor már csak 20-30 métert kellett sétálnom, és ott álltam előtte, és derengőbbnek hatott bent a fény, mint először, és csak ketten voltak, az őszes hajú, akinek már nem volt gitár a kezében, és a hosszú hajú az asztal mögött. Valamint minden bizonnyal a macska a gitártokon, el ne felejtsük, természetesen.

A küszöbön rengeteg fiatal henyélt, akiknek szemlátomást semmi dolguk nem volt a műhellyel. Talán most, hogy elmentem én is, és a lány meg a fiú is, most végre még gyorsan megcsinálja azt a gitárt, és akkor majd bezár. Néztem, és nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen. A hosszú hajú kinézett az ablakon, és rám mosolygott. Felismert, örült, hogy visszajöttem. Átverekedtem magam a fiatalokon és újra benyitottam. Legfeljebb kipenderítenek, de ha elsomfordálok, holnap mit mondok a cipőmnek?

Az őszes hajú tudott valamennyire angolul, ez megkönnyítette a helyzetet. Félszavakban beszélgettünk, és egyszer csak rákérdeztem a neyre, hogy kipróbálhatom-e? Odaadták, az őszes fickó megmutatta, hogyan kell fújni, én megpróbáltam, ő igazgatta, megint megmutatta, és ez így ment egy darabig. Néha beszélgettünk közben, honnan jöttem, mi járatban vagyok, ilyesmikről csevegtünk. Amennyire egy-egy szóval beszélgetni lehet, de meglepően sokat enged az a pár szó is. Talán negyed órán át próbáltam megszólaltatni a neyt, vagy kicsit tovább, és egyszer tényleg valódi hanghoz fogható csendült fel. Azután elhallgatott, és csak a haszontalanul kifújt levegő halk sustorgása maradt ismét. Végül eljött az utolsó perc, mennem kellett. Isztambul nagy város, és nekem még meg kell találnom a 14M jelzésű buszt egy számomra hatalmas csomóponton, kiírások és nyelvismeret nélkül.

A ney-el a kezemben felálltam a székről, mert korábban leültettek, ne szédüljek el a nagy fújásban, és nyújtottam a hosszú hajú felé, de ő visszatolta. Valamit mondott törökül, nem értettem. Magyarázkodtam, majd kisegít az őszes hajú.

– I have to go, thank you, I give it back.

És megint visszatolta, és megint mondott valamit, nagyon hasonlított az előzőre. Most az őszes hajú fickó fordította.

– You can keep it. It’s a gift. Keep it. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ma este igen kellemes az idő.

Értetlenül néztem egyikükre, másikukra és újra és újra, hiszen azt nem lehet. Egy ney nagyon drága tud lenni. Nem tudom megítélni, ennek van-e valami szépséghibája, de nem akarhatja odaadni. Ez egy ney, török népi hangszer, ők pedig hangszerekkel foglalkoznak, és ott volt ez a ney, biztosan vevőre várt.

– It is his, but he gives it to you. It’s a gift.

Biztosan félreértek valamit.

– Next time, you come to Istanbul, you come and play.

Mit mondhatnék? Annyira zavarban voltam, annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem velük közös fényképet készíteni.

Ha legközelebb Isztambulban járok, meg fogom keresni őket újra. Mert addig megtanulok a ney-en játszani.

Vissza kell mennem még Isztambulba, mert meg kell őket keresnem újra.

Ezzel elérkeztünk az isztambuli blogsorozatom végéhez. Ha tetszett, iratkozz fel a kétfülű hírlevélre, kövess Instagramon, facebookon és figyeld youtube csatornámat.

Sok mindent mondtak nekem, hogy milyenek a törökök, mire vigyázzak, mi hogyan és milyen lesz Isztambulban. Isztambulban nem jellemző a kerékpáros közlekedés, cserébe viszont rengeteg a forgalmi dugó. Ez igaznak bizonyult.

Ezen fölül nagyon sok szép emléket gyűjtöttem be. A törökök, akikkel nekem dolgom akadt, mind kedves emberek voltak, segítőkészek, vendégszeretők.

Nekem ennél többet nem is kell tudnom a törökökről.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat harmadik epizódja.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

A Moda utcába a kollégák javaslatára tévedtem be. Tulajdonképpen ez az isztambuli zsidónegyed, csak sokkal kiterjedtebb. Kávézók és sörözők egymás hegyén-hátán, nem tudtam olyan utcába kanyarodni, ahol ne találhattam volna magamnak könnyedén legalább három tradicionális vagy épp modern designú helyet, ha épp teázni támadt volna kedvem. Igen, teázni, legtöbbször nem a hangos zenén, hanem az éjszakai szórakozáson van a hangsúly – képzeljétek, a törökök szemlátomást nagyon szeretnek beszélgetni. A magyarok nem igazán szeretnek beszélgetni, ezért Pesten a legtöbb sörözőben alaposan feltekerik a hangerőt, ami a rejtett résekből néha-néha előbújó kommunikációs ingert még csírájában képes eltaposni. A törökök viszont nagyon szeretnek beszélgetni, ezért a szórakozónegyed szórakozóhelyeinek többségében nem bömbölnek a legújabb világslágerek, és nagyon sokan választják a klasszik tea-süti tál és egy szelíd kóborkutya társaságát.

Isztambul tele van kóborkutyával és kóbormacskával, előbbiek be vannak oltva és roppant békések , utóbbiak nem igazán hagyják magukat megsimogatni, de nagyon szépek.

A Moda utca egyik vége felé egy bácsi egy földre kiterített pokrócon árult nyakláncokat. Felismertem az internetes kínálatot, de két lírát darabja megért nekem, hogy ezt mégis csak Isztambulban vettem. És kicsit beszélgettünk. Nem igazán tudott angolul, csak a nagyon nemzetközi szavakat, de azért picit elötyögtem így vele. Percekig csak mosolyogtunk ott az isztambuli estében, nagyon rajta voltunk mindketten, hogy megértsük egymást.

Nem hagyta, hogy kifizessem a kiválasztott nyakláncot, és végül magától értetődően baráti puszi-puszival búcsúztunk el.

Kancsal volt és nagyon kedves.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat második epizódja.
A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az egyik napon véletlenül rossz hajóra szálltam. Ugyan elvitt egy nagyon kellemes helyre, amit máskülönben nem láttam volna, sajnos Isztambul túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen tévedés ne járjon óhatatlanul egy-másfél órás kieséssel. Szerencsére nem annyira mentem időre, de mégis hamarabb szerettem volna odaérni. A kikötővel szemben pont volt egy bank, ami akkoriban zárhatott, de még láttam a dolgozókat, ott kávézgattak az ügyféltérben. Gondoltam, itt biztosan beszélnek angolul, úgyhogy bekopogtam. Egy kedves hölgy jött ki, és hamar el is magyarázta, hogyan jutok el leggyorsabban a célomhoz. Amikor megfordultunk az ajtóban, hogy megmutassa, hol is kell felszállnom egy extrapici buszra, a nevezett extrapici busz éppen bezárta az ajtót, és elindult. A hölgy reflexből lefüttyentette nekem, mire a busz megállt, és én gyorsan felpattanhattam. Egyetlen gyors “thank you”-ra volt időm, és egy nagyon hálás pillantásra.

A buszon az éppen még az ajtóban álló lánynak mondtam a megállóm nevét – nehogy megint rossz lóra tegyek. Bólintott. Mivel az út hosszú volt, időnként nézegettem a GPS-t, monitoroztam, hogy irányban haladok-e. A csajszi ezt látta, és nagyon próbált valamit mondani, de egy szót sem beszélt angolul, úgyhogy átmenetileg kiegyeztem vele egy mosolyban. Egyszer csak elém tolta a telefonját. Az történt ugyanis, hogy Messengeren keresztül egy barátjával lefordíttatta angolra, amit nekem mondani akart, hogy még nem vagyunk ott, de majd szól.

Húsz perc múlva aztán intett, hogy le kell szállnom.

Ez történt azon a napon, amikor rossz irányba szálltam fel egy kompra.

Este pedig találkoztam Ayşe Senem Donatannal, egy végtelenül szeretetre méltó török mesemondóval. Akit úgy hívnak a gyerekek az iskolában, ahová jár mesélni, hogy “tündérmese tanárnéni”. Aki a nanotechnológia erdejéből keveredett át a mesemondás világába. Akivel remélem, még lesz alkalmam találkozni.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat első epizódja.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az első alkalommal, amikor bementem a városba, a kiindulási csomópontnál szerencsétlenkedtem egy sort a jegyautomatával. Egy srác, aki kicsit beszélt angolul, odatette az ő Isztambul kártyáját, ezzel érdemes közlekedni, nem egyedi jeggyel, és feltöltötte 20 lírával. Oda kell érinteni a kártyát az érzékelőhöz, és bedugni a bankjegyet, így lehet feltölteni a közlekedési kártyát. Amin így most 22 líra volt, és 20 líráért cserébe nekem akarta adni. A kártya maga újonnan valami hat líra, nem annyira nagy összeg, de én egyszerűen nem hittem el neki, hogy csak úgy odamegy egy külföldihez, és kisegíti egy Isztambul kártyával, csak mert így mindenkinek egyszerűbb az élete, ha ő simán csak odaadja nekem az övét. Merthogy nem annyira tudott angolul, és akkor nehezebb elmondani, hogy így meg úgy kell venni kártyát, mint hogy odaadja az övét. Nem fogadtam el, mondták, hogy legyek óvatos, komolyan azon töprengtem, hol a trükk?

Pedig sehol sem volt trükk.

Oda akarta adni az Istanbulkartját, mert neki nem kellett, volt diákbérlete. Ez volt a trükk, ha ezt trükknek lehet nevezni.

Később vettem magamnak saját Istanbulkartot. Egy kedves hölgy, aki folyékonyan beszélt angolul, segített az automatával zöld ágra vergődni.

]]> https://www.ketfulu.hu/amit-isztambulrol-tudni-erdemes-14/feed/ 0 https://www.ketfulu.hu/milyen-a-jo-mese/ https://www.ketfulu.hu/milyen-a-jo-mese/#respond Sat, 07 Oct 2017 07:20:05 +0000 http://www.ketfulu.hu/?p=1282 Tovább...Milyen a jó mese?]]> Már többször megkérdezték tőlem, hogy milyen a jó mese, meg mi a mesemondás célja, és én minden alkalommal külön meglepődöm. Most mindenkit megnyugtatok.

Tehát tegyük fel, hogy gyerekeknek mondunk mesét. Jó, tudom, felnőtteknek is szoktunk, de lássuk be, ez itthon még csak csak amolyan revival huncutság. Éppen most alakul. Szóval jön az aggódó szülő, meg legutóbb egy riporter, és felcsapja a nagy internetet, és szembesül vele, hogy a meseválasztás egy önálló tudomány, hogy a gyereknek a teljes metabolizmusára kihatással van a mese szimbolikája, és akkor össze van zavarodva, és jön, és kérdezi, hogy hát ő most mitévő legyen ebben a nagy kavalkádban?

Na. Akkor tisztázzunk valamit. Hivatásos mesemondónak lenni és otthon mesét mondani az nem ugyanaz. Hivatásos énekesnek lenni és altatódalt énekelni az nem ugyanaz. Hivatásos festőnek lenni és valakinek az emlékkönyvébe valami szépet rajzolni az nem ugyanaz.

Egy hivatásos mesemondó óriási meseanyagból merít, és a választáshoz rengeteg szempontot mérlegel. Tematika, ritmus, célközönség, PC szempontok. Egy hivatásos mesemondó viszonylag ritkán mesél kis (max 2-3 fős) közönségnek. Egy hivatásos mesemondó kiáll egy közönség elé, és néha mikrofonba beszél. Minél nagyobb a közönség, minél fontosabb az előadás, vagy minél régebb óta szerepel egy történet a repertoárban, egy hivatásos mesemondó annál többet jár utána a körítésnek: szimbolika, mesetípus, kulturális sajátosságok. Amikor először meséltem Leutogi történetét, egy Tökhintóra vittem el, 15-20 ember előtt lepilotolni a dinamikát. Sok mindennek utánajártam már addigra, de egy napon nem lehet említeni a tökhintóig megszerzett tudásomat azzal, amivel később a denevér gálára érkezett ugyanaz a mese. Szamoa történelme, néphagyományok, hallgattam a zenéjüket, megismertem rengeteg közmondást, elolvastam egy amatőr mesegyűjtő munka kiértékelését (sajnos sztorik nemigen tartoztak hozzá), és ezer olyan további lépést megtettem, amit semmi értelme elvárni a házi mesemondótól.

Nagymamám mindig fejből mesélt, kivéve, mikor az orra alá dugtam a “Mesél az erdő állatokról, a törpékről…” című könyvet, amely máig a kedvenc mesekönyveim között szerepel. Nagymamám legtöbbször azt mesélte, amikor a testvéreivel lecintányérozták a lábosfedelekről a zománcot, mert a szomszéd elhitette velük, hogy a sündisznó ennek hatására táncra fog perdülni. Ha nem ezt mesélte, akkor valószínűleg Mátyás király három lustáját mondta, vagy azt, amikor Mátyás király megátkozza a magyar népet májusi esővel. Ha azt sem, akkor Szilvike maci és Gabika maci (aznapi) játszótéri kalandjait mesélte.

Anyu főleg népmeséket olvasott fel nekünk, a Világszép nádszál kisasszony számomra hozzá kötődik. Meg volt az Állatkerti mulatságok, ez bátyám kedvenceként, de akkor nyilván én is imádtam, meg a Sün, akit meg lehet simogatni, melyben az anti-lop szójátéknál viccesebb márpedig a világon nincs, valamint a 365 napra egy kérdés vagy mi volt a címe, ezek ilyen pár mondatos érdekességek voltak, ezt is imádtuk.

Apu fejből mesélt. Meghallgatta a rádióban az esti mesét, aztán elmondta nekünk. Nincs olyan, hogy még egy mese, csak a Volt egyszer egy kishajó, azon volt egy ajtó, de neeeee, neeee eeezt mesééééld! Azóta már rájöttem, miért jó a gyerekeket csalimesével szívatni, de akkor sem haragudtunk igazándiból, csak úgy kellett egy kicsit nyafogni, mert olyan jó, amikor mesélnek nekünk.

És ez a válaszom az egész kérdéskörre. Azért meséljünk, mert mesét mondani és mesét hallgatni jó. Ha nem akarunk klasszikus mesét mondani, mesélhetünk a mi gyerekkorunkról, vagy ami az eszünkbe jut.

Meséljünk szívből.

Meséljünk őszintén.

Meséljünk örömmel.

Meséljünk olyan mesét, amit szívesen mesélünk el.

Otthon ilyen a jó mese. Könyvből vagy sem, az mindegy, én abban hiszek, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, hogy olyan mesét mond, amellyel maga is azonosulni tud, akkor az egy jó mese lesz. Egy profi mesemondó, főleg ha műsort állít össze, ennél jóval bonyolultabban szelektál, de otthon tényleg nem kell a témát túlpörögni.

A mese tanít, igen, mint ahogyan egy kellemes beszélgetés is. A mese az szavakat öltött zene. Elkúszik a szívedig, oda beköltözik, és majd egyszer, amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, előugrik, és újra elmeséli neked, amit tudnod kell. Ebben lehet hinni, de a csoda többnyire nem azért történik meg, mert céllal mondták el, hanem mert elmondták, Neked mondták el, és szeretettel mondták el.

Speciális helyzetekben igen, érdemes jobban körülnézni, például Boldizsár Ildikó és Kádár Annamária kötetei nagyon jók a témában. De ha speciális a helyzet, ha nem: halló, tudakozó! Nem kell azt a gyereket állandóan nevelni. Nem kell azt a gyereket állandóan fejleszteni. Most meg fognak kövezni páran, de szerintem a házi mesemondás célja az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Azért mondunk mesét gyerekeknek, mert a gyerekek imádják a meséket, isszák, mintha ettől nőnének nagyra, és mi szívesen vagyunk együtt olyan gyerekekkel, akik épp tök boldogok. A házi mesemondás mindig nagyon intim esemény, és ez minden résztvevőnek jó. Ilyen egyszerű ez. A szeretetnél és a biztonságnál többet nehezen adhatnánk. Ennyit kell tudni a házi mesemondásról.

Óvodáig szerintem kb. rendben vagyunk. Alap az integrált közoktatás, úgyhogy a jelen rendszer ebbéli hiányosságait nem is firtatom, hiszen a kétfülüisztikus rendszer ezt már rég megoldotta. És azt is, hogy hány gyerek is jut egy pedagógusra… akik milyen bérezés mellett is dolgoznak pontosan… Szóval ott tartunk, hogy a gyerekek finommotoros képességei már alkalmasak a kézírás elsajátítására.

Az elemi osztályokban amúgy nincs nagy baj talán. Persze az új érában rövidebbek a foglalkozások, meg felejtsük már el az olyan osztálytermeket, amikben egyebet nem is igen lehet csinálni, mint padokban ücsörögni. Ez az apró változtatás különben egy később említésre kerülő bizalmi faktor okán nem ront az iskolában töltött idő tartalmi minőségén. Az egyes napok viszont sokkal szabadabban alakíthatók, amit a csengő eltörlése is támogat. A kétfülüisztikus szemlélet első kulcsfontosságú elemét itt is bevezetném: nincs osztályzat. De nem úgy, mint ahogyan most nincs, hanem úgy egyáltalán. Alapelv, amely végig elkísér. Itt szólok a kételkedőknek, hogy egy amúgy éltanuló, tehetséges osztálytársam 1995-ben pont egy ilyen helyről érkezvén lépett velünk együtt ötödik osztályba, hogy neki tök új volt, hogy mindenért osztályzatot kap. Szóval érted, hogy láttam, hogyan pipál le különösebb erőlködés nélkül, és akkor meg mire jó az osztályozás, szóval gazoljuk is ki gyorsan. Nem azért, mert akkor nem derül ki, hogy hülye vagyok, hanem mert szemlátomást nincs hatással a teljesítményre. Senkinek sem kell ez.

Hoppá. Mit is mondtam?! Mi? Nincs ötjegyű értékelés?

És betűkkel sem? Meg úgy sem, hogy az ügyes tanulók füzetébe mackó pecsétet nyomnak, az ügyetlenekébe meg igazi gilisztát?

Hát nem.

Nincs.

Felejtsd el.

Helyette a játékok jutalmazási rendszerét vezetjük be. Mindenki előtt fejlődési ív áll, közösségi igény szerint extra jóságként missönöket, kveszteket, cselendzseket lehet teljesíteni, és így jól lehet feedbackelni, ki miben fejlődött mostanában. Ahogyan egy angoltanár amúgy lényegében már meg is csinálta. Szóval van értékelési rendszer, csak nem állít hierarchiát, hogy ki miben szar, bezzeg a másik, hanem sokkal nagyobb teret engedne elismerni, ki miben jó. És meggyőződésem, hogy ezt lehet úgy csinálni, hogy közben a hiányosságokkal is foglalkozunk. És ettől még tökre lehetnek tanulmányi versenyek is, mert amúgy a verseny önmagában nem elvetendő elem, csak valószínűleg jelentősen átalakulnának.

Beadandó esszé címe:
Önt hányszor állította meg tanár a folyosón, hogy hallotta, Ön milyen ügyes volt egy másik tantárgyból?

Tehát nincs osztályzat. Huss-huss! Egy sincs. Köpöd ki! Pfuj!

Nem olyan ördögtől való dolog ez amúgy, például ha interjúzni megyek, hát tőlem még soha senki nem kérdezte meg, hányas lett az analízis szigorlatom. Ellenben amikor valaki azzal kérkedett, hogy ő minden analízisórán bent volt, és szerinte ez menő, akkor én tudtam rá mondani, hogy vele ellentétben nekem viszont ötös lett a szigorlatom. Jó, hát egyikünknek sem volt igaza, mármint tényszerűen igen, de amúgy ő sem volt buta, csak vegyük már észre: pont teljesen mindegy, ki hány analízisórán volt bent, mint ahogyan az is, hogy négyes vagy ötös lett-e a szigorlata. Tényleg. Az a tudás, amit nem használsz, meg fog kopni és punktum. Sem a közoktatásnak, sem a felsőoktatásnak nem feladata, hogy örök életedre a fejedbe verje a tananyagot. Skilleket kell elsajátítani.

Beadandó esszé címe:
mire való vajon a receptkönyv?

Előreszaladtam, bocsánat. Szóval az elemi osztályban alapvetően nem rossz, amit meg akarunk most tanítani, de valószínűleg máshogyan kellene. Ez a terület kidolgozásra vár, és a kétfülűista oktatási rendszer nagyobbakra vonatkozó gondolatait tartja majd szem előtt.

Szóval. Osztályozás később sincs. Nincs, érted? Soha. Sehol. Nincs. Meg van?

A mai alternatív iskolákban divatos projekt alapú oktatás viszont igazi kincsesbánya. És itt jön a második kulcsfontosságú eleme a kétfülüisztikus oktatási rendszernek: teljes bizalom a pedagógusoknak.

Bizony.

Nincs osztályozás, viszont bízunk a pedagógusokban.

Hujjuj.

Elhisszük róluk, hogy érett felnőttként rájuk lehet bízni a gyerekeket. (Értelemszerűen ennek megfelelő volt a pedagógusképzés is. Ugye.) A pedagógusok választhatnak maguknak szakterületeket, témákat, melyekben jobban elmélyedhetnek, de nem kötelező, mert nem ez a fontos, és amúgy a tantárgyak is el vannak törölve. Nincs töri, nincs matek, nincs rajz, nincs tesi, ja de, tesi van, csak nem így, na, szóval az a lényeg, hogy a pedagógusok az új érában inkább amolyan projektmenedzserek, vagy mentorok, vagy konzulensek, és nem töri tanárok, matek tanárok vagy ének tanárok. Ezeket mind felejtsük el, különben a gyerekek pislogógörcsöt fognak kapni, amikor a matektanár a másodfokú egyenletmegoldó képlet jegyében felír a táblára egy ferde hajítást. Meg azt fogják gondolni esetleg a gyerekek, hogy van modern politika anélkül, hogy az energiatermelésről beszélnénk, meg adatbányászatról. Meg hogy van orvoslás mesterséges intelligencia és kulturális ismeretek nélkül. Satöbbi.

Beadandó esszé címe:
Kérkedjünk-e vajon azzal, ha hülyék vagyunk valamely iskolai tárgyból,
illetve kinek/minek a bizonyítványa a jelenség?

Szóval azt már megbeszéltük, hogy nincs ötjegyű értékelési rendszer és nincsenek tantárgyak sem. Helyettük végre értelmes dolgokat lehet tanulni. Eeeeelsőőőősegéééély, eeemberiiiijóóóóg, peeeerszonaaaalbreeeending, eeeetiiikaaai kééééérdééééseeeeek, kőőőőzlekeeedéééés, meg ííílyeeeeneeeek. Vegyük észre, hogy a lehetséges témák száma végtelen, derekas körbejárásukhoz pedig nem biosztanárra, hanem, ahogy fentebb már említettem, mentorra van szükség. Mivel azonban a pedagógusok maguk sem gondolják komolyan, hogy egy ember mindenhez érthet, amit megjegyzem, most sem hisznek, csak a rendszer nem igazán engedi meg nekik ebbéli nem-hitüket látványosan virágozni, szóval a kétfülüista oktatók nem fosnak összekontaktálni a gyerekeket olyan emberekkel, akik ojjé, esetleg nem is az iskolában dolgoznak. Ooops… Megint ne tessék félreérteni. Most sem fosnak, csak a rohadt titrálást akkor is le kell nyomni fakanállal a gyerek torkán tanév végéig, ha amúgy más kísérleten keresztül is pont el lehetne sajátítani a vonatkozó skilleket, csak a tankönyv valami érthetetlen titrálásfétisben szenved. (Elnézést, ha a titrálás esetleg nem is középiskolai anyag.)

A kétfülüisztikus közoktatás nem az iskolában kezdődik és ér véget. Helyette az iskola egy szellemi vursli, ahol az ember folyamatosan inspirálódhat. És akkor esetleg tizennyolc évesen már meg tudod nevezni, mik az erősségeid. Ami mondjuk pont egy fontos dolog lenne.

Beadandó esszé címe:
A “fizika” meg a “föci” mint “skillek” versus a négybetűs ÉLET

A kétfülüisztikus rendszer egészen tizenhat éves korig ebben a szellemben megy előre. Utána, miközben a projekteket nem kell elfeledni, betelepülnek mellé szakmai tanulmányok, melyek már a továbbtanulást támogatják. Szakmára, egyetemre, bármire.

Igen, köszönöm anyuka a hátsó sorban a kérdést, kiváló felvetés, hogy mégis hogy a fészkes fenébe fognak felkészülni a gyerekek a felvételi vizsgákra, ha sosem írtak dolgozatot, nem feleltek satöbbi?

Amúgy de, feleltek úgymond, mert voltak előadások, ahol szakértőként kellett fellépniük, de ezt csak úgy mesélem. Nem, nem a Kodály Zoltán életéből felelt a Rezsőke, viszont nagyon ügyesen, összeszedetten mesélt a népzene-kutatásról. Igen, ez akkor volt, amikor a Lujzácska vezette négyfős küldöttség a tájegységek zenei jellegzetességeivel kapcsolatban kereste fel a Zeneakadémián azt a kedves cimbalmos bácsit. Mehetünk tovább? Köszönöm, szóval a felkészülésnél tartottunk.

Első, zsigeri válaszom: Szerinted tényleg nem lehet megtanulni tanulni csak azért, mert közben véletlenül motivált is vagy? És az nagyon idegen felvetés, hogy esetleg száz átstresszelt témazáró sem elég ahhoz, hogy tudatosan, belső célod mentén tanulj?

Beadandó esszé címe:
Akkor mi elég?

Második válaszom: úgy, hogy

a) az egyetemeket ezen formájukban eltöröljük, hogy helyet adhassanak a kétfülüisztikus műhelyeknek. Olyasmik volnának ezek szerepüket tekintve, mint a mai szakképzés, csak hát vegyük észre: minthogy megint csak semmi köze az elavult iskolapad-tankönyv-dolgozat szentháromsághoz, végre hasznos is tud lenni.

Vagy pedig úgy, hogy

b) az egyetemek saját felvételi vizsgával dönthetik el, kit vesznek fel és kit nem. Ergo ha orvos akarok lenni, akkor megnézem, mit tekint a célegyetem alapismeretnek, és szépen megtanulom. Ne felejtsük el, hogy tizenhat évesen már hoztam egy döntést, és azóta tanulmányaimat szakirányú ismeretekkel egészítem ki. Ja, és hahó, egyetemek, lehet ám csoportosulni, mi van, ha a PSZF meg a KVIF például közös vizsgát hirdet? De tudod, mit? Legyen központosítva. Nem mindegy?

Ja, igen, ugye a normatíva rendszertől is el lehet búcsúzni. Hát ja. Meg az egyetem is legyen sokkal gyakorlatorientáltabb. Vagy… szóval más…

ÖSSZEFOGLALÁS:

A fentiekben vázolt kétfülüisztikus oktatási rendszer leplezetlenül kidolgozatlan, de legalább szembe megy majdnem mindennel, ami most aktívan működik. Elemei ugyanakkor mikroközösségekben már bizonyítottak, ezért ideje mihamarabb áttérni rá. És vitatkozni vele. A vitához kérek konstruktív érveket felmutatni, a “nekem is szar volt, mégis túléltem” nem tartozik közéjük.

Beadandó esszé címe:
Műhelyem vs. iskolás emlékeim

Azaz:

Álmodja meg saját szellemi műhelyét, és vegye lajstromba, mely pontokon egyezik meg, és mely elemeiben különbözik a közoktatás jelenlegi formájától?