Amennyire a kommentlavinát olvasgattam, körülbelül ilyen véleményeket hallani, igyekszem az amplitúdót is érzékeltetni:

• Hisztis ribancok, nálunk bezzeg hetedíziglen minden nő megkapált akkor is, ha menstruált.
• Te egy érzéketlen tuskó vagy, nekem is mindig fáj, el is szoktam ájulni, jobb lenne otthon.
• Szarjon sünt, aki szerint ez nem egy antiemancipacista szabály, és akkor is, ha szerinte ilyen szó nincs.

Ezeket inkább nem kommentálnám, mert mindeközben nekem a cikk elolvasása és a kommentek átböngészése között egy teljesen más gondolat furakodott az agyamba:

Nahát! Létezik egy ország, ahol érett munkáltatóra és érett munkavállalóra bazíroznak.

Mondok egy másik dolgot, és remélem, érthető lesz, hogy miért. Ha nálunk központilag letiltanának néhány kritikus webszolgáltatást (facebook, felhőszolgáltatások), akkor nagy lázadás törne ki. Egyszer megtörtént, hogy valami oknál fogva firefox és explorer böngészőkből nem voltak elérhetőek a google oldalai, ami komoly trükközéseket indított be. A szabadsági fok csorbulása eleve fintorgást váltott ki, de emellett komoly fejfájást okozott, hogy nem értük el a google keresőt és a translatort. Csukómozdulat bizonyos dolgokkal nem a másikat izélgetni, hanem megkeresni a választ az interneten. A google pedig, el kell ismerni, ma nem “state of the art”, hanem iránymutató cég. Aztán persze, ha megnyitják a netet, ott figyel a fb és a gmail fiók is, de meglepő-e, ha azt állítom, hogy ez nem megy a munka rovására? Az az igazság, hogy ahhoz, hogy egy érett felnőtt dolgozzon, például munkát kell neki adni, és ha nincs készen időben a munka, meg kell kérdezni, hogy mi történt. És ha felmerül a gyanú, hogy a negyvennyolcadik kétfülű blogbejegyzés elolvasása jelentette a hátráltató erőt, akkor nem a kétfülű domaint kell letiltani, hanem a munkavállalóval kell a helyzetet tisztázni. Mint ahogyan a kölcsönös expectation setting mind munkavállalói, mind munkáltatói oldalról fontos lépés.

Egy érett társadalomban…

• minden nő önállóan el tudja dönteni, hogy neki most fáj-e a hasa vagy sem.
• a munkáltató megbízik a munkavállaló döntésében, hiszen a munkavállaló tényleg csak akkor jelzi, hogy nem bírja, ha valóban nem bírja.
• a munkáltató és a munkavállaló adott esetben nyitott egyéb megoldásokra is, például home office vagy részleges csúsztatás.
• a munkáltató odafigyel a munkavállalóra, a munkavállaló pedig proaktívan dolgozik.

És volt még egy pont, de elfelejtettem. Na mindegy. Szóval ez van, már régóta piszkálja a csőrömet, hogy szerintem el kell engednünk végre ezt az idejétmúlt beidegződést, hogy egyenesen azt várjuk el a munkáltatótól, hogy szarfej legyen, aki mindenbe belekotnyeleskedik. Így az gondolkozik, aki nem tud önállóan két fűszálat keresztebe tenni, de Te nem ilyen vagy, ugye? A munkáltatóm nekem partnerem, és én akkor vagyok hatékony, ha kölcsönösen akként tudjuk egymást kezelni. Mert akkor nincs sumihumi. Egyik irányból sem. És ez jó dolog. És ahol ez nem így van, az nem jó hely. És nagyon nehéz megállnom, hogy rengeteg sok párhuzamot ne hozzak az élet mindenféle területéről, mert akkor feleslegesen hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, pedig csak ennyit akartam mondani:

Azért tetszik a zambiai szabály, tudniillik hogy a nők havonta egyszer indoklás nélkül egy nap soron kívüli szabadságot vehetnek ki, mert ez egy olyan szabály, amivel akkor nem fog senki visszaélni, ha azt egy érett társadalomban hozzák.

És ha erre az a válaszod, hogy “hát nálunk ilyet nem lehetne bevezetni”, akkor az lehet, hogy nem Zambia bizonyítványa. Tapasztalataim alapján a bizalom legtöbbször meglepően jól működik, de ha nem hiszed, akkor néha érdemes mégis összeszorított fogakkal kipróbálni, és ha esetleg nem működött, akkor akár egy külső szakember segítségét is érdemes igénybe venni annak felderítése végett, hogy hol csúszott el az implementáció. Mert olyan nincs, hogy mindenki suttyó és csak te vagy okos egyedül a csürhe tetején.