Annyi mindent tudnék róla mesélni, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Hosszú munka volt, mert olyan szöveget akartunk előállítani, amit szeretettel forgat a magyar olvasó, miközben az arab kultúra sokszínűsége is felvillan. Olyan kiadványt, ami hű az eredeti célkitűzéshez, azaz segít a menekülteknek saját meséiket megőrizni, és a történetek egyúttal méltó, világ körüli útjukat is bejárhatják. És most megérkezett mindez magyarul, ha még csak virtuálisan is, de velünk van, forgassátok szeretettel. Részletek alább, link a letölthető anyagokhoz a bejegyzés végén.

Előzmények

2016-ban, amikor Csenge először posztolt róla, annyira megtetszett a projekt, hogy első gondolatom ez volt: fordítsuk le magyarra! Ha csak arra gondolok, mit jelent saját életemben, saját identitástudatomban a magyar mesevilág, egyből megértem: mit jelenthet a saját otthonának mesevilága egy menekült számára. Emellett manapság, amikor a menekültkérdéssel nap mint nap szembesülünk, hihetetlen fontos megérteni azokat az embereket, akik most békésebb vidékeket keresnek. A mesevilág megismerése persze csak egyik eszköze ennek, de nagyszerű lehetőség akár csak a kezdeti lépések megtételére.

Szóval mondom magamban 2016-ban, 21 mese plusz preface, ennek 1-2, maximum 3 hónapon belül meg kell lennie. Csakhogy akkor még nem sejtettem, milyen mély a nyúl ürege… Mert ha ez egy akármilyen kiadvány lenne, akkor valóban készen lettünk volna ennyi idő alatt. Csakhogy ez egy különleges antológia. Minden mese mögött egy ember áll, minden lejegyzett szó mögött egy több ezer éves kultúra nyúlik, annak teljes komplexitásával. Ami persze már több törődést, több időt igényelt. Így a munka időben megnyúlt, és bizony hangsúlyozandó ezen a ponton az is, hogy kivétel nélkül mindenki teljesen önkéntes alapon, a puszta lelkesedéstől hajtva vett részt a munkában.

Pár szó a munkáról

Érdekes lehet tudni, hogy a magyar kiadás annyiban mindenképpen eltér az angol változattól, hogy egyszerre veszi figyelembe az angol és az arab szövegeket, miközben szem előtt mindig az utóbbi állt. Az arab változatok közül lehetőség szerint midig a dialektusban lejegyzett változatot tekintettük alapnak. Végül még a mesékben itt-ott felbukkanó versekre is rápillantott egy ahhoz értő, nehogy véletlenül mondjuk magyar népdalokat faragjunk belőlük. Hogy ezzel is meg voltunk, a “virtuális kötés” előtt már csak egyetlen feladat maradt hátra: az egész pakk magyar nyelvi ellenőrzése.

A végleges szöveg tehát több ponton eltér az angol változattól, mindig az arab szövegekhez való hűség érdekében. A történeteken nem változtattunk, de azt szem előtt tartottuk, hogy a kiadvány legyen élvezetes egy magyar ember számára: olyan mesegyűjteményt akartunk készíteni, amit bárki szívesen forgat, olyan szövegezést, ami olvastatja magát. Ez a gyakorlatban csak nyelvi megoldásokban megjelenő változtatásokat jelentett. Személyes célom volt ezen felül egészen finoman további ismeretszerzésre ösztönözni az olvasót, így néhány ponton új lábjegyzetekkel láttuk el a szöveget.

Nem volt célkitűzésünk ugyanakkor professzionális mesemondók számára szakmai anyagot előállítani, ahhoz ugyanis nem álltak volna rendelkezésünkre a megfelelő erőforrások. Tudomásom szerint még a jövő egy elhivatott kutatójára vár az eredeti felvételek folklorisztikailag igényes, rendszerezett feldolgozása is – melynek elvégzésére bátran buzdítanék bárkit, aki valóban hozzá tudja adni a megfelelő szakmai szempontokat.

Köszönetnyilvánítás

Ezt a hosszúra nyúlt, mély, tartalmas munkát koordinálni, az egyes fázisokban tevékenyen is részt venni – ilyen remek csapattal a hátam mögött: kivételes élmény, nagyszerű, motiváló tapasztalat volt. Mindenekelőtt is természetesen szeretném megköszönni a munkáját mindazoknak, akik végül a konkrét szövegen is dolgoztak. Így a csapat ők lettek:

Mesék fordítása angol nyelvről:
Bumberák Maja, Gregus László, Hegedűs Viktor, Kónya Klára, Lovranits Júlia Villő, Nagy Enikő, Upor Ágnes, Varga-Fogarasi Szilvia, Zalka Csenge Virág

Arab nyelvi lektorálás és kulturális segítség:
Dr. Aida El Seaghi, Hala Muhanna, Kádas Noémi, dr. Kármán Marianna

Olvasószerkesztő-korrektor:
Stenszky Cecília

Szerkesztő, koordináció:
Varga-Fogarasi Szilvia

Köszönet illeti ezen felül azokat is, akik bármilyen egyéb módon hozzájárultak a projekt sikeréhez – ennek pedig se szeri, se száma. Volt, aki “csak” előhalászott nekem néhány kollégát a cégnél, ahol akkor dolgoztam, akik tudnak arabul. Volt, aki “csak” felhívta a figyelmemet egy facebook csoortra, ahol végül Aida segítőmre is ráleltem. Mások “csak” olyan szervezeteket ajánlottak, amelyeken keresztül újabb értékes információkra tettem szert. És tudod, mi volt a legjobb? Hogy bárkinek, ismétlem, BÁRKINEK valaha meséltem a zajló munkákról, olyan lelkesedéssel fogadta, hogy akárhányszor mondtam el a bevezető ismertető szöveget, sosem sikerült megunnom.

És most?

És most vége. Mármint az első, és egyben legfontosabb mérföldkövet elhagytuk, most már csak a világ összes lehetősége áll előttünk. Mindenféle grandiózus tervet forgatok a fejemben, de úgy voltam vele, előbb legyen kézzel fogható alapja a terveknek. Kérem, most már van alapja, ezt együtt, összefogva megcsináltuk, büszkék lehetünk rá!

Olvassátok szeretettel, érdeklődéssel a Timeless Tales magyar kiadását, amely ezennel elérhető pdf és több e-könyv formátumban is az alábbi google drive folderben:

http://bit.ly/timelesstales-HUN

Az első, ami az eszembe jutott, az az a medvés mese az Icinke-picinke kötetből, amiben egy szegény ember kinevet egy nyúllal verekedő medvét, mire utóbbi szörnyű haragra gerjed. Hát ezt bizony meg kell oldani valahogy, méghozzá furmánnyal.

Azután meg ne feledkezzünk a csillagszemű juhászunkról, akinek történetében a medve ugyan csak epizódszereplő, de a mese mégis olyan szép, hogy nem szabad elhallgatni.

Erős János történetét is ide kell vennem, igazán mulatságos fejezet, amikor a medvével szórakozik. Bár Erős János története amúgy is nagy ölelést érdemel, nagyon szerethető a kissé bárgyú, de roppant erős figura. Meg olyan szép plasztikusan el lehet képzelni, ahogy a medve hát nem nagyon tudja az egészet mire vélni…

Kell-e bemutatnom a medvét, aki nem hitte el, milyen erős az ember? Igen? Na jól van, akkor itt lehet róla bővebben olvasni. Rövid, kicsit tréfás, kicsit elgondolkodtató mese, szerintem alapvetően szerethető. Azért az “ez csak volt ember” mondatnál óvatosan, nehogy bántón hangozzék.

És akkor, ha már a mesevilág örökzöld slágereinél tartunk, ki nem hagyhatom a zsírosbödönös mese bukovinai székely változatát, amelyben egy macska és egy medve köt szövetséget, lényegében a medve kárára. Ejnye, hogy ez a macska meg hogy hány keresztelőre hivatalos! A mese egyébként a magyar népmesék sorozat tagjaként a youtube-on is megtekinthető. Medve komára amúgy általában is rájár a rúd, bennem medvével ragadt be az a mese is, amikor a rókával szövetkezik, hogy műveljenek közösen földet. Aztán ha répát/krumplit termelnek, akkor úgy felezik meg, hogy az jár a medvének, ami a föld fölött nő, mikor meg búzát, akkor fordítva, ami a föld alatt nő. De persze erre is vannak változatok, D. L. Ashliman oldalát nem lehet eleget forgatni.

És még mindig nincs vége a legismertebbeknek, Kacor Király bizony akkora félelmetes hatalmasság volt, hogy attól még a medvének is inába szállt a bátorsága!

Ja igen, és ugye ott az égető kérdés, hogy miért rövid a medve farka? Hát leginkább azért, mert bumburnyák és hagyta magát átverni, de amúgy meg rövid kis mese gyerekeknek. Ezen az oldalon egy nagyon szép rajzzal illusztrálják ezt a világszerte népszerű mesét, amire elég rápillantani, és gyakorlott versenyzők olvasás nélkül is összerakják a képet.

Van még jól ismert mese bőven, de hadd haladjak most már a kevésbé közkézen forgó darabok felé.

Kedvencem talán ez a német mese, már csak azért is, mert magam is meséltem, de legfőképpen azért, mert egyszerre roppant szórakoztató és cuki is. A norvég király ajándékként egy jegesmedvét küld a dán királynak, alapvetően szelíd jószág, a szállítóval simán meg is pihennek egy tanyán. Éjszaka aztán jön a kobold, és mivel piszkálja a medvénket, alaposan össze is verekednek. Aztán másnap a kobold elbeszélget a házigazdával, ugyan homályosítaná már fel, hogy is vannak itt ezek a dolgok mostanában.

Mivel a Nagy Medve és a Kis Medve története túlságosan magától értetődő, helyette vegyük Freya istennőt az északi világból. Szóval neki elvileg macskák vontatták a szekerét, de vannak gondolatok arról, hogy nem-e véletlenül-e medve-e volt-e az inkább-e? Nem lövöm le, mire jut ez a fejtegetés, érdemes átböngészni. Északon maradva itt letölthető egy tanulmány a medve egyik mitológiai megjelenéséről. (publikációs adatok itt)

Mivel az első medvénk határozottan dél felé szaladt, álljon itt a medve fiának egy szerb változata egy 1874-es gyűjteményből. Medve és ember házasságából születik egy fiú, aki bundás apja erejét örökli. Aztán meg mindenféle kalandokba keveredik. A medve fia egyébként egy “félhivatalos” mesetípus, akit érdekel, keressen rá, még wikipédia oldala is van.

Végül pedig minden gondolkodás nélkül íme néhány már létező medvés mesegyűjtemény nyelven:

• http://www.kidcyber.com.au/bear-folk-tales/
• https://treesforlife.org.uk/forest/mythology-folklore/bear/
• https://www.bears.org/spirit/
• http://central.budapesti.info/mesebirodalom/macko_mesek.htm

A legfontosabb tudnivalók:

• Határidő: 2018 május 20.
• A játékon ennek a kérdőívnek a kitöltésével lehet részt venni: link a google formhoz
• A nyereményeket ebben a youtube videóban lehet megtekinteni.
• Minél több a kitöltő, annál több a nyeremény.

Most már csak ki kell tölteni a kérdőívet, és mehet az izgulás!

Természetesen ezzel a bejegyzéssel semmi szín alatt nem áll szándékomban a Magyar Posta egyetlen dolgozóját sem bántani. Az eddigi számtalan hibátlan kézbesítést követően ez egyszer homok került a gépezetbe, hát na bumm. Mentségemre legyen mondva, hogy én meg mesemondó vagyok, és a magamfajták a meglepő fordulatokra óhatatlanul és kinőhetetlenül így reagálnak: nincs véletlenül egy ilyen mesém?

Történt pedig, hogy az 1001 éjszaka nyert nekem egy kisorsolt könyvet Zsíros László Róbert játékán. Ez volt az a kép:

Ugyan kevéssé látszik, de egyébként a lézercsíkok alatt valóban az Ezeregy éjszaka meséi olvashatók. Viszont most nem ez a fontos, hanem hogy kövess inst… na, szóval ezután valahogy nem történt meg valami.

Merthogy Zsíros László Róbert feladta a csomagot a postán.

De a csomag nem érkezett meg.

És vártam…

És vártam…

És pityeregtem… (na jó, nem)

De a csomag nem érkezett meg.

Hanem egyszer csak visszatért a feladóhoz, hogy én nem vettem át.

Hogy én?

Ó!

Hiszen hogy vártam!

Ó!

Se postás, se csomag, se értesítő!

Ó!

És akkor Zsíros László Róbert megint feladta a csomagot a postán.

És akkor végre egy szép péntek estén ott figyelt a kis cédula a ládában: levélküldeményem itt és itt átvehető!

Nos, ez időben azért nem volt a legügyesebb.

És akkor közben elgondolkoztam.

Volt rá időm…

Íme tehát egy lista “csomagküldés” hívószóra:

1. precedens – az angolai béka

Kezdem a legcukibbal. Mindent visz. Ebben az angolai mesében egy béka vállalja magára a küldönc szerepet ég és föld között, mert a többiekkel ellentétben ő nem kifogásokat, hanem megoldásokat keres. Arra gyanakszom, hogy esetleg nem dolgozik a postánál béka.

2. precedens – Aladdin

Második jelöltem egy ismert-ismeretlen történet az ezeregy éjszaka meséi közül: Aladdin. A mese valahányadik bekezdésében Aladdin beleszeret a szultán lányába, és az anyjával egy tál ékkövet vitet a királyhoz, hogy az megkérje neki a lány kezét. Elsőre még nem vesznek róla tudomást, így a kézbesítés csak egy későbbi alkalommal sikerül. Itt rögtön sejthető a párhuzam: elképzelhető, hogy csak én ignoráltam volna szegény postást, aki pedig többször is ott ült az orrom előtt? Később a lámpa szelleme egyébként igencsak kitesz magáért szállítás témában: ifjú pár ágyastul, komplett palota… Na jó, értem én, hallom a tömeg morajlását: nem emberi lény. Oké, menjünk tovább.

3. precedens – Prométheusz

Maradjunk a meleg vidékeken, jönnek a görög példák. Prométheusz nem kisebb jelentőségű csomagot szállított le az emberiségnek, mint magát a tüzet és a mesterségeket, ezért és egyéb tetteiért azonban csúfosan meglakolt. A posta valamely dolgozója is esetleg a máját félthette, bár azt szerintem azért gyaníthatta volna, hogy nem tűz van a borítékban. A példa persze annyiban nem illeszkedik a rendszerbe, hogy a hagyományos szolgáltatásban a csomag szállítója egy harmadik személy, de a példa vitathatatlanul riasztó.

4. precedens – Hermész

Az előbb valószínűleg többen számítottak volna az első görög pályázó gyanánt Hermészre, aki egyebek közt feltalálta a szép hangú lírát, no meg a sípot és egy gyújtószerszámot is, de most hírnök szerepkörét igyekszem kihangsúlyozni. A saru. Biztos, hogy a saru hiányzott a rendszerből. Hahó, küldjön valaki sürgősen a postának egy szárnyas sarut!

5. precedens – Írisz

Ugyanitt Írisz is megemlítendő, de most már tényleg elég a görögökből. Isteni a küldemény, de nem Zeusz a feladó.

6. precedens – Ananszi

Hasonlóan kellemes klímájú tájakról, a Karib-térségből érkezik a következő mesei postás: ugyan mire nincs egy Ananszi történet? Nos, a levélküldés témája sem rendhagyó. Ebben az egészen modern sztoriban Ananszi azt ígéri Kígyónak, hogy ha bevállalja a postás szerepét, és itt valóban postahivatal-otthon viszonylatról beszélünk, akkor minden este beleharaphat, mármint a kígyó Anansziba, és kiszívhatja a vérét. Innen is tudhatjuk, hogy a posta dolgozói nem kígyók. És legfőképpen nem hiszik el, hogy fizetségül belém marhatnak, amiben megjegyzem, igazuk is van.

7. precedens – Branwen

Egy friss és rendszertelenül jelentkező, de annál nagyszerűbb podcastban hallottam Branwen történetét. A szövevényes és csakugyan mindent elsöprő CGI műalkotásért kiáltó cselekmény egy pontján a nehéz helyzetbe kerülő Branwen megtanít egy galambot üzeneteket továbbítani, és így értesíti óriás bátyját szorult helyzetéről. Brân the Blessed meg is indul seregével, és ahogyan eddig is, sérelem sérelmet követ és szít, mely véres háborúba torkollik. Teljesen érthető, hogy vigyázni kell az üzenetek felelőtlen küldözgetésével. Nekem is van ám bátyám!

8. precedens – Naszreddin

Török mese következik, a tréfákból kifogyhatatlan Naszreddin hodzsa több leveles esete közül legegyszerűbb, ha innen idemásolok egyet:

Egy asszony jön egyszer a Hodsához, odaad neki egy levelet és kéri, hogy olvassa el. A Hodsa nem igen tudott olvasni, de minthogy szégyenlette bevallani, veszi a levelet és olvassa, hogy «Nagyságos, méltóságos uram», és igy tovább; a mint egyik jóbarát a másiknak irni szokott. Az asszony odaszól neki, hogy nem egy jó emberétől való levél az, hanem az adóczédulát küldik neki. «Miért nem mondtad előbb, – felelt a Hodsa – akkor másképp olvastam volna.»

Bár nem hiszem, hogy egy postás nem tud olvasni, de attól esetleg ódzkodhat, hogy neki kell majd a levelet felolvasni.

9. precedens – egy padisah

Ha pedig a török mezőkön járunk, egy másik történet is ismert, melynek teljes változatát nem találtam egyelőre, de vázlatosan itt egy német nyelvű mesekatalógus ad hírt az esetről. Egy padisah úgy akar kivégeztetni egy fiút, hogy annak olyan levelet kell kézbesítenie, melyben saját halálos ítéletét írták meg. A levelet szerencsére útközben titokban kicserélik, és ha belegondolok, nem is olyan elképzelhetetlen, hogy a postás egy jóakarója, aki hallotta már az említett történetet, bár a küldeményben foglaltakat nem ismerte, azért biztos ami biztos az eredeti pakkot egy Aldi prospektusra váltotta. Utóbbit köszönjük, megkaptuk.

10. precedens – maori gyerekek

Ugrunk egy nagyot térben, és landolunk Új-Zélandon. Sok maori mese izgalmasan komplex, többnyire dolgozni kell rajta, hogy a Walt Disney produkciókon felcseperedő közönség is érteni, szeretni tudja – ezúttal például ezt a történetet. Egy falunak van egy védelmező bestiája a közeli barlangban. Két gyerek azt a feladatot kapja, hogy vigyék el neki az aznapi angolna fejadagját. Csakhogy a halakat a gyerekek felfalják, és csak az angolnák feje marad a szörnynek. Maradjunk annyiban, hogy nem lesz jó vége… Az a posta szerencséje, hogy a könyvet még a könyvmolyok is csak kiolvassák, és nem mondjuk tényleg felfalják a lapokat. Szóval értem, ha előbb el akarják olvasni, de azért előbb-utóbb igényt tartanék rá, jó? (A mese amúgy nem ér véget ezen a ponton, érdemes elolvasni az egészet.)

11. precedens – Azarga pacsirta

Az én fülemben az első MythOff óta csak Nagy Enikő tolmácsolásában elképzelhető az a mongol mítosz, melyben az Azarga pacsirtát kell élve levadászni és elhozni, hogy a Nap lánya meggyógyuljon. Ki tudja, minő kalandokon kellett a postásnak túlesnie, hogy sértetlenül leszállíthassa a csomagot!

Huh. Hát most hirtelen ennyi.

Összefoglalás:

A dolgok A pontból B pontba juttatása szemlátomást nehéz feladat. Életünk meghatározó része lehet, talán ezért is szól róla ennyi történet. A csomag, melyre hiába vártam, különleges csomag, tudtam magamtól is, de e tényt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy a Postának annyi sikerrel kézbesített levél és küldemény után ebbe bizony most beletörött a bicskája. Remélem, a fenti mesékből erőt tudnak majd meríteni, és a jövőben a sikerszériát folytatják, mellyel eddigi bizalmamat kiérdemelték.

Valamint köszönöm a játékot és a nyereményt Zsíros László Róbertnek!

Valószínűleg sokan hallottak már a facebook újabb változtatásairól. Az újítások valódi hatását majd idővel megértjük, megérezzük, a hivatalosan közölt cél mindenesetre jól hangzik: szorítsuk háttérbe a likevadász tartalmakat, helyettük pedig releváns mondanivalóval töltsük meg egymás idővonalát. Viszont ez bizony azzal is jár, amit én is látok: ugyanaz a post típus ugyanazzal az aktivitási statisztikával (like/share/link click) bizony kisebb nézettséget ér el.

Na. Akkor most mi legyen?

Nem.

Azért sem.

Nem, a jövőben sem fogok a cuki kiscicák, a megható tragédiák és a világot rengető bölcsességek Bermuda-háromszögében tévelyegni.

Hanem.

Hanem ebben a kis bejegyzésben gyorsan eldarálom, milyen lehetőségeink vannak, ha biztosan szeretnénk a jövőben ilyen vagy olyan csatornán találkozni.

1 – Iratkozz fel hírlevelemre!

A Kétfüllű Hírlevél havonta jelentkezik, továbbá ritkán hóközi különhírlevéllel szórakoztatja a nagyérdeműt. A hírlevélben némi topsecret backstage információ mellett meseajánló és naptár is található. Utóbbi nem csak a saját fellépéseimet listázza ki, de barátaim eseményei is fel-felbukkannak benne.

Ebben a bejegyzésben rögtön az elején össze is szedtem, hányféleképpen iratkozhatsz fel a hírlevélre.

2 – Kövess instagramon!

Az egyéb tartalmak mellett az eseményekről az instagramon is hírt szoktam adni, így tehát keresd a @kétfülűt!

3 – Kövess youtube-on!

2018-ban több videós tartalommal is el fogok játszani. Elsőként beszerkesztem végre az erre váró érdemes anyagokat, de sorozattal is készülök. Utóbbi, tanulva a korábbi szárnypróbálgatásokból, jóval gondosabb előkészítéssel fog történni, úgyhogy már én is nagyon várom. Izgalmas terület ez is, találkozunk a youtube-on!

4 – Kövess facebookon “see first” opcióval!

És végül, de nem utolsó sorban, íme a tuti módszer, hogyan kérheted meg a facebook-ot, hogy mindenféleképpen adjon hírt neked minden bejegyzésemről:

A facebook oldalamon a “Following” opció melletti kis nyílra kattintva a legördülő menüből válaszd a “See first” opciót! Ha esetleg nálad a facebook nyelve más lenne, a választandó link pozícióját ezen a képen láthatod:

Jó, oké, tudom, meséltem.

De azt nem, hogy milyen útikönyvet vittem magammal!

Hát először is, nálam volt a Marco Polo sorozat Isztambul tagja. Ezt egyetlen egyszer nyitottam ki, még az utazás előtt, mert volt benne miniszótár, és a számokat meg akartam tanulni. No hát a kihívás még áll, nem egyszerű a török nyelv, bárki bármit állít, nemigen hasonlít semmire. Egy szó, mint száz, egyetlen számot fogok életem végéig tudni törökül: ondört. Ezt sem az útikönyvből tudom, hanem “csak” azért, mert egyik este a 14M jelzésű buszt kellett megtalálnom egy tisztes méretű buszvégállomáson. A telefonomba még napközben kiírtam a menetrendjét, azt mutogattam mindenkinek, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy állítson irányba. A harmadik lány kimondta, hogy “á, öndört me!” – utána már könnyebb dolgom volt, a következő szimpatikus embernek csak mondtam, hogy ondört me, mellékeltem egy tanácstalan kézmozdulatot, és azonnal értett mindent. Hát ennyi volt a Marco Polo sorozat szerepe. Amúgy biztosan jó, de mesemondóként azt hiszem, tudok mondani egy jobbat. Életemben először úgy faltam egy útikönyv oldalait, mintha sajtból volna.

1750

Körülbelül 1750-et írunk a legzseniálisabb útikönyv szerint, amit valaha láttam. (Itt a moly link hozzá.) A történelmi útikönyv műfaja nekem új volt, de eztán már csak így fogok utazni, azt hiszem. Sőt, ha nincs a helyhez történelmi útikönyv, talán el sem indulok! A cím egyébként abban az értelemben félrevezető, hogy nem ad receptet ahhoz, hogy hogyan éljünk túl egy isztambuli utazást 1750-ben napi öt kurusból, de cserébe nagyon sok hasznos információval ellát.

Például, hogy honnan ismerjük fel a janicsárokat, és ami még fontosabb: hogyan viselkedjünk a környezetükben?

Meg hogy hol és mikor tekinthető meg a rabszolgapiac.

Valamint hogy hogyan lehet bejutni egy mecsetbe, ki ne hagyjuk, mert nagyon szépek.

És hogy most tegyünk le róla, ha a szultán háremhölgyeit akarjuk látni.

De a palotába még bejuthatunk esetleg, na nem könnyű, de van oda vezető trükk.

Ja, és legyen nálunk dragomán, aki a többiekhez hasonlóan szereti a baksist, és ezt vegyük is figyelembe, különben félre talál fordítani.

Na ilyeneket tudtam meg. Rendkívül szórakoztató. És legfőképpen hihetetlen vicces érzés úgy mászkálni Isztambulban, hogy lelki szemeim előtt 1750 van, és ott látom az utcán mindazt, amit a többiek nem látnak az utcán. Mert a többiek a Marco Polo sorozatot használják, vagy valami roppant hasonlót.

A könyv egyébként gazdagon illusztrált, nekem bejöttek a grafikák a fényképek helyett. Egy színes betét is került a kötetbe, de alapvetően grafikákkal pótolják a fényképeket, szerintem szépek, nagyon kellemes hangulatot kölcsönöznek az egész könyvnek. Emellett egy csomó rövid korabeli (vagy időben kb. környéki) idézettel is megtámogatják a leírtakat, amitől még élőbb lesz az egész. Egy pár dolgot pedig, amik valahogy nem fértek a szövegbe, külön, keretekbe foglalva magyaráznak meg nekünk, például a hivatali rendszert, vagy a pénzek fajtáit.

Az egyetlen, amit viszont csakis szigorú komorsággal összevont szemöldökeim rémképével tudok illetni, az az, hogy a könyvnek úgy lett vége, mint amit egyszer csak váratlanul lekevertek. Semmi zárószó, csak vége a mondatnak a lap alján, és utána már a források jönnek meg a tartalomjegyzék.

Nohát, kérem, könyv így engem még SOHA nem hagyott ott 1750-ben Isztambulban!

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat záró epizódja.
Hamarosan más témával jelentkezem.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Fel-alá bolyongtam Kadıköyben, a bulinegyedben, és az egyik utcában egyszer csak megérkeztem. Megálltam a kirakat előtt, mert valami azt súgta, hogy megérkeztem. Odabent gitárok lógtak mindenfelé, ketten egy gitározó úr mellett szemlátomást várakoztak, a lány ülve, a srác állva, barátja vagy kedvese, nem tudtam eldönteni. Egy hosszabb hajú fickó, harminc és negyven között lehetett valahol, egy asztal mögött egy szétszerelt gitárral babrált. Mögötte, körülötte, itt-ott nem csak gitárok hevertek, láttam egy neyt is. Ez egy afféle török fuvola. Afféle. Nem az, de szépen szól. Egyik lábamról a másikra billegtem, vajon ők most nyitva vannak vagy csak este dolgozik az egyik, a többi pedig a társaságot adja hozzá? Benyitottam.

Középen egy gitártokon macska feküdt. Így tehát hárman ültünk-álltunk, egy játszott, egy elnyújtózva terpeszkedett, egy pedig szerelt. Hallgattam egy kicsit a halk pengetést, nem koncert volt ez, inkább afféle dallamkeresés. Néha játszott, néha beszélgettek, nem tudom, miről. Azután érezhetően szünet következett, és én nem beszélek törökül, zavaromban visszamenekültem a pezsgő éjszakába. Még láttam, hogy utánam a lány és a fiú is távoztak.

Egyik utcát a másik után róttam, nem törődtem vele, merre járok, de nem láttam többé a boltokat, és eltűntek a sörözők is, a kávézók is, a baklavázók is. Mármint ott voltak, emlékszem rá például, hogy végigmentem egy zárt utcán, aminek teteje is volt és ruhákat árultak benne, és elértem a végét az egésznek, de minden bolt, minden kávézó egyforma lett, csak annyit mondtak: fordulj meg!

Ugyan.

Meg sem találhatom, elképzelni sem tudtam, melyik utcában volt, véletlenszerű Brown-mozgással sodródtam, amióta kiléptem a gitárjavító műhelyből. Most, hogy ránéztem a térképre, tudtam, hogy ha előre megyek, még láthatok valamit, amit kár lenne kihagyni. Mégis… mindegy volt, hányszor indultam neki előre, a cipőm valahogy folyton megfordult velem.

Benéztem az utcába, ahonnan utoljára kijöttem – teljesen megbolondultam. Mit akarok én ebben a szénakazalban megtalálni? Mindegy. Azt mondta a cipőm erre, hogy mindegy, csak indulj. Ha megtalálom, jó, de ha nem… az is jó.

Teljesen más utcákon mentem végig. Azt hiszem. Egy kereszteződést mintha másodszor láttam volna, de ma sem tudom, nem csak hasonló volt-e. Valahol egy srác futott el előttem, sietett, tudta, hogy merre, és most szalad, hogy odaérjen. És akkor megint ott álltam a gitárszaküzlet előtt. Rejtély, merről érkeztem, talán volt olyan utca, amin már jártam korábban, de az egyik sarkot, ahol nagyon sokan ültek a kövön, ezt a sarkot felismertem, mert akkor is sokan ültek ott a kövön, amikor kiléptem a műhelyből, és akkor már csak 20-30 métert kellett sétálnom, és ott álltam előtte, és derengőbbnek hatott bent a fény, mint először, és csak ketten voltak, az őszes hajú, akinek már nem volt gitár a kezében, és a hosszú hajú az asztal mögött. Valamint minden bizonnyal a macska a gitártokon, el ne felejtsük, természetesen.

A küszöbön rengeteg fiatal henyélt, akiknek szemlátomást semmi dolguk nem volt a műhellyel. Talán most, hogy elmentem én is, és a lány meg a fiú is, most végre még gyorsan megcsinálja azt a gitárt, és akkor majd bezár. Néztem, és nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen. A hosszú hajú kinézett az ablakon, és rám mosolygott. Felismert, örült, hogy visszajöttem. Átverekedtem magam a fiatalokon és újra benyitottam. Legfeljebb kipenderítenek, de ha elsomfordálok, holnap mit mondok a cipőmnek?

Az őszes hajú tudott valamennyire angolul, ez megkönnyítette a helyzetet. Félszavakban beszélgettünk, és egyszer csak rákérdeztem a neyre, hogy kipróbálhatom-e? Odaadták, az őszes fickó megmutatta, hogyan kell fújni, én megpróbáltam, ő igazgatta, megint megmutatta, és ez így ment egy darabig. Néha beszélgettünk közben, honnan jöttem, mi járatban vagyok, ilyesmikről csevegtünk. Amennyire egy-egy szóval beszélgetni lehet, de meglepően sokat enged az a pár szó is. Talán negyed órán át próbáltam megszólaltatni a neyt, vagy kicsit tovább, és egyszer tényleg valódi hanghoz fogható csendült fel. Azután elhallgatott, és csak a haszontalanul kifújt levegő halk sustorgása maradt ismét. Végül eljött az utolsó perc, mennem kellett. Isztambul nagy város, és nekem még meg kell találnom a 14M jelzésű buszt egy számomra hatalmas csomóponton, kiírások és nyelvismeret nélkül.

A ney-el a kezemben felálltam a székről, mert korábban leültettek, ne szédüljek el a nagy fújásban, és nyújtottam a hosszú hajú felé, de ő visszatolta. Valamit mondott törökül, nem értettem. Magyarázkodtam, majd kisegít az őszes hajú.

– I have to go, thank you, I give it back.

És megint visszatolta, és megint mondott valamit, nagyon hasonlított az előzőre. Most az őszes hajú fickó fordította.

– You can keep it. It’s a gift. Keep it. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ma este igen kellemes az idő.

Értetlenül néztem egyikükre, másikukra és újra és újra, hiszen azt nem lehet. Egy ney nagyon drága tud lenni. Nem tudom megítélni, ennek van-e valami szépséghibája, de nem akarhatja odaadni. Ez egy ney, török népi hangszer, ők pedig hangszerekkel foglalkoznak, és ott volt ez a ney, biztosan vevőre várt.

– It is his, but he gives it to you. It’s a gift.

Biztosan félreértek valamit.

– Next time, you come to Istanbul, you come and play.

Mit mondhatnék? Annyira zavarban voltam, annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem velük közös fényképet készíteni.

Ha legközelebb Isztambulban járok, meg fogom keresni őket újra. Mert addig megtanulok a ney-en játszani.

Vissza kell mennem még Isztambulba, mert meg kell őket keresnem újra.

Ezzel elérkeztünk az isztambuli blogsorozatom végéhez. Ha tetszett, iratkozz fel a kétfülű hírlevélre, kövess Instagramon, facebookon és figyeld youtube csatornámat.

Sok mindent mondtak nekem, hogy milyenek a törökök, mire vigyázzak, mi hogyan és milyen lesz Isztambulban. Isztambulban nem jellemző a kerékpáros közlekedés, cserébe viszont rengeteg a forgalmi dugó. Ez igaznak bizonyult.

Ezen fölül nagyon sok szép emléket gyűjtöttem be. A törökök, akikkel nekem dolgom akadt, mind kedves emberek voltak, segítőkészek, vendégszeretők.

Nekem ennél többet nem is kell tudnom a törökökről.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat harmadik epizódja.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

A Moda utcába a kollégák javaslatára tévedtem be. Tulajdonképpen ez az isztambuli zsidónegyed, csak sokkal kiterjedtebb. Kávézók és sörözők egymás hegyén-hátán, nem tudtam olyan utcába kanyarodni, ahol ne találhattam volna magamnak könnyedén legalább három tradicionális vagy épp modern designú helyet, ha épp teázni támadt volna kedvem. Igen, teázni, legtöbbször nem a hangos zenén, hanem az éjszakai szórakozáson van a hangsúly – képzeljétek, a törökök szemlátomást nagyon szeretnek beszélgetni. A magyarok nem igazán szeretnek beszélgetni, ezért Pesten a legtöbb sörözőben alaposan feltekerik a hangerőt, ami a rejtett résekből néha-néha előbújó kommunikációs ingert még csírájában képes eltaposni. A törökök viszont nagyon szeretnek beszélgetni, ezért a szórakozónegyed szórakozóhelyeinek többségében nem bömbölnek a legújabb világslágerek, és nagyon sokan választják a klasszik tea-süti tál és egy szelíd kóborkutya társaságát.

Isztambul tele van kóborkutyával és kóbormacskával, előbbiek be vannak oltva és roppant békések , utóbbiak nem igazán hagyják magukat megsimogatni, de nagyon szépek.

A Moda utca egyik vége felé egy bácsi egy földre kiterített pokrócon árult nyakláncokat. Felismertem az internetes kínálatot, de két lírát darabja megért nekem, hogy ezt mégis csak Isztambulban vettem. És kicsit beszélgettünk. Nem igazán tudott angolul, csak a nagyon nemzetközi szavakat, de azért picit elötyögtem így vele. Percekig csak mosolyogtunk ott az isztambuli estében, nagyon rajta voltunk mindketten, hogy megértsük egymást.

Nem hagyta, hogy kifizessem a kiválasztott nyakláncot, és végül magától értetődően baráti puszi-puszival búcsúztunk el.

Kancsal volt és nagyon kedves.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat második epizódja.
A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az egyik napon véletlenül rossz hajóra szálltam. Ugyan elvitt egy nagyon kellemes helyre, amit máskülönben nem láttam volna, sajnos Isztambul túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen tévedés ne járjon óhatatlanul egy-másfél órás kieséssel. Szerencsére nem annyira mentem időre, de mégis hamarabb szerettem volna odaérni. A kikötővel szemben pont volt egy bank, ami akkoriban zárhatott, de még láttam a dolgozókat, ott kávézgattak az ügyféltérben. Gondoltam, itt biztosan beszélnek angolul, úgyhogy bekopogtam. Egy kedves hölgy jött ki, és hamar el is magyarázta, hogyan jutok el leggyorsabban a célomhoz. Amikor megfordultunk az ajtóban, hogy megmutassa, hol is kell felszállnom egy extrapici buszra, a nevezett extrapici busz éppen bezárta az ajtót, és elindult. A hölgy reflexből lefüttyentette nekem, mire a busz megállt, és én gyorsan felpattanhattam. Egyetlen gyors “thank you”-ra volt időm, és egy nagyon hálás pillantásra.

A buszon az éppen még az ajtóban álló lánynak mondtam a megállóm nevét – nehogy megint rossz lóra tegyek. Bólintott. Mivel az út hosszú volt, időnként nézegettem a GPS-t, monitoroztam, hogy irányban haladok-e. A csajszi ezt látta, és nagyon próbált valamit mondani, de egy szót sem beszélt angolul, úgyhogy átmenetileg kiegyeztem vele egy mosolyban. Egyszer csak elém tolta a telefonját. Az történt ugyanis, hogy Messengeren keresztül egy barátjával lefordíttatta angolra, amit nekem mondani akart, hogy még nem vagyunk ott, de majd szól.

Húsz perc múlva aztán intett, hogy le kell szállnom.

Ez történt azon a napon, amikor rossz irányba szálltam fel egy kompra.

Este pedig találkoztam Ayşe Senem Donatannal, egy végtelenül szeretetre méltó török mesemondóval. Akit úgy hívnak a gyerekek az iskolában, ahová jár mesélni, hogy “tündérmese tanárnéni”. Aki a nanotechnológia erdejéből keveredett át a mesemondás világába. Akivel remélem, még lesz alkalmam találkozni.

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat első epizódja.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az első alkalommal, amikor bementem a városba, a kiindulási csomópontnál szerencsétlenkedtem egy sort a jegyautomatával. Egy srác, aki kicsit beszélt angolul, odatette az ő Isztambul kártyáját, ezzel érdemes közlekedni, nem egyedi jeggyel, és feltöltötte 20 lírával. Oda kell érinteni a kártyát az érzékelőhöz, és bedugni a bankjegyet, így lehet feltölteni a közlekedési kártyát. Amin így most 22 líra volt, és 20 líráért cserébe nekem akarta adni. A kártya maga újonnan valami hat líra, nem annyira nagy összeg, de én egyszerűen nem hittem el neki, hogy csak úgy odamegy egy külföldihez, és kisegíti egy Isztambul kártyával, csak mert így mindenkinek egyszerűbb az élete, ha ő simán csak odaadja nekem az övét. Merthogy nem annyira tudott angolul, és akkor nehezebb elmondani, hogy így meg úgy kell venni kártyát, mint hogy odaadja az övét. Nem fogadtam el, mondták, hogy legyek óvatos, komolyan azon töprengtem, hol a trükk?

Pedig sehol sem volt trükk.

Oda akarta adni az Istanbulkartját, mert neki nem kellett, volt diákbérlete. Ez volt a trükk, ha ezt trükknek lehet nevezni.

Később vettem magamnak saját Istanbulkartot. Egy kedves hölgy, aki folyékonyan beszélt angolul, segített az automatával zöld ágra vergődni.

]]> https://www.ketfulu.hu/amit-isztambulrol-tudni-erdemes-14/feed/ 0