Kitört a tavasz, és ezen az sem ront semmit, hogy most, amikor ezt a bejegyzést írom, pont pár napon keresztül esik az eső. De csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok, és ilyenkor a mesék is kikívánkoznak a szabadba. A Bailavidrum csapata pedig töretlenül szervezi és csak szervezi a meseösvényeket. (Iratkozzatok fel a hírlevelükre, nehogy lemaradjatok a következőről!)

Ezúttal ketten meséltünk felválta, összesen négy turnusnak. Hacsi Anna szintén rutinos mesemondó és rutinos meseösvényes is. Jól együtt tudtunk dolgozni, jó vele együtt dolgozni. Az idei alkalom számomra egy egészen magán természetű oknál fogva volt különleges: most már unokahúgom eleget cseperedett ahhoz, hogy élvezze a meseösvényt. Így a mesét egyúttal Neki is mondhattam.

Az ösvényen sajnos nem tudtam végigmenni, mert eleve fáradt voltam már, és mire végeztünk, a lábaim közölték velem, hogy ők inkább most leheverednének a rétre. De a révészig eljutottam az utolsó csapattal. Ők biztosan, de úgy tudom, a többiek is megtanultak evezni.

Utána visszamentem, és a fűből hallgattam a záróbulit: azaz a mese végén esedékes zenés lakomát. Azt pedig már csak a gyerekek elbeszéléseiből tudom, hogyan szerezték meg a kardot, és hogyan győzték le a sárkányt, hogy az új birodalom kitárulhasson előttük.