A réten mesélni menő. A réten mesélni jó érzés. A réten mesélni… a legkirályabb függőség! Boldog családok, szép mese, napsütés, béke, csicsergés, ciripelés. Utoljára a Tekergőkkel meseösvényeztem az ELTE TTK-n, és már igencsak vágytam a szabadba. Így az októberi Bailavidrum igazi jutifalat volt.
A Bailavidrum meseösvényről korábban már írtam, de röviden összefoglalom: kiválasztunk egy mesét, az elején minden turnus egyben meghallgatja, majd a családok kis csoportokban végigsétálnak a történeten – szó szerint. A mese egy-egy állomása akadályverseny-szerűen várja a családokat a kijelölt ösvényen, az egyes kulcsmozzanatokat pedig a gyerekek maguk elevenítik meg, persze játékos formában. A gyerekek rendszerint a főhőst alakítják – így lett a világ ezúttal sok kis Sárkányölő Sebestyénnel gazdagabb.
Most két turnusnak meséltem. Egy kicsit késve tudtunk csak befutni, de hamar megtaláltam a gyülekező csapatot, akik már csak a mesemondót várták. A mesét még nem kezdtem el, megvártam, míg Gregus Laci megjelent a szervezői oldalról, hátha mond még nekem némi instrukciót. Egy kicsit játszottunk a gyerekekkel így együtt is, Laci bemutatta nekik a dorombot, aztán már indulhatott is a műsor.
A kedvencem a második turnusomból az a kisfiú volt, aki már az első sárkánynál szerette volna, ha annak tizenkét feje van, így a harmadiknál már elég volt csak neki szólni: na most mondd, most jön, na hány feje volt? – és boldogan kiáltotta: TIZENKETŐŐŐŐ!
De egyébként a meseösvényen a közönség általában elég pro. Ők azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, akik tudják, mi fán terem mesét hallgatni. Érzik a mesét. Cukin várják a fordulatokat, és ha kérdezik őket, lelkesen találgatják a választ. Aztán pedig alig várják, hogy nekivághassanak a Nagy Kalandnak, mert a többség bizony visszatérő vendég.
A második kör után még mi is lazultunk egy kicsit a réten, elköltöttük hamuba sült péksüteményeinket, majd elbúcsúztunk a többiektől. Figyeljétek a híreket, menjetek Ti is meseösvényre, hátha éppen ott találkozunk!
