Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud – fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

A legfontosabb tudnivalók:

• Határidő: 2018 május 20.
• A játékon ennek a kérdőívnek a kitöltésével lehet részt venni: link a google formhoz
• A nyereményeket ebben a youtube videóban lehet megtekinteni.
• Minél több a kitöltő, annál több a nyeremény.

Most már csak ki kell tölteni a kérdőívet, és mehet az izgulás!

Jó, oké, tudom, meséltem.

De azt nem, hogy milyen útikönyvet vittem magammal!

Hát először is, nálam volt a Marco Polo sorozat Isztambul tagja. Ezt egyetlen egyszer nyitottam ki, még az utazás előtt, mert volt benne miniszótár, és a számokat meg akartam tanulni. No hát a kihívás még áll, nem egyszerű a török nyelv, bárki bármit állít, nemigen hasonlít semmire. Egy szó, mint száz, egyetlen számot fogok életem végéig tudni törökül: ondört. Ezt sem az útikönyvből tudom, hanem “csak” azért, mert egyik este a 14M jelzésű buszt kellett megtalálnom egy tisztes méretű buszvégállomáson. A telefonomba még napközben kiírtam a menetrendjét, azt mutogattam mindenkinek, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy állítson irányba. A harmadik lány kimondta, hogy “á, öndört me!” – utána már könnyebb dolgom volt, a következő szimpatikus embernek csak mondtam, hogy ondört me, mellékeltem egy tanácstalan kézmozdulatot, és azonnal értett mindent. Hát ennyi volt a Marco Polo sorozat szerepe. Amúgy biztosan jó, de mesemondóként azt hiszem, tudok mondani egy jobbat. Életemben először úgy faltam egy útikönyv oldalait, mintha sajtból volna.

1750

Körülbelül 1750-et írunk a legzseniálisabb útikönyv szerint, amit valaha láttam. (Itt a moly link hozzá.) A történelmi útikönyv műfaja nekem új volt, de eztán már csak így fogok utazni, azt hiszem. Sőt, ha nincs a helyhez történelmi útikönyv, talán el sem indulok! A cím egyébként abban az értelemben félrevezető, hogy nem ad receptet ahhoz, hogy hogyan éljünk túl egy isztambuli utazást 1750-ben napi öt kurusból, de cserébe nagyon sok hasznos információval ellát.

Például, hogy honnan ismerjük fel a janicsárokat, és ami még fontosabb: hogyan viselkedjünk a környezetükben?

Meg hogy hol és mikor tekinthető meg a rabszolgapiac.

Valamint hogy hogyan lehet bejutni egy mecsetbe, ki ne hagyjuk, mert nagyon szépek.

És hogy most tegyünk le róla, ha a szultán háremhölgyeit akarjuk látni.

De a palotába még bejuthatunk esetleg, na nem könnyű, de van oda vezető trükk.

Ja, és legyen nálunk dragomán, aki a többiekhez hasonlóan szereti a baksist, és ezt vegyük is figyelembe, különben félre talál fordítani.

Na ilyeneket tudtam meg. Rendkívül szórakoztató. És legfőképpen hihetetlen vicces érzés úgy mászkálni Isztambulban, hogy lelki szemeim előtt 1750 van, és ott látom az utcán mindazt, amit a többiek nem látnak az utcán. Mert a többiek a Marco Polo sorozatot használják, vagy valami roppant hasonlót.

A könyv egyébként gazdagon illusztrált, nekem bejöttek a grafikák a fényképek helyett. Egy színes betét is került a kötetbe, de alapvetően grafikákkal pótolják a fényképeket, szerintem szépek, nagyon kellemes hangulatot kölcsönöznek az egész könyvnek. Emellett egy csomó rövid korabeli (vagy időben kb. környéki) idézettel is megtámogatják a leírtakat, amitől még élőbb lesz az egész. Egy pár dolgot pedig, amik valahogy nem fértek a szövegbe, külön, keretekbe foglalva magyaráznak meg nekünk, például a hivatali rendszert, vagy a pénzek fajtáit.

Az egyetlen, amit viszont csakis szigorú komorsággal összevont szemöldökeim rémképével tudok illetni, az az, hogy a könyvnek úgy lett vége, mint amit egyszer csak váratlanul lekevertek. Semmi zárószó, csak vége a mondatnak a lap alján, és utána már a források jönnek meg a tartalomjegyzék.

Nohát, kérem, könyv így engem még SOHA nem hagyott ott 1750-ben Isztambulban!

Tehát tegyük fel, hogy gyerekeknek mondunk mesét. Jó, tudom, felnőtteknek is szoktunk, de lássuk be, ez itthon még csak csak amolyan revival huncutság. Éppen most alakul. Szóval jön az aggódó szülő, meg legutóbb egy riporter, és felcsapja a nagy internetet, és szembesül vele, hogy a meseválasztás egy önálló tudomány, hogy a gyereknek a teljes metabolizmusára kihatással van a mese szimbolikája, és akkor össze van zavarodva, és jön, és kérdezi, hogy hát ő most mitévő legyen ebben a nagy kavalkádban?

Na. Akkor tisztázzunk valamit. Hivatásos mesemondónak lenni és otthon mesét mondani az nem ugyanaz. Hivatásos énekesnek lenni és altatódalt énekelni az nem ugyanaz. Hivatásos festőnek lenni és valakinek az emlékkönyvébe valami szépet rajzolni az nem ugyanaz.

Egy hivatásos mesemondó óriási meseanyagból merít, és a választáshoz rengeteg szempontot mérlegel. Tematika, ritmus, célközönség, PC szempontok. Egy hivatásos mesemondó viszonylag ritkán mesél kis (max 2-3 fős) közönségnek. Egy hivatásos mesemondó kiáll egy közönség elé, és néha mikrofonba beszél. Minél nagyobb a közönség, minél fontosabb az előadás, vagy minél régebb óta szerepel egy történet a repertoárban, egy hivatásos mesemondó annál többet jár utána a körítésnek: szimbolika, mesetípus, kulturális sajátosságok. Amikor először meséltem Leutogi történetét, egy Tökhintóra vittem el, 15-20 ember előtt lepilotolni a dinamikát. Sok mindennek utánajártam már addigra, de egy napon nem lehet említeni a tökhintóig megszerzett tudásomat azzal, amivel később a denevér gálára érkezett ugyanaz a mese. Szamoa történelme, néphagyományok, hallgattam a zenéjüket, megismertem rengeteg közmondást, elolvastam egy amatőr mesegyűjtő munka kiértékelését (sajnos sztorik nemigen tartoztak hozzá), és ezer olyan további lépést megtettem, amit semmi értelme elvárni a házi mesemondótól.

Nagymamám mindig fejből mesélt, kivéve, mikor az orra alá dugtam a “Mesél az erdő állatokról, a törpékről…” című könyvet, amely máig a kedvenc mesekönyveim között szerepel. Nagymamám legtöbbször azt mesélte, amikor a testvéreivel lecintányérozták a lábosfedelekről a zománcot, mert a szomszéd elhitette velük, hogy a sündisznó ennek hatására táncra fog perdülni. Ha nem ezt mesélte, akkor valószínűleg Mátyás király három lustáját mondta, vagy azt, amikor Mátyás király megátkozza a magyar népet májusi esővel. Ha azt sem, akkor Szilvike maci és Gabika maci (aznapi) játszótéri kalandjait mesélte.

Anyu főleg népmeséket olvasott fel nekünk, a Világszép nádszál kisasszony számomra hozzá kötődik. Meg volt az Állatkerti mulatságok, ez bátyám kedvenceként, de akkor nyilván én is imádtam, meg a Sün, akit meg lehet simogatni, melyben az anti-lop szójátéknál viccesebb márpedig a világon nincs, valamint a 365 napra egy kérdés vagy mi volt a címe, ezek ilyen pár mondatos érdekességek voltak, ezt is imádtuk.

Apu fejből mesélt. Meghallgatta a rádióban az esti mesét, aztán elmondta nekünk. Nincs olyan, hogy még egy mese, csak a Volt egyszer egy kishajó, azon volt egy ajtó, de neeeee, neeee eeezt mesééééld! Azóta már rájöttem, miért jó a gyerekeket csalimesével szívatni, de akkor sem haragudtunk igazándiból, csak úgy kellett egy kicsit nyafogni, mert olyan jó, amikor mesélnek nekünk.

És ez a válaszom az egész kérdéskörre. Azért meséljünk, mert mesét mondani és mesét hallgatni jó. Ha nem akarunk klasszikus mesét mondani, mesélhetünk a mi gyerekkorunkról, vagy ami az eszünkbe jut.

Meséljünk szívből.

Meséljünk őszintén.

Meséljünk örömmel.

Meséljünk olyan mesét, amit szívesen mesélünk el.

Otthon ilyen a jó mese. Könyvből vagy sem, az mindegy, én abban hiszek, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, hogy olyan mesét mond, amellyel maga is azonosulni tud, akkor az egy jó mese lesz. Egy profi mesemondó, főleg ha műsort állít össze, ennél jóval bonyolultabban szelektál, de otthon tényleg nem kell a témát túlpörögni.

A mese tanít, igen, mint ahogyan egy kellemes beszélgetés is. A mese az szavakat öltött zene. Elkúszik a szívedig, oda beköltözik, és majd egyszer, amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, előugrik, és újra elmeséli neked, amit tudnod kell. Ebben lehet hinni, de a csoda többnyire nem azért történik meg, mert céllal mondták el, hanem mert elmondták, Neked mondták el, és szeretettel mondták el.

Speciális helyzetekben igen, érdemes jobban körülnézni, például Boldizsár Ildikó és Kádár Annamária kötetei nagyon jók a témában. De ha speciális a helyzet, ha nem: halló, tudakozó! Nem kell azt a gyereket állandóan nevelni. Nem kell azt a gyereket állandóan fejleszteni. Most meg fognak kövezni páran, de szerintem a házi mesemondás célja az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Azért mondunk mesét gyerekeknek, mert a gyerekek imádják a meséket, isszák, mintha ettől nőnének nagyra, és mi szívesen vagyunk együtt olyan gyerekekkel, akik épp tök boldogok. A házi mesemondás mindig nagyon intim esemény, és ez minden résztvevőnek jó. Ilyen egyszerű ez. A szeretetnél és a biztonságnál többet nehezen adhatnánk. Ennyit kell tudni a házi mesemondásról.