Kitört a tavasz, és ezen az sem ront semmit, hogy most, amikor ezt a bejegyzést írom, pont pár napon keresztül esik az eső. De csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok, és ilyenkor a mesék is kikívánkoznak a szabadba. A Bailavidrum csapata pedig töretlenül szervezi és csak szervezi a meseösvényeket. (Iratkozzatok fel a hírlevelükre, nehogy lemaradjatok a következőről!)

Ezúttal ketten meséltünk felválta, összesen négy turnusnak. Hacsi Anna szintén rutinos mesemondó és rutinos meseösvényes is. Jól együtt tudtunk dolgozni, jó vele együtt dolgozni. Az idei alkalom számomra egy egészen magán természetű oknál fogva volt különleges: most már unokahúgom eleget cseperedett ahhoz, hogy élvezze a meseösvényt. Így a mesét egyúttal Neki is mondhattam.

Az ösvényen sajnos nem tudtam végigmenni, mert eleve fáradt voltam már, és mire végeztünk, a lábaim közölték velem, hogy ők inkább most leheverednének a rétre. De a révészig eljutottam az utolsó csapattal. Ők biztosan, de úgy tudom, a többiek is megtanultak evezni.

Utána visszamentem, és a fűből hallgattam a záróbulit: azaz a mese végén esedékes zenés lakomát. Azt pedig már csak a gyerekek elbeszéléseiből tudom, hogyan szerezték meg a kardot, és hogyan győzték le a sárkányt, hogy az új birodalom kitárulhasson előttük.

A Bailavidrum meseösvényről korábban már írtam, de röviden összefoglalom: kiválasztunk egy mesét, az elején minden turnus egyben meghallgatja, majd a családok kis csoportokban végigsétálnak a történeten – szó szerint. A mese egy-egy állomása akadályverseny-szerűen várja a családokat a kijelölt ösvényen, az egyes kulcsmozzanatokat pedig a gyerekek maguk elevenítik meg, persze játékos formában. A gyerekek rendszerint a főhőst alakítják – így lett a világ ezúttal sok kis Sárkányölő Sebestyénnel gazdagabb.

Most két turnusnak meséltem. Egy kicsit késve tudtunk csak befutni, de hamar megtaláltam a gyülekező csapatot, akik már csak a mesemondót várták. A mesét még nem kezdtem el, megvártam, míg Gregus Laci megjelent a szervezői oldalról, hátha mond még nekem némi instrukciót. Egy kicsit játszottunk a gyerekekkel így együtt is, Laci bemutatta nekik a dorombot, aztán már indulhatott is a műsor.

A kedvencem a második turnusomból az a kisfiú volt, aki már az első sárkánynál szerette volna, ha annak tizenkét feje van, így a harmadiknál már elég volt csak neki szólni: na most mondd, most jön, na hány feje volt? – és boldogan kiáltotta: TIZENKETŐŐŐŐ!

De egyébként a meseösvényen a közönség általában elég pro. Ők azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, akik tudják, mi fán terem mesét hallgatni. Érzik a mesét. Cukin várják a fordulatokat, és ha kérdezik őket, lelkesen találgatják a választ. Aztán pedig alig várják, hogy nekivághassanak a Nagy Kalandnak, mert a többség bizony visszatérő vendég.

A második kör után még mi is lazultunk egy kicsit a réten, elköltöttük hamuba sült péksüteményeinket, majd elbúcsúztunk a többiektől. Figyeljétek a híreket, menjetek Ti is meseösvényre, hátha éppen ott találkozunk!