Úgy másfél-két héttel ezelőtt kérdezte a szűkebb mesemondó pajtásokat Zalka Csenge, hogy mit tehetünk azügyben, hogy Juliana Marin ismét Magyarországra látogat. Ismét, hiszen olyan 4-5 évvel ezelőtt ő már járt is itt, ha nem több. Akkoriban még csak formálódott a Tesla műsorom, és ezt azért tudom, mert akkor Lovranits Júlia szervezett egy örömmesélést egy újpesti könyvtárba, és ott meséltünk is együtt, és én a műsornak később szerves részévé váló “Westinghouse-epizódot” meséltem.

Szóval úgy esett, hogy ezúttal én szerveztem gyorsan egy meseestet ebből az alkalomból. Babos Eszterrel már régóta megbeszéltük, hogy meséljünk a parkban, gondoltam, íme, eljött az ideje. Így először Eszter csatlakozott az ötlethez, aztán ujjongott Hajós Erika is, hogy naná. Bartók Ágotát már Tökhintóra is régóta akartam hívni, csak most pont nincs Tökhintó, de erre Ágota is azonnal rábólintott, így július negyedikén összesen öt mesemondó várta a meseszerető közönséget a Kós közepén.

Jöttek is, pont, ahányan kellettek. Se túl sokan, se túl kevesen. Kicsik is, nagyok is. Aktív, lelkes közönségünk volt, minden mese minden szava értő fülekre talált. Nagyszerű közönségünk volt, és személyes örömömre régen látott ismerősök, barátok is tiszteletüket tették.

Juliana is mesélt: kétszer is! Az elsőt igyekezett hangokkal, mozgással láttatni, hogy a gyerekek tolmácsolás nélkül is megértsék – a lényeg szerintem átment, sokat sokat nevettek is közben. A második mese már egy komolyabb volt. Ehhez tolmácsolás is dukált, szerény személyem esetlen egyedi szolgáltatásaként. Ó igen, minden szót értettem, csak épp néha elfelejtettem, mi volt a mondat eleje, mire rám került a sor. Nehéz mesterség a tolmácsolás, de úgy láttam, szórakoztató, ha te is érted az eredeti verziót. A mese viszont így is nagyon szépen szólt Juliana előadásában, egy történet az ősidőkből, Marináról és Marinóról, és a vízről, amely így vagy úgy, de mindent körbevesz, mégis egy irányba tör.

közönség

de hol a híd?

közönség

Babos Eszter meséjének egy jelenete

A mesemondók mesét mondanak és -hallgatnak.

Juliana Marin elsőként a gyerekeknek mesélt

mesemondó csoportkép

Juliana és kedvese azóta újra úton vannak. Most épp Európában stoppolnak, keresik az élményeket, kapcsolódásokat. Terveik szerint idén biztosan nem állnak meg, haladnak tovább és tovább. Jó utat nektek, és köszönjük a közös mesélést! Remélem, még találkozunk!

És te pedig, kedves olvasó, ha Kolumbia zászlaját látod az út mellett: ne félj felvenni Julianáékat!

Kitört a tavasz, és ezen az sem ront semmit, hogy most, amikor ezt a bejegyzést írom, pont pár napon keresztül esik az eső. De csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok, és ilyenkor a mesék is kikívánkoznak a szabadba. A Bailavidrum csapata pedig töretlenül szervezi és csak szervezi a meseösvényeket. (Iratkozzatok fel a hírlevelükre, nehogy lemaradjatok a következőről!)

Ezúttal ketten meséltünk felválta, összesen négy turnusnak. Hacsi Anna szintén rutinos mesemondó és rutinos meseösvényes is. Jól együtt tudtunk dolgozni, jó vele együtt dolgozni. Az idei alkalom számomra egy egészen magán természetű oknál fogva volt különleges: most már unokahúgom eleget cseperedett ahhoz, hogy élvezze a meseösvényt. Így a mesét egyúttal Neki is mondhattam.

Az ösvényen sajnos nem tudtam végigmenni, mert eleve fáradt voltam már, és mire végeztünk, a lábaim közölték velem, hogy ők inkább most leheverednének a rétre. De a révészig eljutottam az utolsó csapattal. Ők biztosan, de úgy tudom, a többiek is megtanultak evezni.

Utána visszamentem, és a fűből hallgattam a záróbulit: azaz a mese végén esedékes zenés lakomát. Azt pedig már csak a gyerekek elbeszéléseiből tudom, hogyan szerezték meg a kardot, és hogyan győzték le a sárkányt, hogy az új birodalom kitárulhasson előttük.