A Bailavidrum meseösvényről korábban már írtam, de röviden összefoglalom: kiválasztunk egy mesét, az elején minden turnus egyben meghallgatja, majd a családok kis csoportokban végigsétálnak a történeten – szó szerint. A mese egy-egy állomása akadályverseny-szerűen várja a családokat a kijelölt ösvényen, az egyes kulcsmozzanatokat pedig a gyerekek maguk elevenítik meg, persze játékos formában. A gyerekek rendszerint a főhőst alakítják – így lett a világ ezúttal sok kis Sárkányölő Sebestyénnel gazdagabb.

Most két turnusnak meséltem. Egy kicsit késve tudtunk csak befutni, de hamar megtaláltam a gyülekező csapatot, akik már csak a mesemondót várták. A mesét még nem kezdtem el, megvártam, míg Gregus Laci megjelent a szervezői oldalról, hátha mond még nekem némi instrukciót. Egy kicsit játszottunk a gyerekekkel így együtt is, Laci bemutatta nekik a dorombot, aztán már indulhatott is a műsor.

A kedvencem a második turnusomból az a kisfiú volt, aki már az első sárkánynál szerette volna, ha annak tizenkét feje van, így a harmadiknál már elég volt csak neki szólni: na most mondd, most jön, na hány feje volt? – és boldogan kiáltotta: TIZENKETŐŐŐŐ!

De egyébként a meseösvényen a közönség általában elég pro. Ők azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek, akik tudják, mi fán terem mesét hallgatni. Érzik a mesét. Cukin várják a fordulatokat, és ha kérdezik őket, lelkesen találgatják a választ. Aztán pedig alig várják, hogy nekivághassanak a Nagy Kalandnak, mert a többség bizony visszatérő vendég.

A második kör után még mi is lazultunk egy kicsit a réten, elköltöttük hamuba sült péksüteményeinket, majd elbúcsúztunk a többiektől. Figyeljétek a híreket, menjetek Ti is meseösvényre, hátha éppen ott találkozunk!

Szóval végre eljutottam egy Bailavidrum Meseösvényre, és könnyedén magába szippantott. Jóformán semmit sem tudtam róla, a szervezői facebook csoport tolvajnyelvét Hajós Erika fordított le nekem. Alapvetően mesemondónak jelentkeztem Gregus Laci mellé, aki az esemény előtt úgy másfél nappal alaposan lesokkolt, hogy a mese bizonyos pontjait a forgatókönyvhöz képest nagyjából szöveghűen kellene majd előadnom. Micsoda? Szöveghűen? Ki? Mikor? Hogy? Miért? És egyáltalán! Kérem, én még életemben nem mondtam mesét szöveghűen! De jól van, challenge accepted.

A helyszínre érve azonnal kezdhettük az átváltozást: MINDEN szervező végtelenül kedves, kreatív, lelkes és tettre kész, egyszóval tisztára, mintha megint táboroztattam volna. “Te ide figyelj, én akárhogy nézlek, nem ismerlek fel. Te ki vagy?” – mondta egy ellentmondást nem tűrő idős hölgy, a Főszervező édesanyja, akit szemlátomást meséből teremtettek. Majdnem öreganyámnak szólítottam, és egy órával később valószínűleg meg is tettem volna, de akkor még csak félszegen botorkáltam az épülő díszletek között.

Egész napos eseményre készültünk, három turnusban jöttek a családok. De már szállingóztak is. Egy-egy turnus először is meghallgatta egyben a mesét. Az elsőt én mondtam, a másik két turnusnak Laci mesélt. A turnusok kisebb csapatokra osztva, hívásra járultak a Meseösvény kapujába, ahol beforgatták őket meseszereplővé, hogy elindulhassanak a kalandos úton – azaz hogy elhozzák Tündér Ilona házából az örök ifjúság vizét, hogy az öreg király végre mindkét szemére nevessen. Az ösvény maga egyébként könnyű séta, ahol pár száz méterenként újabb szereplő várja a legkisebb királyfi bőrébe bújt gyerekeket. Ott aztán a mesének megfelelően kell viselkedni: kit-kit a neki kijáró köszöntéssel kell üdvözölni, a varázstárgyakat be kell gyűjteni, és szaladni kell, ha futás, és lopakodni, ha a lopakodás van soron. Én a végére álltam be, a lakomán énekelni és táncolni, hovatovább lakodalmi mazsolát osztani.

Az utolsó családot magam is elkísértem az úton, így egyszer nekem is sikerült az állomásokat bejárnom. Hát először is le a kalappal minden szervező előtt, akik még nekik is teljes lelkesedéssel és hitelességgel játszották a szerepüket. A gyerekek pedig hálás közönségként fogadtak minden csodát. Amikor a lovászmester végigmutogatta a levegőben a csak a képzeletünkben megjelenő lovakat, a gyerekek magától értetődően simogatták végig mindegyiket, és szépen kiválasztották a göthös csikót, ahogy azt kell, és szépen képzeletbeli tüzet raktak képzeletbeli rőzsével, mert hiszen csak parazsat kell majd etetni vele, és menten táltos paripává válik. Az aranyszőrű csodaparipa szerepe aztán Apukára szállt, így később neki is lett még egy-két kisebb feladata – becsülettel és mosolyogva állta a sarat. Hihetetlen volt látni, mennyire mélyen benne úsztak a gyerekek a mesében, amikor egy-egy állomáshoz értünk. Tündér Ilona palotájában például, amikor azt el kell hagyni, a mese szerint a királyfi hibájából valami hozzáér a falhoz és a palota megcsendül, felébrednek a tündérek és indul a menekülős szám. Az erdőben ezt egy bokaszinten kifeszített zsinórral illusztrálták, amire csengettyűket aggattak – és ha hiszed ha nem, a gyerekek SZÁNDÉKOSAN úgy keltek át rajta, hogy a csengők megszólaljanak. Annyira szívből játszottak, hogy fel sem merült, hogy igazából simán át tudják lépni – hiszen most az van, hogy megcsendül a palota, akkor pedig nem fognak itt elkezdeni okoskodni, hogy át tudják lépni, mert érted, most épp megcsendül a palota, ez van a mesében.

Minden állomáson történt velük valami izgalmas, és mindig tudták, mi a teendő. Hogy honnan? A válasz egyszerű:

Elhozták a meselátó szemüket, a mesehalló fülüket és a meseértő szívüket.

Eltelt a nap, lassan kiürült a rét, csak mi maradtunk, a szervezők. Szépen mindent elpakoltunk, még egy csoportkép, és ki-ki a megfelelő autóba ült, hogy április nyolcadikáról álmodozzon. Mert április nyolcadikán választani este is lehet, de előtte sokkal jobb dolgunk lesz: meseösvényre kell mennünk!

Fotók innen:

Bailavidrum facebook oldal