Monthly Archives:October 2017

Amit Isztambulról tudni érdemes – 4/4

30 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat záró epizódja.
Hamarosan más témával jelentkezem.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Fel-alá bolyongtam Kadıköyben, a bulinegyedben, és az egyik utcában egyszer csak megérkeztem. Megálltam a kirakat előtt, mert valami azt súgta, hogy megérkeztem. Odabent gitárok lógtak mindenfelé, ketten egy gitározó úr mellett szemlátomást várakoztak, a lány ülve, a srác állva, barátja vagy kedvese, nem tudtam eldönteni. Egy hosszabb hajú fickó, harminc és negyven között lehetett valahol, egy asztal mögött egy szétszerelt gitárral babrált. Mögötte, körülötte, itt-ott nem csak gitárok hevertek, láttam egy neyt is. Ez egy afféle török fuvola. Afféle. Nem az, de szépen szól. Egyik lábamról a másikra billegtem, vajon ők most nyitva vannak vagy csak este dolgozik az egyik, a többi pedig a társaságot adja hozzá? Benyitottam.

Középen egy gitártokon macska feküdt. Így tehát hárman ültünk-álltunk, egy játszott, egy elnyújtózva terpeszkedett, egy pedig szerelt. Hallgattam egy kicsit a halk pengetést, nem koncert volt ez, inkább afféle dallamkeresés. Néha játszott, néha beszélgettek, nem tudom, miről. Azután érezhetően szünet következett, és én nem beszélek törökül, zavaromban visszamenekültem a pezsgő éjszakába. Még láttam, hogy utánam a lány és a fiú is távoztak.

Egyik utcát a másik után róttam, nem törődtem vele, merre járok, de nem láttam többé a boltokat, és eltűntek a sörözők is, a kávézók is, a baklavázók is. Mármint ott voltak, emlékszem rá például, hogy végigmentem egy zárt utcán, aminek teteje is volt és ruhákat árultak benne, és elértem a végét az egésznek, de minden bolt, minden kávézó egyforma lett, csak annyit mondtak: fordulj meg!

Ugyan.

Meg sem találhatom, elképzelni sem tudtam, melyik utcában volt, véletlenszerű Brown-mozgással sodródtam, amióta kiléptem a gitárjavító műhelyből. Most, hogy ránéztem a térképre, tudtam, hogy ha előre megyek, még láthatok valamit, amit kár lenne kihagyni. Mégis… mindegy volt, hányszor indultam neki előre, a cipőm valahogy folyton megfordult velem.

Benéztem az utcába, ahonnan utoljára kijöttem – teljesen megbolondultam. Mit akarok én ebben a szénakazalban megtalálni? Mindegy. Azt mondta a cipőm erre, hogy mindegy, csak indulj. Ha megtalálom, jó, de ha nem… az is jó.

Teljesen más utcákon mentem végig. Azt hiszem. Egy kereszteződést mintha másodszor láttam volna, de ma sem tudom, nem csak hasonló volt-e. Valahol egy srác futott el előttem, sietett, tudta, hogy merre, és most szalad, hogy odaérjen. És akkor megint ott álltam a gitárszaküzlet előtt. Rejtély, merről érkeztem, talán volt olyan utca, amin már jártam korábban, de az egyik sarkot, ahol nagyon sokan ültek a kövön, ezt a sarkot felismertem, mert akkor is sokan ültek ott a kövön, amikor kiléptem a műhelyből, és akkor már csak 20-30 métert kellett sétálnom, és ott álltam előtte, és derengőbbnek hatott bent a fény, mint először, és csak ketten voltak, az őszes hajú, akinek már nem volt gitár a kezében, és a hosszú hajú az asztal mögött. Valamint minden bizonnyal a macska a gitártokon, el ne felejtsük, természetesen.

A küszöbön rengeteg fiatal henyélt, akiknek szemlátomást semmi dolguk nem volt a műhellyel. Talán most, hogy elmentem én is, és a lány meg a fiú is, most végre még gyorsan megcsinálja azt a gitárt, és akkor majd bezár. Néztem, és nem igazán tudtam eldönteni, mi legyen. A hosszú hajú kinézett az ablakon, és rám mosolygott. Felismert, örült, hogy visszajöttem. Átverekedtem magam a fiatalokon és újra benyitottam. Legfeljebb kipenderítenek, de ha elsomfordálok, holnap mit mondok a cipőmnek?

Az őszes hajú tudott valamennyire angolul, ez megkönnyítette a helyzetet. Félszavakban beszélgettünk, és egyszer csak rákérdeztem a neyre, hogy kipróbálhatom-e? Odaadták, az őszes fickó megmutatta, hogyan kell fújni, én megpróbáltam, ő igazgatta, megint megmutatta, és ez így ment egy darabig. Néha beszélgettünk közben, honnan jöttem, mi járatban vagyok, ilyesmikről csevegtünk. Amennyire egy-egy szóval beszélgetni lehet, de meglepően sokat enged az a pár szó is. Talán negyed órán át próbáltam megszólaltatni a neyt, vagy kicsit tovább, és egyszer tényleg valódi hanghoz fogható csendült fel. Azután elhallgatott, és csak a haszontalanul kifújt levegő halk sustorgása maradt ismét. Végül eljött az utolsó perc, mennem kellett. Isztambul nagy város, és nekem még meg kell találnom a 14M jelzésű buszt egy számomra hatalmas csomóponton, kiírások és nyelvismeret nélkül.

A ney-el a kezemben felálltam a székről, mert korábban leültettek, ne szédüljek el a nagy fújásban, és nyújtottam a hosszú hajú felé, de ő visszatolta. Valamit mondott törökül, nem értettem. Magyarázkodtam, majd kisegít az őszes hajú.

– I have to go, thank you, I give it back.

És megint visszatolta, és megint mondott valamit, nagyon hasonlított az előzőre. Most az őszes hajú fickó fordította.

– You can keep it. It’s a gift. Keep it. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, ma este igen kellemes az idő.

Értetlenül néztem egyikükre, másikukra és újra és újra, hiszen azt nem lehet. Egy ney nagyon drága tud lenni. Nem tudom megítélni, ennek van-e valami szépséghibája, de nem akarhatja odaadni. Ez egy ney, török népi hangszer, ők pedig hangszerekkel foglalkoznak, és ott volt ez a ney, biztosan vevőre várt.

– It is his, but he gives it to you. It’s a gift.

Biztosan félreértek valamit.

– Next time, you come to Istanbul, you come and play.

Mit mondhatnék? Annyira zavarban voltam, annyira meghatódtam, hogy elfelejtettem velük közös fényképet készíteni.

Ha legközelebb Isztambulban járok, meg fogom keresni őket újra. Mert addig megtanulok a ney-en játszani.

Vissza kell mennem még Isztambulba, mert meg kell őket keresnem újra.

WP_20171018_22_55_48_Pro

0DCE5EE9-627D-4515-BC5C-34C1B1DD27D8

Ezzel elérkeztünk az isztambuli blogsorozatom végéhez. Ha tetszett, iratkozz fel a kétfülű hírlevélre, kövess Instagramon, facebookon és figyeld youtube csatornámat.

Sok mindent mondtak nekem, hogy milyenek a törökök, mire vigyázzak, mi hogyan és milyen lesz Isztambulban. Isztambulban nem jellemző a kerékpáros közlekedés, cserébe viszont rengeteg a forgalmi dugó. Ez igaznak bizonyult.

Ezen fölül nagyon sok szép emléket gyűjtöttem be. A törökök, akikkel nekem dolgom akadt, mind kedves emberek voltak, segítőkészek, vendégszeretők.

Nekem ennél többet nem is kell tudnom a törökökről.

Amit Isztambulról tudni érdemes – 3/4

28 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat harmadik epizódja.

A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

 

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

A Moda utcába a kollégák javaslatára tévedtem be. Tulajdonképpen ez az isztambuli zsidónegyed, csak sokkal kiterjedtebb. Kávézók és sörözők egymás hegyén-hátán, nem tudtam olyan utcába kanyarodni, ahol ne találhattam volna magamnak könnyedén legalább három tradicionális vagy épp modern designú helyet, ha épp teázni támadt volna kedvem. Igen, teázni, legtöbbször nem a hangos zenén, hanem az éjszakai szórakozáson van a hangsúly – képzeljétek, a törökök szemlátomást nagyon szeretnek beszélgetni. A magyarok nem igazán szeretnek beszélgetni, ezért Pesten a legtöbb sörözőben alaposan feltekerik a hangerőt, ami a rejtett résekből néha-néha előbújó kommunikációs ingert még csírájában képes eltaposni. A törökök viszont nagyon szeretnek beszélgetni, ezért a szórakozónegyed szórakozóhelyeinek többségében nem bömbölnek a legújabb világslágerek, és nagyon sokan választják a klasszik tea-süti tál és egy szelíd kóborkutya társaságát.

Isztambul tele van kóborkutyával és kóbormacskával, előbbiek be vannak oltva és roppant békések , utóbbiak nem igazán hagyják magukat megsimogatni, de nagyon szépek.

A Moda utca egyik vége felé egy bácsi egy földre kiterített pokrócon árult nyakláncokat. Felismertem az internetes kínálatot, de két lírát darabja megért nekem, hogy ezt mégis csak Isztambulban vettem. És kicsit beszélgettünk. Nem igazán tudott angolul, csak a nagyon nemzetközi szavakat, de azért picit elötyögtem így vele. Percekig csak mosolyogtunk ott az isztambuli estében, nagyon rajta voltunk mindketten, hogy megértsük egymást.

Nem hagyta, hogy kifizessem a kiválasztott nyakláncot, és végül magától értetődően baráti puszi-puszival búcsúztunk el.

Kancsal volt és nagyon kedves.

WP_20171018_22_58_36_Pro

Amit Isztambulról tudni érdemes – 2/4

26 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat második epizódja.
A bejegyzéseket megtalálod az isztambul2017 tag mentén.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az egyik napon véletlenül rossz hajóra szálltam. Ugyan elvitt egy nagyon kellemes helyre, amit máskülönben nem láttam volna, sajnos Isztambul túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen tévedés ne járjon óhatatlanul egy-másfél órás kieséssel. Szerencsére nem annyira mentem időre, de mégis hamarabb szerettem volna odaérni. A kikötővel szemben pont volt egy bank, ami akkoriban zárhatott, de még láttam a dolgozókat, ott kávézgattak az ügyféltérben. Gondoltam, itt biztosan beszélnek angolul, úgyhogy bekopogtam. Egy kedves hölgy jött ki, és hamar el is magyarázta, hogyan jutok el leggyorsabban a célomhoz. Amikor megfordultunk az ajtóban, hogy megmutassa, hol is kell felszállnom egy extrapici buszra, a nevezett extrapici busz éppen bezárta az ajtót, és elindult. A hölgy reflexből lefüttyentette nekem, mire a busz megállt, és én gyorsan felpattanhattam. Egyetlen gyors “thank you”-ra volt időm, és egy nagyon hálás pillantásra.

A buszon az éppen még az ajtóban álló lánynak mondtam a megállóm nevét – nehogy megint rossz lóra tegyek. Bólintott. Mivel az út hosszú volt, időnként nézegettem a GPS-t, monitoroztam, hogy irányban haladok-e. A csajszi ezt látta, és nagyon próbált valamit mondani, de egy szót sem beszélt angolul, úgyhogy átmenetileg kiegyeztem vele egy mosolyban. Egyszer csak elém tolta a telefonját. Az történt ugyanis, hogy Messengeren keresztül egy barátjával lefordíttatta angolra, amit nekem mondani akart, hogy még nem vagyunk ott, de majd szól.

Húsz perc múlva aztán intett, hogy le kell szállnom.

Ez történt azon a napon, amikor rossz irányba szálltam fel egy kompra.

Este pedig találkoztam Ayşe Senem Donatannal, egy végtelenül szeretetre méltó török mesemondóval. Akit úgy hívnak a gyerekek az iskolában, ahová jár mesélni, hogy “tündérmese tanárnéni”. Aki a nanotechnológia erdejéből keveredett át a mesemondás világába. Akivel remélem, még lesz alkalmam találkozni.

WP_20171019_17_31_22_Pro

WP_20171019_20_52_07_Pro-001

Amit Isztambulról tudni érdemes – 1/4

24 Oct , 2017,
Szilvi
, , , ,
Comments

* – * – *

Nemrég Isztambulban jártam üzleti úton, de esténként kiszabadultam az irodából.
Ez a bejegyzés egy négy bejegyzésből álló sorozat első epizódja.
Hamarosan jön a következő!

* – * – *

“Nagyon vigyázz magadra Isztambulban!”

Mindenki ezt mondta. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy ha megyek valahová, óvatos legyek.

Nagyon óvatos voltam. De még mennyire! Nagyon figyeltem rá, hogy sose mulasszam el az utolsó buszt! És közben találkoztam egy csomó isztambuli törökkel, el is mesélem, mit tanultam meg róluk, jó?

* – * – *

Az első alkalommal, amikor bementem a városba, a kiindulási csomópontnál szerencsétlenkedtem egy sort a jegyautomatával. Egy srác, aki kicsit beszélt angolul, odatette az ő Isztambul kártyáját, ezzel érdemes közlekedni, nem egyedi jeggyel, és feltöltötte 20 lírával. Oda kell érinteni a kártyát az érzékelőhöz, és bedugni a bankjegyet, így lehet feltölteni a közlekedési kártyát. Amin így most 22 líra volt, és 20 líráért cserébe nekem akarta adni. A kártya maga újonnan valami hat líra, nem annyira nagy összeg, de én egyszerűen nem hittem el neki, hogy csak úgy odamegy egy külföldihez, és kisegíti egy Isztambul kártyával, csak mert így mindenkinek egyszerűbb az élete, ha ő simán csak odaadja nekem az övét. Merthogy nem annyira tudott angolul, és akkor nehezebb elmondani, hogy így meg úgy kell venni kártyát, mint hogy odaadja az övét. Nem fogadtam el, mondták, hogy legyek óvatos, komolyan azon töprengtem, hol a trükk?

Pedig sehol sem volt trükk.

Oda akarta adni az Istanbulkartját, mert neki nem kellett, volt diákbérlete. Ez volt a trükk, ha ezt trükknek lehet nevezni.

Később vettem magamnak saját Istanbulkartot. Egy kedves hölgy, aki folyékonyan beszélt angolul, segített az automatával zöld ágra vergődni.

WP_20171020_20_39_30_Pro_sm

Milyen a jó mese?

7 Oct , 2017,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Már többször megkérdezték tőlem, hogy milyen a jó mese, meg mi a mesemondás célja, és én minden alkalommal külön meglepődöm. Most mindenkit megnyugtatok.

Tehát tegyük fel, hogy gyerekeknek mondunk mesét. Jó, tudom, felnőtteknek is szoktunk, de lássuk be, ez itthon még csak csak amolyan revival huncutság. Éppen most alakul. Szóval jön az aggódó szülő, meg legutóbb egy riporter, és felcsapja a nagy internetet, és szembesül vele, hogy a meseválasztás egy önálló tudomány, hogy a gyereknek a teljes metabolizmusára kihatással van a mese szimbolikája, és akkor össze van zavarodva, és jön, és kérdezi, hogy hát ő most mitévő legyen ebben a nagy kavalkádban?

WP_20170118_16_56_55_Pro-001

Na. Akkor tisztázzunk valamit. Hivatásos mesemondónak lenni és otthon mesét mondani az nem ugyanaz. Hivatásos énekesnek lenni és altatódalt énekelni az nem ugyanaz. Hivatásos festőnek lenni és valakinek az emlékkönyvébe valami szépet rajzolni az nem ugyanaz.

Egy hivatásos mesemondó óriási meseanyagból merít, és a választáshoz rengeteg szempontot mérlegel. Tematika, ritmus, célközönség, PC szempontok. Egy hivatásos mesemondó viszonylag ritkán mesél kis (max 2-3 fős) közönségnek. Egy hivatásos mesemondó kiáll egy közönség elé, és néha mikrofonba beszél. Minél nagyobb a közönség, minél fontosabb az előadás, vagy minél régebb óta szerepel egy történet a repertoárban, egy hivatásos mesemondó annál többet jár utána a körítésnek: szimbolika, mesetípus, kulturális sajátosságok. Amikor először meséltem Leutogi történetét, egy Tökhintóra vittem el, 15-20 ember előtt lepilotolni a dinamikát. Sok mindennek utánajártam már addigra, de egy napon nem lehet említeni a tökhintóig megszerzett tudásomat azzal, amivel később a denevér gálára érkezett ugyanaz a mese. Szamoa történelme, néphagyományok, hallgattam a zenéjüket, megismertem rengeteg közmondást, elolvastam egy amatőr mesegyűjtő munka kiértékelését (sajnos sztorik nemigen tartoztak hozzá), és ezer olyan további lépést megtettem, amit semmi értelme elvárni a házi mesemondótól.

Nagymamám mindig fejből mesélt, kivéve, mikor az orra alá dugtam a “Mesél az erdő állatokról, a törpékről…” című könyvet, amely máig a kedvenc mesekönyveim között szerepel. Nagymamám legtöbbször azt mesélte, amikor a testvéreivel lecintányérozták a lábosfedelekről a zománcot, mert a szomszéd elhitette velük, hogy a sündisznó ennek hatására táncra fog perdülni. Ha nem ezt mesélte, akkor valószínűleg Mátyás király három lustáját mondta, vagy azt, amikor Mátyás király megátkozza a magyar népet májusi esővel. Ha azt sem, akkor Szilvike maci és Gabika maci (aznapi) játszótéri kalandjait mesélte.

Anyu főleg népmeséket olvasott fel nekünk, a Világszép nádszál kisasszony számomra hozzá kötődik. Meg volt az Állatkerti mulatságok, ez bátyám kedvenceként, de akkor nyilván én is imádtam, meg a Sün, akit meg lehet simogatni, melyben az anti-lop szójátéknál viccesebb márpedig a világon nincs, valamint a 365 napra egy kérdés vagy mi volt a címe, ezek ilyen pár mondatos érdekességek voltak, ezt is imádtuk.

Apu fejből mesélt. Meghallgatta a rádióban az esti mesét, aztán elmondta nekünk. Nincs olyan, hogy még egy mese, csak a Volt egyszer egy kishajó, azon volt egy ajtó, de neeeee, neeee eeezt mesééééld! Azóta már rájöttem, miért jó a gyerekeket csalimesével szívatni, de akkor sem haragudtunk igazándiból, csak úgy kellett egy kicsit nyafogni, mert olyan jó, amikor mesélnek nekünk.

És ez a válaszom az egész kérdéskörre. Azért meséljünk, mert mesét mondani és mesét hallgatni jó. Ha nem akarunk klasszikus mesét mondani, mesélhetünk a mi gyerekkorunkról, vagy ami az eszünkbe jut.

Meséljünk szívből.

Meséljünk őszintén.

Meséljünk örömmel.

Meséljünk olyan mesét, amit szívesen mesélünk el.

Otthon ilyen a jó mese. Könyvből vagy sem, az mindegy, én abban hiszek, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, hogy olyan mesét mond, amellyel maga is azonosulni tud, akkor az egy jó mese lesz. Egy profi mesemondó, főleg ha műsort állít össze, ennél jóval bonyolultabban szelektál, de otthon tényleg nem kell a témát túlpörögni.

A mese tanít, igen, mint ahogyan egy kellemes beszélgetés is. A mese az szavakat öltött zene. Elkúszik a szívedig, oda beköltözik, és majd egyszer, amikor olyan élethelyzetbe kerülsz, előugrik, és újra elmeséli neked, amit tudnod kell. Ebben lehet hinni, de a csoda többnyire nem azért történik meg, mert céllal mondták el, hanem mert elmondták, Neked mondták el, és szeretettel mondták el.

Speciális helyzetekben igen, érdemes jobban körülnézni, például Boldizsár Ildikó és Kádár Annamária kötetei nagyon jók a témában. De ha speciális a helyzet, ha nem: halló, tudakozó! Nem kell azt a gyereket állandóan nevelni. Nem kell azt a gyereket állandóan fejleszteni. Most meg fognak kövezni páran, de szerintem a házi mesemondás célja az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Azért mondunk mesét gyerekeknek, mert a gyerekek imádják a meséket, isszák, mintha ettől nőnének nagyra, és mi szívesen vagyunk együtt olyan gyerekekkel, akik épp tök boldogok. A házi mesemondás mindig nagyon intim esemény, és ez minden résztvevőnek jó. Ilyen egyszerű ez. A szeretetnél és a biztonságnál többet nehezen adhatnánk. Ennyit kell tudni a házi mesemondásról.

WP_20170804_16_37_53_Pro-001