Author Archives: Szilvi

Kétfülű Kedveszotty – szolgálati közlemény

10 Mar , 2019,
Szilvi
, ,
Comments

Összeállítottam nektek egy rövid podcast adást egy gyors szolgálati közlemény jegyében. A legfontosabb tudnivalók:

  1. NO PANIC!
  2. Elvi Kérdés nóták az adásban

episode_cover_large

Röviden arról van szó, hogy hosszabb szünet következik, de majd jövök. Szóval nem kell leiratkozni, de most be kell érnetek a többi nagyszerű podcasttal, például személyes kedvenceimmel:

Szertár

20 perccel a jövőbe

Az élet, meg minden

Story Story Podcast

Celtic Myths and Legends Podcast

Adatépítész

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty a legtöbb podcast alkalmazásban könnyedén megtalálható. Továbbá:

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/

kétfülű blog: az adásokat a podcast tag alatt mindig meg fogod találni.

Aktuális adás:

 

Kétfülű Kedveszotty 0005 – Gregus László mesemondó színes élete

23 Feb , 2019,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Ismét mesemondók beszélgettünk egymás között, ezúttal Gregus László ült a másik mikrofonnál.

HH_Mesecsata_01

Laci annyi mindent csinál, hogy az csak csuda, szó esett itt kérem, mindenről: logopédiáról, pszichopedagógiáról, improvizációs színházról és csak most, csak Önöknek, csak a Kétfülű Kedveszotty csatornáján még a Müpában megtekinthető Cseppkánon című előadás kulisszatitkai is kiszivárognak. Bizony, a mesemondás mellett Laci ennek mind részese – de vajon hogyan érnek össze a szálak?

Kapcsolódó linkek:

Egyszercsak: fb oldalbemutatkozó a momentán társulat oldalán

Itt és Most Társulat: http://ittesmosttarsulat.hu

Cseppkánon a Müpában: trailer videó

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty a legtöbb podcast alkalmazásban könnyedén megtalálható. Továbbá:

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/

kétfülű blog: az adásokat a podcast tag alatt mindig meg fogod találni.

Aktuális adás:

Once Upon a Trallalala – avagy a 6×20 tényleg meglepett

3 Feb , 2019,
Szilvi
Comments

Hogy is mondtam legutóbb? Hogy folytatom a kritikát, ha a sorozat meglep? Anyám borogass, legördült a függöny, és én felállva tapsolok!

VISSZ-SZA! VISSZ-SZA! VISSZ-SZA!

ouat_6x20_cover

Szerencsére éppen pár órával a megtekintés előtt olvastam valahol, hogy ez bizony egy musical epizód lesz, így nem ért váratlanul. Lehet, hogy akkor a döbbenet elvitte volna az epizód szépségét, ami nagy kár lett volna. Őszintén szólva semennyire sem bíztam a készítőkben, és egyáltalán, az egész sorozatról ma is azt gondolom, hogy kifejezetten távol áll tőle a musical világ, de ez… Huh… Nem kapok levegőt, imádtam! Itt egy trailer, de szólok, semmit nem ad vissza belőle. Utána tisztázzuk, kinek ajánlom, majd egy kis személyes rajongás következik. Végül pedig “recap mankót” adok azoknak, akik nem akarják a sorozatot végignézni, de felkeltettem az érdeklődésüket annyira, hogy ezt az egy epizódot azért előhalásszák.

Kinek való és kinek nem?

negativeNehezen ajánlható ez az epizód így külön azoknak, akik nem is hallottak még a sorozatról, vagy soha nem éreztek még késztetést arra, elkezdjék megnézni. Nekik inkább a régi Aladdin animációs filmből ajánlanám Dzsini dalát fogyasztásra, az is ragyog a tündéri gegektől, de azonnal emészthető.

negativeNem ajánlom továbbá senkinek, aki úgy jutott el a hatodik évadig, hogy még mindig komolyan tudja venni az egészet. Ez az epizód nem ennek a helye.

positiveViszont különös szeretettel ajánlom mindazoknak, akik valamikor az első három évad során kíméletlenül elkaszálták a sorozatot. Miközben valahol mélyen együtt érzek velük, erre az egy epizódra tényleg érdemes lesz újra elővenni.

positiveMerem ajánlani továbbá olyanoknak is, akik simán csak szeretnének átlagos, de jó karakterdalokat hallani, szórakoztató vizuális ingerekkel.

Na, de tényleg, mi ez a rajongás?

Az, hogy az OUAT egyszerűen nem egy tekintélyt parancsoló sorozat, nem is kérdés. Csak az nem veszi észre a rengeteg logikai bukfencet, ad-hoc, értelmetlen megoldást, aki bekötött szemmel és befogott füllel nézi. És ebben a nem különösebben fennkölt pillanatban jön a 6×20, és semmi mást nem üzen, csak ennyit:

Kedves néző, köszi a kitartást, és igen, mi is várjuk ám már a végét!

És akkor a készítők ahelyett, hogy a már unalomig lerágott csontok fölött nyammogtak volna még egy kicsit, csináltak egy lazító epizódot, amit konkrétan végigbuliztak. Mert hogy ez az egész csak egy poén, afelől nem akarok kételkedni. Ezen a ponton a sorozat egészen egyszerűen saját magát sem veszi komolyan. Ez egyszerre paródiája magának a szériának, és a musicaleknek úgy általában. Annak viszont, paródiának, vérkomoly és vérprofi. Tele van ügyes megoldásokkal, ötletekkel, miközben valahogy egyértelmű, hogy ez most… csak így van. Just for fun. Mert kedvük volt hozzá, azért.

Mint musical, valójában nem értékelhető a műsor. Nincs benne különösebb cselekmény, a zenei betétek többsége karakterbemutató dal. Olyan információkat énekelnek el, amiket már tudunk, a jelenetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, és az egész évad tökéletesen működne akkor is, ha ezt az egy epizódot úgy ahogy van, kihagynánk belőle. De éppen ez a kikacsintás adja meg az értékét: dőlj hátra, és élvezd. Ennyi.

Indul az egész Charmingék nótájával, ami hát több, mint átlagos. Olyan, mint Charmingék… De már itt elkezdik felsorakoztatni azokat a musicales kliséket, amik így előadva már szórakoztatóak lesznek. Az értelmetlen ide-oda ugrálós formációzás egy, a szoba nem mutatott sarkában elhelyezett képzeletbeli közönség felé tetszőleges Webber implementációval felveszi a versenyt. Mindeközben pedig Snow sosem látott huncut szemei arról tanúskodnak, hogy Ginnifer Goodwin speciel bármelyik pillanatban elröhögheti magát.

ouat6x20_charmings

Aztán jön rocker Eval Queen dala, és már a jelenet felvezetése is szerethető: a tükrökön keresztül bemutatott alattvalói körkép nagyon is működő ötlet volt. Majd felzeng az elektromos gitár, és a királynő megmondja, mi a stájsz. Miközben Lana Palirra parádés vonaglása a “Love Doesn’t Stand a Chance” végén, a földön tetőzik, a rejtett vizuális csimborasszó mégis középtájon érkezik: 10 “ártatlan” másodperc, melynek során a királynő Gepetto munkaasztalán egy go-go-girlöket meghazudtoló produkció keretében meséli el – hogy hát ő milyen gonosz is.

ouat6x20_regina

Captain Hook kellemes tengerésznótával örvendezteti meg a nagyérdeműt a kocsmában. A szűk térben ügyesen hoznak létre (pontosabban legtöbbször csak érzékeltetnek) újabb és újabb beállásokat, és ez a csoportos koreográfia önmagában is kirajzolja Hookot, mint kalózkapitányt. A figyelmet pedig arra a zseniálisan abszurd mozdulatra szeretném felhívni, amikor Hook felpattan egy kör alakú asztalra – amit a matrózai minden különösebb tartalom nélkül, a látvány puszta létéért megforgatnak. Vinnyogva röhögtem.

ouat6x20_hook

És akkor ott van még Zelena – aki szenzációs volt, mint mindig. Rebecca Mader éneklő jalapeñoként is helytáll, a finom hangulatú díva dal pedig  a “wicked always wins” témával házasítva válik az abszurd humor igazi fenegyerekévé. A komolytalanság faktor talán a kondér mellett a legszembeszökőbb, amikor Zelena ütemre löttyint a gőzölgő edénybe random folyadékokat, és meg is lesz az eredménye: a varázsdoboz íme, előáll. Amiről énekel, hogy neki ez miért áll érdekében, mi történjen szerinte a jövőben ennek hatására, az később vagy ki lett vágva, vagy sosem szerepelt forgatókönyvben. Így tehát Zelena megmaradt a deus ex machina machinája, és ennyi elég is a tapsviharhoz.

ouat6x20_zelena

Talán a leggyengébb Emma jelenete volt, melyben úgy rájön az élet értelmére, mint még soha. A felütés sem tér el a sorozattól megszokott tadááám módszertől: a szürke szamár Henry a ködből mellette terem, és megmutatja neki a Nagy Mesekönyv újabb lapját, és akkor Emma megvilágosodik. Miközben elcsöpögi énekét, aktuális Főgonoszunk diszkréten a háttérben marad, hogy az összes versszakot tisztán hallhassuk. Ezt a dalt megpróbálták komolyan venni, szerintem teljesen feleslegesen. Kilógott a sorból.

Az epizód kedvéért sok mindenen állítottak, stíluson, hozzáálláson, ötletességen, és új vendégként némi humort is kamera elé engedtek. Táncosok, újszerű operatőri munka, tök jó szövegek, remek hangulat – igazi insider spin-off. Öröm volt a finálé előtt a stábbal együtt lazítani.

Hogy megnézem-e a hetedik évadot? Ja, nem, szóba se kerülhet. De ez az egy epizód, ez tényleg mesteri lett.

Segítség a megértéshez

És végül ígértem még egy kis karakterügyi áttekintést az epizód könnyebb megértésének érdekében:

Szóval a szitu most az, hogy a jelenben az Eval Queen megtért, Reginát újabban mindenki szereti. Valaha irigy tesója szintén megjavult, a Zelena dal a régi nővért mutatja be, aki még Oz birodalmában Oz helyét bitorolva sanyargatja a munchkineket. Nagyon irigy Reginára, mert az anyja valamikor lemondott Zelenáról, Regináról meg nem, pedig egyértelműen Zelena a nagyobb boszorkány. Neki is volt amúgy dolga Rumpelstiltskinnel, a sorozat során mindhárom felbukkanó “eval” hölgyet a Sötét Úr vezette be a varázslás mesterségébe. Egy ponton Reginát választotta Zelena helyett, pedig Zelena szerint ezt őt illette volna meg, ami csak fokozta zöldségét.

Captain Hook nem is tudom, melyik évadban tűnt fel, akkoriban elszerette az akkor átlag emberként sántikáló Rumplestiltskin feleségét. Rumple, amint Dark One-ná lett, mérgében Hook szeme láttára megölte a hölgyet, Hooknak pedig lenyeste a bal kezét. Hook azóta is krokodilként emlegeti, de a lényeg, hogy bosszút esküdött ellene, erről énekel a dalban. Persze azóta Hook is megjavult, Emma lett az igaz szerelme, már tervezik is az esküvőt.

Csak jaj, itt az új főgonosz, a Black Fairy. Ő Rumple anyja, és ne zavarjon, hogy fiatalabbnak néz ki, ez egy ilyen sorozatspecifikus játék az életkorokkal. Nagyra törő sötét tervei vannak, Emmát mindenképpen ki kell iktatnia, akinek viszont stresszes helyzetekben beremeg a keze, ez ilyen “megmentő betegség”, és olyankor nem tud varázsolni. Nagy a para, mi? Na, mehetsz megnézni az epizódot.

Kétfülű Kedveszotty 0004 – Attention! Ez itt egy menő hely!

28 Jan , 2019,
Szilvi
, , , ,
Comments

A negyedik podcast adásban a budapesti kulturális élet egyik barátságos és menő helyszínére látogatunk el: az Attention!-ba.

hely - terem

Keresztkérdéseimre Varga Júlia válaszol, aki a szememben a pinceklub közönségszervezője. És hogy mi minden egyebe, hogy mitől olyan király hely az Attention!, azaz mi zajlik a színfalak mögött, azt rengeteg személyes történeten keresztül tudjuk meg.

Méghozzá Júliától:

varga_julia

Attention információk:

web: http://attentionklub.hu

fb: https://www.facebook.com/attentionahely/

cím: Gyulai Pál utca 5.

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty a legtöbb podcast alkalmazásban könnyedén megtalálható. Emellett hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

Aktuális adás:

Breaking news! A Kétfülű podcast még könnyebben elérhető!

19 Jan , 2019,
Szilvi
, , , ,
Comments

Egyperces rövidhír következik: a Kétfülű Kedveszotty, azaz az első magyar közéleti mesemondó magánpodcast végre podcast appon belül is kereshető.

episode_cover_large

Mérhetetlen örömömre szolgál, hogy a piac végül valóban kitermelt egy működő megoldást a magamfajta hobbipodcastok számára, így a Kétfülű Kedveszotty mostantól minden technikai trükközés nélkül is hallgatható. Keress rá a kedvenc podcast alkalmazásodban a “Kétfülű Kedveszotty” névre, és iratozz fel a csatornára. A legtöbb népszerű app meg fogja találni, hiszen jó néhány kevésbé ismert szolgáltató mellett a KK végre a legnagyobbaknál is megtalálható, úgy is, mint például:

Apple Podcasts

Spotify

Google podcasts

Az első három Kétfülű Kedveszotty adás máris elérhető, ez két izgalmas beszélgetést és egy mesét jelent.  Iratkozz fel most, hogy azonnal tudd, mikor érkezik a negyedik epizód, melyben egy vagány pinceklub egyik gazdájával beszélgetek.

Kellemes hallgatást kívánok, és ne feledd:

Minden jó, ha a podcast jó!

A kisdiák küldetése – avagy mese a Ti szavaitokkal

8 Jan , 2019,
Szilvi
, , , , , , , , , , , , , , ,
Comments

Az alábbi mese egy hirtelen felindulásból, az Instagramon elkövetett játék következménye. Ennek során szavakat gyűjtöttem be Tőletek még karácsony előtt azzal a céllal, hogy még 2018-ban írok velük egy mesét. Érkezett is szám szerint 11 szó, csakhogy részben a Timeless Tales magyar fordítása miatt, részben privát okokból annyira fáradt volt már a két ünnep között is, hogy nem sikerült a mesét időben befejezni. Ez persze annak is volt köszönhető, hogy nem akartam egyik beküldött szóval sem illetlenül, mondjuk egy felsorolásban elbánni, mindegyiknek fontos szerepet szerettem volna biztosítani a történetben. De azért a játék az játék, a mese idővel elkészült.

Ezek voltak a szavak:

IMG_20181229_143301_913

És íme a belőlük alkotott szövevényes tündérmese:

realinstastory_banner

Hol volt, hol nem volt, régen is volt, most is volt, hogy egy kisdiáknak ugyancsak meggyűlt a baja a német nyelvtannal. Mert hogy odáig még rendben van a dolog, hogy ich bin, meg du bist. Meg az is érthető, hogy az igéket hogyan ragozzuk attól függően, kiről van szó, na de hogy minek azokat a mellékneveket meg névelőket variálni, meg aztán mégis hogy lehet eligazodni egy olyan rendszerben, amiben szemlátomást teljesen véletlenszerűen osztották ki ugyanazt a három- vagy négyféle végződést a mondva csinált esetek között… Hát ez már sehogyan sem fért a kisdiák fejébe. Valakinek rendet kellene már itt teremtenie, ugyan miféle dolog ez, kérem? Hiába gyűri itt az ember azt az okos kobakját, hiába fér meg egymás mellett olyan szép békésen az összes trigonometrikus összefüggés a fotoszintézis vázlatos molekuláris folyamataival. Hiába nem kellett cipőkanál sem az árpád házi királyokhoz, hogy beférjenek a két füle közé, és a Walesi bárdokot megtanulni is lehetséges volt, de ezek a németek bizony nagy zsiványok lehetnek, ha ilyen csúful képesek az emberiség (pontosabban személyesen a kisdiák) sorsát rontani. Hát nincs itt senki sem, kérem szépen, senki fia nem mondja meg nekik, hogy ebből aztán most már elég? Valakinek csak ki kellene már állni a közjó érdekében! Valakinek, egy bátor legénynek, egy talpraesett, jó eszű, tisztaszívű vitéznek csak elő kellene már lépni, hiszen nem mehet ez így tovább!

Hát, ahogy a kisdiák ezt kigondolta magában, még egy mást is gondolt mellé: ha eddig senkibe nem fért elég kurázsi, majd ő rendet tesz ebben a világban. Majd ő elmegy ezekhez a németekhez, és megmondja nekik, merről fúj a helyes szél! Be is csapta a füzetet, többet ő pedig abba bele nem néz! Már csak azt kellett volna tudni, hol lehetnek ezek a híres németek? Gondolta magában, ugyancsak közel élhetnek, ha idáig elhallatszott a nyelvük. Mert ez ugye köztudomású dolog: még magyarul is néha németül beszélünk. Igaz? Hogy például firma, cetli, bejgli, panír, gigerli. Na, hol egy német de gyorsan, amíg a kisdiák szépen beszél!

Kiszaladt az utcára, de hiába, nem látott egyetlen németet sem. Igaz, nem is egészen tudta pontosan, miről is lehetne őket megismerni, valószínűleg nem hordanak ők sem német zászlót a homlokukhoz kötözve. De bizonyosan van az ilyen szerzetek szemében valami huncut csillogás, arról majd megismeri őket. Elszaladt a kisdiák a nagy térre is, de ott sem látott egyetlen németet sem. Gyerünk a főúton tovább, és ha az be nem válik, hát majd a kisebb utcákat veszi számba. No jól van, nem sorolom el, hány kilométert koptatott el a mi kisdiákunk mindhiába, de bizony úgy tűnt, alaposan elbújtak előle a németek.

Ahogy az egyik utcasarkon befordult, nagyszerű ötlete támadt. Volt ott ugyanis egy építkezés, valami nagy irodaháznak fog ott tündökölni állítólag ezer ablaka is, őszre készen lesz. Állítólag. Csak úgy sürögtek-forogtak a munkások a kerítésen belül, hordták a maltert, a drótokat, csattogott a kalapács, és húzta a nagy elemeket a magasba egy akkora nagy emelődaru, hogy annak a tetejéről éjjel talán még az égen ülő csillagokat is le lehet kapkodni! Az ám, onnét kellene körbenézni, onnan biztosan meglátna egy németet, és ha meglátná, hát kiabálna neki, hogy megállj, csibész! Az meg úgy megilletődne, hogy biztosan meg is várná majd. Nosza, mikor az egyik betonkeverő kifarolt a kapun, gyorsan besurrant a kisdiák az építkezés területére, és meg sem állt a hatalmas emelődaru tövéig. És ha odaért, hát elrikkantotta magát:

– Hahó, darukezelő úr, kérem szépen, nekem okvetlenül fel kell jutnom ennek a darunak a tetejébe!

Szerencse, hogy a darukezelő még csak éppen akkor készült beszállni a fülkébe, mert onnan a magasból talán meg sem hallotta volna.

– Úgy-e? Oda akarsz felkerülni a magasba?

– Oda, bizony! – felelte a kisdiák.

– No fiam – így a darukezelő –, szerencséd, hogy éppen jó napom van, pattanj ide, ne kiabálj hiába. De szedd a lábad!

A kisdiáknak nem kellett kétszer szólni. A magasban aztán ugyancsak elkezdte meregetni a szemét. Ellátott jó messzire a szélrózsa minden irányába, jócskán a tetők fölött jártak, és a távolban látott folyót is, hegyet is, erdőt is, mezőt is – de németet, azt egyet sem. Elkomorodva ráncolta a homlokát, hát mégis hol bujkálnak ezek, hogy még innen sem látni őket? A darukezelő nézte a kisdiákot, egyre kevésbé tudta mire vélni, mit keres ez itt, hát kérdőre vonta:

– Na fiam, most aztán tessék szépen kibökni, mi járatban vagy itt, miért volt ilyen fontos, hogy ide felgyere?

– No hiszen, meg is mondom. A németeket keresem – válaszolta a kisdiák, és elmesélte, hány helyen megnézte már, de fogalma sincs, hol lehetnek.

– Hát ha németeket keresel, azt rossz helyen kutatod. Meg is mondom neked, hol vannak. Ott arra, északnyugat felé látod-e azt a magas hegyet, aminek csak úgy csillog a kalapja a hótól meg a jégtől?

– Látom.

– No, hát azt a nagy hegyet kell megmászni, mert az mögött vannak a németek.

Elgondolkozva méregette magának a havas csúcsokat a kisdiák. Szó se róla: közel sincs, nem is alacsony. De ha ez a feladat, akkor ennek kell megfelelni. Odafordult a darukezelőhöz.

– Köszönöm eddigi jóságát az úrnak, akkor én most le is mennék. Kérem, vigyen le a földre.

– Nem úgy van az, lárifári – ingatta a fejét a darukezelő. – Előbb még lejár a műszakom, s majd csak akkor. Csakhogy addigra már este lesz, hát iparkodj inkább majd hazafelé, mert legalább egyet aludni kell egy ekkora út előtt. Holnap is ott lesznek azok a németek, hidd el nekem, fiam. Ha az elmúlt néhány száz év alatt jó volt nekik ott a hegyen túl, hát nem most fognak elköltözni.

Úgy is lett. Uzsonnaidőben megosztozkodtak a darukezelő szendvicsén. A kisdiák éppen csak beleharapott, de a sok szalonna miatt, ami abban a falatban volt, el is telt ennyitől. A maradékot elmajszolta a darukezelő. Este a kisdiák hazament, és hogy másnap időt ne veszítsen, úgy feküdt az ágyba, ruhástul.

A reggelit éppen csak kutyafuttában költötte el a kisdiák. Csodálkozott is erősen az anyja, hát mire ez a nagy sietség? De a kisdiákot nem lehetett egykönnyen sarokba szorítani.

– Megkeresem a németeket, és megbeszélem velük ezt a német nyelvtan dolgát – vágta rá határozottan. – Mert hát valakinek ezt is el kell végezni, én úgy veszem észre – fűzte még hozzá.

Látta az anyja, úgysem lehetne eltántorítani a szándékától, hát akkor menjen csak. Majd hazaeszi az este úgyis, csavargott már a kisdiák eleget. Pakolt neki egy kis elemózsiát, és a következő szempillantásban a kisdiák már az utat koptatta. De haladt is, meg sem állt egy percre sem, egymás után parancsolta a háta mögé a kilométerköveket. Egyenesen arra vette az irányt, amerre azt a magas hegyet tegnap látta. Hát, ahogy ment, mendegélt, egy kavicsos földúton egyszer csak nagy jajveszékelést hallott.

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, mi lesz most én velem? Jaj, mi lesz most az én drága gyermekeimmel?

Forgolódott a kisdiák egyre, de sehol senkit nem látott. Hegyezte a fülét erősen, merről jöhet a hang?

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, a lábam, senki sincs, ki megsegítsen!

Akkor jött csak rá a kisdiák, nem is fejmagasságból jön a kiáltozás, hanem egészen lentről. Ahogy a földet kutatta, egyszer csak megpillantott egy kis katicabogarat, az kiabált ilyen keservesen. Az egyik lába beragadt egy nagyobbacska kő alá, és most hiába cibálta, sehogy sem tudott kiszabadulni alóla. Leszólt neki a kisdiák:

– Hahó, katicabogár! Ne bánkódj tovább egy percet sem! Szerencséd, hogy ilyen hangosan tudsz kiabálni, különben sosem találtalak volna meg. No várj csak, elveszem én azt a követ! – mondta, és már le is nyúlt. Fogta, és félredobta azt a félökölnyi kavicsot. – Jó lesz-e így már, katicabogár?

– Jó lesz, bizony, jó lesz – felelte amaz. – És jótett helyébe jót várj, gyere utánam, adok neked valamit.

A katicabogár felröppent, a kisdiák pedig követte. Hamarosan két rózsabokorhoz értek, de olyan szép nagy virágai voltak azoknak, hogy azt még az angyalok is megirigyelték volna. A katica leszállt az egyik ágra, és így szólt:

– Van ott a földön a két rózsabokor között egy befőttesüveg, színültig vízzel. Azt tedd csak el, még hasznodra válhat. Ha megszomjazol, csak kapd elő, mert ebben mindig lesz friss víz, akármennyit ihatsz, sosem fogy ki belőle.

Megköszönte a kisdiák, rátette az üvegre a fedelét, és elpakolta a táskájába. Búcsút intett a kis katicabogárnak, visszament a kavicsos útra, és ment tovább, amerre a dolga vitte. Elhaladt tanyák mellett, mezők mellett, míg egyszer csak egy erdőbe nem ért. Az út éppen az erdő kellős közepén vezetett keresztül, ott meg aztán volt egy rét, s a rét közepén egy kis tavacska. A kisdiák már erősen meg is éhezett, gondolt egyet, letelepedett a kis tavacska partjára, és elköltötte a szendvicsét. Az a tó meg telis-tele volt békalencsével, ámulva nézte a kisdiák, mert ő ilyet még csak könyvekben látott. Ahogy bámulta, egyszer csak észrevett egy békalencsét, ami a szivárvány összes színében csillogott. Ilyet bezzeg még a könyvekben sem látott soha! Kezébe vette, forgatta, szinte hunyorognia kellett a nagy ragyogástól, hogy meg ne vakuljon. Gondolt egyet, ez is még jó lehet valamire, elviszi magával. Hogy ki ne száradjon, majd bedobja a befőttesüvegbe.

Úgy is tett. Hanem ahogy az ezer színben káprázó békalencsét a befőttesüvegbe beejtette, kinőtt annak két kis keze, két kis lába, és pár pislantás alatt lett belőle egy koronás-köpenyes kisbéka, egyik kezében még gyémántköves jogart is tartott. Tátva marad a kisdiák szája, lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Azt mondta neki a kisbéka:

– Tegyél vissza engem a tóba, kisdiák, tegyél vissza engem az én királyságomba! Mert tudd meg, én ennek a kis tónak vagyok a királya, csakhogy elvarázsolt engem egy gonosz boszorka, és csak úgy törhetett meg az átok, ha ma termett friss vízbe tesznek.

Kiemelte a békát a kisdiák a befőttesüvegből, és a tóba dobta. Ott aztán a béka sec-perc eltűnt a víz alatt. Hamarosan azonban újra felbukkant.

– No, kisdiák, jó tett helyébe jót várj. Tudom ám én, mi járatban vagy, merre igyekszel, csakhogy nagyon veszélyes útra vállalkoztál. Hanem mondok én neked valamit, de fogadd meg, ha eljön az ideje! Lakik annak a nagy hegynek a tetején egy rossz tündér, teli a szíve keserűséggel és kevélységgel. Azon a hegyen minden virág az övé, de igazán csak egy számít neki: az aszfodélosz. Vigyázz, fiam, ha a hegyen jársz, nehogy akár csak egyetlen szirma is lehulljon valamelyik aszfodélosznak, mert jaj neked! No isten veled, én ennyit mondtam, a többi a te dolgod!*

Azzal a béka alábukott a tóban, és többet a kisdiák nem látta. Hamarosan ismét feltápászkodott, folytatta az útját, míg ki nem ért az erdőből. Éppen csak elhagyta az utolsó fát, amikor az út szélén egy szőrdisznócskát pillantott meg. Mérgesen morgott, és hempergőzött magában.

– Ó, hogy az a rücskös búbánat vinné el ezt a szörnyű viszketést! Egyszer úgyis megállítalak te pimasz, te loncsos képű ördögfia viszketés, hogy szűntél volna meg létezni, mielőtt az úristen erre a világra leküldött!

Nézte a kisdiák, eldönteni sem tudta, kacagjon-e rajta vagy szánja-e inkább, isten bizony még az orra hegye is paprikavörös volt a szőrdisznócskának a pulykaméregtől.

– Adjon Isten, szőrdisznócska, állj már meg egy pillanatra, ugyan mit forgolódsz itt ilyen mérgesen?

– Ne is kérdezd, kisdiák, ne is kérdezd! Már három kerek napja viszket a hátam közepe, most mondd meg, mégis hogy vakarná meg akárki, mikor tele van a hátam tüskével? Hiszen nem is lehet hozzáférni!

De bezzeg a kisdiák rögtön kitalált valamit. Felkapott egy apró botocskát, és azzal nyúlt be a tüskék közé. Felsóhajtott erre a szőrdisznócska, már igazán nem tudta, mi tévő legyen.

– Hallod-e, te kisdiák! Látom, helyén van a szíved is, meg az eszed is. No, ha ilyen jó voltál énhozzám, majd most én is jó leszek tehozzád. Tudom ám én, mi járatban vagy. De nézd csak meg jobban a tüskéimet ott a tarkómnál. Találsz közöttük egy arany tüskét, és arra az arany tüskére igen apró betűkkel van ám valami írva. Ha jó a szemed, olvasd csak el, jegyezd meg jól, talán még hasznodra válik.

A kisdiák közelebb hajolt a szőrdisznócskához, és csakugyan megpillantott a tarkóján egy arany tüskét. Most már bánta, hogy nem hozott egy nagyítót, de végül csak kibogarászta, mi van odaírva:

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős
Aki el akarna szökni
Feszes bőrt kell annak ütni

Ezt a kisdiák jól az eszébe véste, hogy biztosan fel tudja majd idézni, ha netán a szükség úgy hozza. Búcsút intett a szőrdisznócskának, és folytatta útját. Hosszan mendegélt, míg elért a magas hegyek lábához, aminek a túloldalán – ha hinni lehetett a darukezelőnek – a németek laktak. Szó se róla, alaposan magas hegyek voltak ezek, még annál az emelődarunál is magasabbak, ahonnan először megpillantotta őket. Vakargatta a fejét a kisdiák, ugyan hogy fog ő ezen átkelni? Hanem akkor eszébe jutott, hogy olvasta a könyvekben, hogy azokban az országokban, ahol ekkora hegyek nőnek, ott az emberek hosszú alagutakat fúrnak, és úgy kelnek át rajtuk. Ha nem is tengerszinten, de azért mégsem a felhők hasát csiklandozva. Így hát, amikor az út egyszer csak kétfelé ágazott, a kisdiák nem a hegyoldal felé vette az irányt, hanem azzal párhuzamosan haladt tovább.

Nem is telt bele egy óra sem, az egyik kanyar mögött egy sínpárba botlott, ami egyenesen a hegy felé tartott. A tövében aztán szemlátomást eltűnt egy alagútban, már csak az volt a kérdés, vajon a hegy gyomrában merre tekereg? Hamar meglett ám erre is a válasz, merthogy a másik irányban meg egy kisebb állomás volt, egyetlen egy peronnal és egy nagy táblával, amibe cirkálmányos betűkkel ezt vésték bele:

Hegyenát szaladó transzvillamos

És alá valamivel kisebb betűkkel:

Nem német oldal.

A kilógatott menetrend tábla szerint a villamos minden nap háromszor fordul, legközelebb éppen úgy tíz perc múlva. Be is gördült hamarosan, csilingelve megállt. Az elején egy nagy számjelző hirdette, hogy ez a 11-es villamos, és micsoda színekre pingálták! Feléig fűzöld volt, fölötte aranyosan pompázott, tetejében pedig mintha felhők úsztak volna kék égen. Senki sem szállt le róla, teljesen üresen állt meg a vágányon. Ugyancsak csodálkozott a kisdiák, mikor rájött, hogy még masiniszta sem ült rajta. Egyszeriben aztán, honnan, honnan nem, a peronon termett egy afféle kalauz. Legalábbis szépen vasalt egyenruhája volt, no meg egy vállra akasztható, kistáska méretű jegyautomatája.

– Nicsak, hát ma mégis lesz utas? – biccentett a kalauz címeres kalapjával a kisdiák felé. – Vagy te csak a madárcsicsergést számolod?

– Nem én! Kérem szépen, én egy utas vagyok – vágta rá a kisdiák. – Föltéve, hogy ez a villamos átvisz engem a hegy másik oldalára, ahol a németek laknak.

– Ha megváltod a jegyedet, átvisz. Összesen két megállója van ennek a villamosnak: ez, meg egy másik a német oldalon.

A kisdiák váltott egy retúrjegyet, és felszállt a villamosra. Lehuppant egy székre, de a kalauz bekocogott az ablakon:

– Nono, tessék csak szépen érvényesíteni azt a jegyet!

Ahogy a kisdiák a lyukasztógép karját meghúzta, a villamos máris nekilendült. Amíg a hegyet el nem érték, a kisdiák a tájat bámulta, de mikor a villamos az alagútba ért, az éppen csak pislákoló belső világításban nem maradt más néznivaló, csak a „Menetrendi információk” meg a „Villamoshasználati szabályzat”, amik négy példányban is ki voltak ragasztva a villamos belső falára. Egy óra zötykölödéssel a háta mögött már kissé unta magát a kisdiák, hanem akkor a villamos egyszer csak nagyot rázkódott, enyhén megbillen, pöffentett egyet a hidraulika, és a villamost nem mozdult tovább. Megijedt a kisdiák, talán csak nem siklott ki az alagút közepén? Még jó, hogy hozott magával egy fejlámpát, különben most aztán meregethetné a szemeit a vaksötétben.

Nagy nehezen kiütötte az egyik ablakot a biztonsági kalapáccsal, ám ahogy lehuppant a sínek mellé, vagy hárman ragadták meg a karját. Hideg, csontos kezek voltak, csúful vigyorgó, szedett-vedett sapkás fejek és koszos kabátkás kis testek tartoztak hozzájuk. De még ha csak hárman lettek volna! Ácsorgott az alagútban még vagy száz ugyanilyen, és jaj, mindnek milyen gonoszul szikrázott a szeme! A szegény kisdiák moccanni sem tudott. Akkor egy különösen rusnya szerzet állt elébe.

– Na, most meg vagy, betolakodó! Hahaha, ma jóllakunk! megfőzünk a kondérunkban, és felfalunk az utolsó porcikádig! Most majd megtudod, hogy mulatnak a koboldok!

És ahogy ezt elmondta, felkapták a koboldok a kisdiákot, és vitték mindenféle járaton át. Szegény feje most már bánta, hogy egyáltalán nekifogott az útnak, de nem volt mit tenni, és bizony hiába is lett volna jócskán erősebb, még ha ki is szabadult volna a koboldok szorításából, ugyan hogy talált volna ki ebből a sötét labirintusból?

A koboldok egy nagy terembe vitték, ahol még több hasonszőrű szerzet acsarkodott rá minden irányból. Valami föld alatti palota lehetett ez. Gyertyák sokasága világította be, és az egyik fele különösen csillogott. Díszes trónuson koronás kobold könyökölt, mellette szolgák legyezgették, háta mögött pedig hatalmas kupacokban mindenféle kincsek hevertek, tálak, kupák, drágakövek. A trónus előtt csillogó dobfelszerelés állt, a koboldkirály azon pihentette a lábát. Gondolta magában a kisdiák, no, ez se ér többet a körme alatti piszoknál, minek neki az a sok kincs, ha megmondani sem tudja, melyik mire való? Elé pattant a koboldkirály, és a tagjait kezdte méregetni.

– No, mutasd magad, emberfajzat, lássuk, kell-e még hizlalni téged, vagy most rögtön, ruhástul dobjunk-e a kondérba?

Hoppá, ennek bizony a fele sem tréfa! Még a végén csakugyan itt éri a vég, ha a furfangosabb oldalát hamar elő nem keresi! Körbesandított a kisdiák, hátha meglát valamit a teremben, ami ötletet adna, és akkor megakadt a szeme a koboldkirály lábtartóján. Akkor hirtelen eszébe jutott, mi is volt a szőrdisznócska arany tüskéjére vésve.

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős

Hát, ez idáig nem kecsegtetett semmi jóval.

Aki el akarna szökni – lám, máris kezdett érdekesen csengeni, merthogy ő, a kisdiák, éppen el akart volna szökni innen!

Feszes bőrt kell annak ütni

Hohó, meg is van! Ez bizony nem a koboldok ülepe lesz! Térdre rogyott a kisdiák, összekulcsolta a két kezét, úgy kezdett rimánkodni a koboldkirálynak:

– Jaj, hatalmas koboldkirály, látom, itt veszek el. Jaj, de ha meg kell halnom, hát hadd haljak meg tisztességgel, ó, hatalmas koboldkirály, kérlek, szóljon legalább jó muzsika, amíg a kondérkoporsómban lelkemet végleg ki nem lehelem!

Elvigyorodott a koboldkirály.

– No hiszen, ha muzsika kell, az éppen nekünk is kedvünkre való!

Kettőt tapsolt a koboldkirály, és előálltak a zenészek, különféle elfuserált hangszerekkel: repedt végű furulyával, görbenyakú gitárokkal, foghíjas melodikával. Odapattant a kisdiák, és szakértő hangszerészt színlelve végigmérte mindegyiket. Egyiknél elismerően hümmögött, másiknál morogván ingatta a fejét. Végén visszafordult a királyhoz.

– Megjárja, megjárja. Ha nyulat ennétek, jobb híján még jó is volna egy alkalommal. Csakhogy emberhúst nem így kell enni.

– Hát hogyan? – kérdezte a koboldkirály.

– Nofene, hát nem is tudjátok, hogy akkor a legfinomabb az emberhús, ha főzés közben dob is szól? Anélkül a legzsengébb lábikra is könnyen megmócsingosodik!
Kikerekedett erre a koboldkirály szeme, mint a ringló. Még a végén kárba vész az a finom emberhús!

– Csakugyan?

– Bizony, ha mondom! – felelte a kisdiák, és még rá is tett egy lapáttal. – Hát mi is így szoktunk egymásból falatozni. Ezt felénk még a kisgyerekek is tudják, hiszen a dobszótól még a legöregebbek húsa is megpuhul, olyan zsenge lesz, mint a friss tavaszi fű!

– Azt a betyárját! – álmélkodott a koboldkirály. – Hallod-e, te emberfajzat, micsoda szerencsénk van, hogy éppen téged fogtunk el! Hanem azt mondd meg nekem, ugyan miféle hangszer az a dob, és hogyan kell rajta játszani?

– Éppen ott van egy, ni! – bökött a kisdiák a lábtartó felé.

– Az a kényelmes lábtartó? No, ha azt hiszed, igazad van, hát bizonyítsd be!

Odament a kisdiák a dobfelszereléshez, szerencsére csak az egyik kisebb dobnak a bőre volt beszakadva. Hanem ütőt nem talált sehol sem, de ez is éppen kapóra jött.

– Rendben van, megmutatom, hogy kell emberhúst főzni, csak még két nagy fakanalat adjatok hozzá.

Előkanyarítottak a koboldok hamar két nagy fakanalat, és a kisdiák nekifogott dobolni. Először csak próbaképpen megsuhintotta mindegyiket, ám amint nekifogott rendesen a dobolásnak, láss csodát, felemelkedett a dobfelszerelés, de felrepült vele együtt ő is! Mielőtt pedig a plafont elérte volna, egyszer csak huss, körülötte minden szürke köddé vált, és hunyd be szemed, nyisd ki szemed, a kisdiák hegy tetején találta magát. Sehol a palota, sehol egy kobold, sehol a dobfelszerelés, de még a dobverő is eltűnt a kezéből. Volt helyettük viszont rengeteg csodaszép, magas fenyőfa, meg sziklák a talpa alatt. A sziklákon áfonya nőtt, annak különösen megörült, mert alaposan megéhezett már, mióta utoljára evett.

Hogy új erőre kapott, megindult lefelé a lejtőn, merthogy a nap állásából úgy sejtette, arra kell lenniük a németeknek. Ment, mendegélt az erdőben, alig tudott betelni a szép erdővel és a friss gyantaillattal. Egyszer csak kiért egy nagy rétre. Ezerféle virág pompázott azon, piros, kék, lila, de legszebbnek egy fehér színűt talált. Annak minden virága egy-egy kis csillag volt, éjjel talán még ragyogtak is, és minden egyes szirma közepén vörösesbarna csíkocska futott végig, egészen a szirom végéig. De gyönyörű lenne ez náluk otthon az erkélyen! De hát ki tudja, miféle klímát szeret ez a virág, aztán ha esetleg úgyis csak elpusztulna, kár hazahurcolni.

Ahogy ment előre a kisdiák, egyre úgy érezte, mintha tudná a rét, hogy ez lett az ő szíve választottja. Egyre-másra tűnt el a többi színes virág, míg egyszer csak már nem is vette körül egyéb, mint ez a fehér. Óvatosan kellett lépkednie közöttük, mert bizony lassan már fűcsomót is alig lelt. Hát az egyik lépésnél elszaladt előtte egy gyíkocska, és úgy megijedt a kisdiák a váratlan mozgástól, hogy elbillent, egész testével ráesett a legsűrűbb bokrétára, és ha ez nem volt elég, hát perdült tovább lefelé a lejtőn. Végre sikerült valahogy megállnia, de mikor visszanézett, hát mintha buldózerrel hajtottak végig a domboldalon. Szomorú volt, hogy minden óvatossága ellenére így szétlapította ezeket a töveket, de most már nem volt mit tenni.

Hanem éppen csak felocsúdott, sok ideje nem maradt a szomorkodásra, mert bizony süvítő szél kerekedett, de olyan fagyos, hogy pislogni is szinte fájt abban. És a nagy szélben ezüstös ruhában fénylő, hosszú hajú tündér állt elé – amilyen gyönyörű, olyan haragos is egyszerre. Csípőre tett kézzel rivallt rá a kisdiákra:
– Semmirekellő, mihaszna léhűtő! Eltapostad a legszebb aszfodéloszaimat, és ezért most meglakolsz!

Azám, hát ezek a virágok voltak azok a híres aszfodéloszok! Eszébe is ötlött rögtön a kisdiáknak a béka intelme, hogy lakik a hegyen egy sötét lelkű, gonosz tündér, és hogy jaj annak, aki az ő aszfodéloszait eltapossa! Íme, hát megjelent előtte a tündér! Bezzeg most már bánta a kisdiák, hogy ügyetlenségével így magára haragította!
– Ne bánts engem, hegy tündére! – kiáltotta a kisdiák, de a tündér már kapott is utána. Persze a kisdiák sem hagyta ám magát, húzták, cibálták egymást, szinte zengett a hegyoldal belé, ahogy birokra keltek. Egyszer csak a tündér úgy meglökte a kisdiákot, hogy az elhasalt előtte. Hanem akkor az megragadta a tündér lábait a bokájánál, és úgy megrántotta, hogy a tündér sem maradhatott talpon. Csakhogy estében lecsúszott a lábáról a két arannyal hímzett túrabakancsa, és ott maradt a kisdiák kezében. Gondolt egyet, erős bakancs lehet az, ami egy ilyen vad hegyi tündér lábán azokon a köveken ennyi éven át jól szolgál, hát lerúgta a maga cipőjét, úgyis épp csak a szentlélek tartotta még a lábán, és sebtiben felkapta a tündér két túrabakancsát. Úgy állt a lábán, mintha csak személyesen neki varrta volna a varga.
Talpra szökkent a kisdiák, és mérgesen a tündér felé dobbantott. És ahogy dobbantott, hát a cipőből apró, csudaszép jégkristályok peregtek elő, jégpermetet szórva a hegy tündérére. Dobbantott a kisdiák még egyet, erre még több, még szebb jégkristály pattant ki a cipőből. Csíphette az arcát a hegy tündérének erősen, mert egyre csak jajongott.

– Hagyd abba, kisdiák, hagyd abba rögtön, mert elpusztul a jégtől az összes aszfodéloszom! Nem bántalak, csak a túrabakancsomat add vissza!

De a kisdiák sem most jött le a falvédőről.

– Dehogy adom, még csak az kellene! És ha el nem engedsz békében, bizony addig dobbantgatok a lábammal, míg egyetlen ép szirom nem sok, annyi sem marad ezen a réten!

– Add vissza, kisdiák, könyörgöm, add vissza, mert ha nem adod, télen nem tudok majd a hegytetőn vele dobbantani, és ha én nem dobbantok, senki sem fog. Akkor pedig nem lesz hó, nem lesz víz a patakokban, minden kiszárad, elpusztulnak az aszfodéloszaim. És ha az aszfodéloszok elpusztulnak, elpusztulok velük én is. Add vissza az aranyhímzéses túrabakancsomat!

Vakarta a fejét a kisdiák, azt a hét meg a nyolcát, de kutya bonyolult ez a világ!

– Na jól van, visszaadom, de nem most. Hanem vezess el engem előbb a legközelebbi helyre, ahol németeket találok, és ott majd visszakapod a bakancsodat.

Ebben meg is egyeztek. A tündér nyomában a kisdiák hamarosan egy kis falucska mellett találta magát. De mert félt, hogy a tündér, amint visszakapja a bakancsot, rátámad, a határban gyorsan lekapta őket a lábáról, és mielőtt a tündér annyit mondhatott volna: bikfitty, elhajította a bakancsokat a hegy felé. De olyan szépen repült az a két bakancs, ennél szebben csúzlival sem lehetett volna megküldeni őket. Az egyiket elkapta egy csóka, a másikat egy sasmadár, és ketten kétfelé röpültek vele.

– No nesze, ha kell a bakancsod, hát keresd meg őket!

Rémülten és dühösen szitkozódva repült a tündér a madarak után, nem sokat foglalkozott már akkor a kisdiákkal. Végül bizonyosan megtalálta mind a két bakancsát, mert különösebb aszály híre nem kelt, habár azt beszélik, abban az évben a tél egy kicsit később jött.

A kisdiák bement a faluba. Igen takaros, tiszta utcái voltak, tiszta muskátli minden ablak. Volt egy kút az egyik utcában, amellett két asszony hangosan tereferélt. Megörült a kisdiák, merthogy a beszédjükről rögtön felismerte: ezek lesznek a németek!

– Wunderschönen guten Tag! – rikkantotta a kisdiák.

Köszöntötték az asszonyok is, és a kisdiák éppen nekifogott volna a német nyelvtannal kapcsolatos mondandójának, amikor azok észrevették, hogy a fiú bizony mezítláb érkezett. Kérdezték tőle, persze németül:

– Mégis honnan keveredtél elő? És hogyhogy nincs rajtad cipő?

Jaj, hogy is volt, hogy az egy hosszú történet? Ejnye, hát ha nem vágja ki magát hamar, még nem térhet rá a lényegre!

– Das ist eine… ein… izé, egy olyan lange Geschichte – válaszolt a kisdiák. Vagy langen? Netán langer? Haj, de milyen rémesen bonyolult ez a német nyelvtan már megint, bár lehetne ezt az egész melléknévragozást valahogy egy az egyben kikerülni!

De amíg ezen töprengett, hiába ráncolta a homlokát, az egyik német asszony máris beljebb invitálta a házba, ellentmondani nemigen lehetett. Leültette a konyhában, és előkeresett egy pár cipőt, ami kicsit ugyan nagy volt a kisdiák lábára, de azért odaadta neki, mondván, ebben a házban már nincs rá senkinek szüksége. Aztán az asszony megetette, megitatta mindennel, mi szem-szájnak ingere: gőzgmbóccal, pereccel, fűszeres sült kolbásszal, a kisdiák alig győzte a finomabbnál finomabb falatokat. Közben megérkezett a család többi része is, a családfő és két fia. A kisdiák akadozva bár, de szépen lassan elmesélte az egész utazását, csak egyet nem bírt sehogyan sem kibökni: hogy voltaképpen mi járatban is van ő most itt? Egyszer aztán az családfő maga kérdezett rá:

– Hát miért indultál neki ennek a nagy útnak, édes fiam?

Ajjaj, ennek már meg kell valahogyan felelni! De mit mondjon nekik, mikor ilyen kedvesek vele? Hát hogy kenje most a hajukra az ő egész buta német nyelvtanjukat, mikor előbb is közvetlenül azután raktak ki elé egy bögre forró csokoládét, hogy zsinórban vagy háromszor is elrontotta a szórendet? Végül csak ennyit mondott lesütött szemmel:

– Hát… én csak világot akartam látni.

– Na fiam, most aztán láttál – nevettek a németek barátságosan. – Hanem, ma már késő re jár, ma este nálunk megalhatsz. Aztán ott a tükörnél a kisasztalon találsz egy telefont, szólj csak haza, és mondd meg, holnap elviszünk az állomásra, és felteszünk a megfelelő vonatra.

Így is lett. Másnap reggeli után (kenyér, sonka, zöldségek) együtt elmentek a legközelebbi vasútállomásra. Mivel a kisdiáknál nemigen volt elegendő pénz, a család kipótolta neki a jegyre valót, és addig integettek neki a peronról, míg csak a kanyarból a kisdiák látta őket.

Így esett, hogy végül mégsem mondta meg senki a németeknek a német nyelvtannal kapcsolatos, újító szándékú irányelveket, és a német nyelvtan azóta is olyan, amilyen. Bonyolult, de biztosan tudjuk: kedves emberek is beszélik.

 

A Wikipédia szerint „az aszfodélosz főképp a Mediterráneumban nő”. Hát kérem szépen, ez a „főképp” szócska pontosan erre a nagy hegyre vonatkozik, mert éppen ez volna a kivétel, és aki nem hiszi, járjon utána. Csak ne rajta. Biztos, ami biztos. A békák többnyire nem tévednek.

Kétfülű Kedveszotty 0003 – És mégis mozog a könyv!

2 Jan , 2019,
Szilvi
, , ,
Comments

A harmadik Kétfülű Kedveszotty felvétele decemberben készült, vendégem pedig Benedek Patrik volt, a Közkincs Művészeti és Kulturális Közhasznú Egyesület munkatársa, és ami a legfontosabb: a Mozgó Könyvek egyik szíve, lelke, mozgatórugója. Ebben az adásban Patrik el- és magával ragadó lelkesedéssel oszt meg velünk rengeteg érdekességet a mára már Budapest utcaképéhez tartozó, könyvektől roskadozó szekerekről.

Benedek Patrik

 

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud – fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

Timeless Tales – a magyar kiadás

22 Dec , 2018,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Íme, megjelent a Timeless Tales magyar kiadása, összeraktuk, megcsináltuk, olvassátok szeretettel ezeket a csodálatos meséket. Szíriai menekültektől gyűjtötték őket, az eredeti, nemzetközi együttműködés jóvoltából eddig angolul és arabul volt elérhető, de most a magyar közönség számára is elkészült a kiadvány.

cover_with_title

Annyi mindent tudnék róla mesélni, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Hosszú munka volt, mert olyan szöveget akartunk előállítani, amit szeretettel forgat a magyar olvasó, miközben az arab kultúra sokszínűsége is felvillan. Olyan kiadványt, ami hű az eredeti célkitűzéshez, azaz segít a menekülteknek saját meséiket megőrizni, és a történetek egyúttal méltó, világ körüli útjukat is bejárhatják. És most megérkezett mindez magyarul, ha még csak virtuálisan is, de velünk van, forgassátok szeretettel. Részletek alább, link a letölthető anyagokhoz a bejegyzés végén.

Előzmények

2016-ban, amikor Csenge először posztolt róla, annyira megtetszett a projekt, hogy első gondolatom ez volt: fordítsuk le magyarra! Ha csak arra gondolok, mit jelent saját életemben, saját identitástudatomban a magyar mesevilág, egyből megértem: mit jelenthet a saját otthonának mesevilága egy menekült számára. Emellett manapság, amikor a menekültkérdéssel nap mint nap szembesülünk, hihetetlen fontos megérteni azokat az embereket, akik most békésebb vidékeket keresnek. A mesevilág megismerése persze csak egyik eszköze ennek, de nagyszerű lehetőség akár csak a kezdeti lépések megtételére.

Szóval mondom magamban 2016-ban, 21 mese plusz preface, ennek 1-2, maximum 3 hónapon belül meg kell lennie. Csakhogy akkor még nem sejtettem, milyen mély a nyúl ürege… Mert ha ez egy akármilyen kiadvány lenne, akkor valóban készen lettünk volna ennyi idő alatt. Csakhogy ez egy különleges antológia. Minden mese mögött egy ember áll, minden lejegyzett szó mögött egy több ezer éves kultúra nyúlik, annak teljes komplexitásával. Ami persze már több törődést, több időt igényelt. Így a munka időben megnyúlt, és bizony hangsúlyozandó ezen a ponton az is, hogy kivétel nélkül mindenki teljesen önkéntes alapon, a puszta lelkesedéstől hajtva vett részt a munkában.

Pár szó a munkáról

Érdekes lehet tudni, hogy a magyar kiadás annyiban mindenképpen eltér az angol változattól, hogy egyszerre veszi figyelembe az angol és az arab szövegeket, miközben szem előtt mindig az utóbbi állt. Az arab változatok közül lehetőség szerint midig a dialektusban lejegyzett változatot tekintettük alapnak. Végül még a mesékben itt-ott felbukkanó versekre is rápillantott egy ahhoz értő, nehogy véletlenül mondjuk magyar népdalokat faragjunk belőlük. Hogy ezzel is meg voltunk, a “virtuális kötés” előtt már csak egyetlen feladat maradt hátra: az egész pakk magyar nyelvi ellenőrzése.

A végleges szöveg tehát több ponton eltér az angol változattól, mindig az arab szövegekhez való hűség érdekében. A történeteken nem változtattunk, de azt szem előtt tartottuk, hogy a kiadvány legyen élvezetes egy magyar ember számára: olyan mesegyűjteményt akartunk készíteni, amit bárki szívesen forgat, olyan szövegezést, ami olvastatja magát. Ez a gyakorlatban csak nyelvi megoldásokban megjelenő változtatásokat jelentett. Személyes célom volt ezen felül egészen finoman további ismeretszerzésre ösztönözni az olvasót, így néhány ponton új lábjegyzetekkel láttuk el a szöveget.

Nem volt célkitűzésünk ugyanakkor professzionális mesemondók számára szakmai anyagot előállítani, ahhoz ugyanis nem álltak volna rendelkezésünkre a megfelelő erőforrások. Tudomásom szerint még a jövő egy elhivatott kutatójára vár az eredeti felvételek folklorisztikailag igényes, rendszerezett feldolgozása is – melynek elvégzésére bátran buzdítanék bárkit, aki valóban hozzá tudja adni a megfelelő szakmai szempontokat.

Köszönetnyilvánítás

Ezt a hosszúra nyúlt, mély, tartalmas munkát koordinálni, az egyes fázisokban tevékenyen is részt venni – ilyen remek csapattal a hátam mögött: kivételes élmény, nagyszerű, motiváló tapasztalat volt. Mindenekelőtt is természetesen szeretném megköszönni a munkáját mindazoknak, akik végül a konkrét szövegen is dolgoztak. Így a csapat ők lettek:

Mesék fordítása angol nyelvről:
Bumberák Maja, Gregus László, Hegedűs Viktor, Kónya Klára, Lovranits Júlia Villő, Nagy Enikő, Upor Ágnes, Varga-Fogarasi Szilvia, Zalka Csenge Virág

Arab nyelvi lektorálás és kulturális segítség:
Dr. Aida El Seaghi, Hala Muhanna, Kádas Noémi, dr. Kármán Marianna

Olvasószerkesztő-korrektor:
Stenszky Cecília

Szerkesztő, koordináció:
Varga-Fogarasi Szilvia

Köszönet illeti ezen felül azokat is, akik bármilyen egyéb módon hozzájárultak a projekt sikeréhez – ennek pedig se szeri, se száma. Volt, aki “csak” előhalászott nekem néhány kollégát a cégnél, ahol akkor dolgoztam, akik tudnak arabul. Volt, aki “csak” felhívta a figyelmemet egy facebook csoortra, ahol végül Aida segítőmre is ráleltem. Mások “csak” olyan szervezeteket ajánlottak, amelyeken keresztül újabb értékes információkra tettem szert. És tudod, mi volt a legjobb? Hogy bárkinek, ismétlem, BÁRKINEK valaha meséltem a zajló munkákról, olyan lelkesedéssel fogadta, hogy akárhányszor mondtam el a bevezető ismertető szöveget, sosem sikerült megunnom.

És most?

És most vége. Mármint az első, és egyben legfontosabb mérföldkövet elhagytuk, most már csak a világ összes lehetősége áll előttünk. Mindenféle grandiózus tervet forgatok a fejemben, de úgy voltam vele, előbb legyen kézzel fogható alapja a terveknek. Kérem, most már van alapja, ezt együtt, összefogva megcsináltuk, büszkék lehetünk rá!

Olvassátok szeretettel, érdeklődéssel a Timeless Tales magyar kiadását, amely ezennel elérhető pdf és több e-könyv formátumban is az alábbi google drive folderben:

http://bit.ly/timelesstales-HUN

Once Upon a Time – Season 4 – utolsó kritika?

13 Nov , 2018,
Szilvi
, , ,
Comments

Majdnem spoilermentes kritika következik, mert nem akarok belemenni a cselekmény különösebben mély boncolgatásába. Annak nincs értelme sajnos, mondom ezt annak ellenére, hogy igazából még mindig ehető volt a sorozat. Leng a kasza, de még nem eléggé.

focim2

Végre kikristályosodott, miért bosszant ez a sorozat. Az a baj az egésszel, hogy az egyes részek forgatókönyveit úgy készítik, hogy bár van egy globális íve a dolgoknak, a részletek tekintetében mindig csak az elmúlt 5, maximum 10 epizód anyagát lapozzák fel. Ennek meg persze az lesz az eredménye, hogy a sorozat a lokálisan értelmetlen cselekedeteken túl is tele van logikai bukfencekkel, amiket kár lenne elkezdeni felsorolni. A kérdés az, hogy szívesen ülünk-e továbbra is aranyhal memóriával a képernyő elé, vagy az alkotók végre kiérdemelték, hogy bosszúság nélkül elkaszáljuk az egészet legkésőbb ezen a ponton? A részletek helyett foglalkozzunk most ezzel!

Látványvilág

Oké, sokszor hagy maga után kívánnivalót. Például drága Frozenünk jégfalát nem igazán hittük el… Összességében mégis átgondoltnak érzem, és ha megbocsátjuk a CGI hiányosságait, gondolom, ennyit fedezett a budget, szóval még így is marad, amiben gyönyörködhetünk. Az erdőkben, Rumpelstiltskin mesei otthonában, de igazából Mr Gold boljában is szívesen elidőznék egy darabon, és még számos más jól megválasztott, jó érzékkel berendezett helyszínt ki lehetne emelni. Szerintem szép és funkcionális a színezés, jók a jelmezek, általában működik a smink, noha kétségkívül egy-két kulcsfigura köré épül minden, így még a díszletek is.

Marian_EL_417_02

Színészek, karakterek

A színészi játékokra már panaszkodtam, és továbbra is az a szomorú valóság, hogy csak néhány ember viszi el a balhét. Nem akarom teljesen lehúzni a többiek munkáját, sokszor a karakterekkel magukkal van a baj, amiket meg kellene formálniuk. Henry például olyan kis ostoba, anya így, anya úgy, színész legyen a talpán, aki kihoz belőle valamit. De míg az előző szériában többnyire a fejemet fogtam, ha csak feltűnt, Jared S. Gilmore végre kezdi megszokni a kamerát. Robert Carlyle, Lana Parilla – Rumpelstiltskin és Regina karakterei szépen fel vannak építve, a színészek pedig tudnak is élni vele. Rebecca Mader még mindig jutalomjátékot játszik, szerintem annyit mondtak neki, hogy “légy olyan kis általános g*i”, mire elvigyorodott, és már kész is volt Zelena. Emilie de Ravin egyre hitelesebb Belle, persze kell is Carlyle mellé a talentum. És éppen az ő példája mutatja, hogy egy alapvetően egy fonálon futó figurának is lehet az első perctől olyan egyéniséget adni, amivel tisztára bekajálom, hogy ennek a szerepnek mélységei vannak. Ami nagy szerencse, mert kevés másik emberi szál van, ami engem különösen érdekel.

A negyedik széria “saját ellenségei” jók lettek, legalábbis mindkét felében volt kit nézni, úgy karakterre, mint színészre. Például az író annyira tökéletesen ellenszenves lett, hogy azt fel kellene venni a világ leghálátlanabb szerepei közé.

Szóval eddig jók vagyunk, továbbra is minden epizódra jut valami csemege, ha valaki csak bámészkodni szeretne.

Emilie_de_Ravin_&_Robert_Carlyle_(14775443498)

Mesék összeintegrálása

Tegye fel a kezét, aki nem ezért nézi… Kérem, aki sok mesét akar látni egy helyen, az itt megkapja. A sorozat e tekintetben továbbra is hozza, amit ígért, szép fan fiction-t írt mindenféle főhős és főgonosz köré. Frozentől féltem, kicsit kommerciálisnak éreztem a megjelenését, de sikerült ízléssel nyúlni hozzá, és a második feléből már egyenesen Szörnyella de Frászt imádtam a legjobban. Azt nem tudom, mennyire érthető a sorozat a felsorakoztatott mesék ismerete nélkül, érzésem szerint inkább csak hozzáad az élvezeti értékhez, minthogy követelményként álljon a néző és a képernyő közé.

7555-e1424859831377

Feltett kérdések

És íme, elérkeztünk a nehéz pillanatig. A negyedik széria átver. Mert úgy teszi fel a Nagy Kérdéseket, hogy csak mikor kimondom, akkor jövök rá, hogy nemár, hiszen erről már beszéltünk! Két felvonásban, de igazából a kérdés ugyanaz: meddig lehet elmenni a gonoszságban ahhoz, hogy még megbocsátható legyen, és mit kell tenni hozzá, hogy valóban megbocsátást is nyerjen? Ami talán most új réteg: mi a különbség megbocsátás és feledés között?

Az a szomorú hírem, hogy erre a kérdéskörre már három szériát lőttünk el, és a sorozat nem győzi eleget hangsúlyozni a válaszát: az elemi galádság legsötétebb, kénköves bugyrait is meg lehet bocsátani, ha őszinte megbánás követi. Kivéve Rumpelstitskin esetében, akinek már akkor is tiszta lapot ítélnénk, ha csak simán felhagyna szarházinak lenni. (Köhm…)

Az altémát illetőleg, azaz felejtés vs. megbocsátás, egy időre behoztak nekünk egy duzzogó Emmát, de valójában még mindig Regina ügye a szószóló. A szerzőknek nem volt uncsi? Minden epizódban kétszer elővenni, hogy mit kezdjenek a régi világ súlyosan bántalmazott alattvalói a ma megtért Eval Queen-jével… Lehet, hogy ez egyenesen azért csípődött be, mert bár még mindig fogalmuk sincs róla, mit kezdjenek vele, a szerzők is érzik, hogy ezt érdemes volna erősebben pörgetni. Egyelőre túlontúl poláris a paletta, több, színesebb, mélyebb válaszreakciót várnék el. (Fognak mutatni? Hadd találjam ki: nem fognak.)

Akkor most mi legyen?

Mivel attól tartok, ingoványos talajra ez a sorozat sosem fog tévedni, be kell látnom: kilóra vettek meg az első három ponttal. Nem túl hízelgő, de még mindig jó nekem ezt a habkönnyű sorozatot bámulnom. A mélységeket pedig el kell engedni. Nincsenek, nem voltak, nem lesznek, csak néha, mézesmadzag gyanánt. Slussz-passz.

És ne csodálkozzunk, ha nem lesz több Once Upon a Time szériakritika a kétfülű hasábjain, meg kell engem lepni ahhoz alaposan.

Kétfülű Kedveszotty – 0002 – Egy egyszerű kis mese cirkusszal

4 Nov , 2018,
Szilvi
, , ,
Comments

A második adást szerény személyem egymagában bitorolja, de legalábbis mondok egy mesét is.

Nem nagy dolog, kérem, afféle ujjgyakorlat, mondjuk úgy: etűd. Úgy meseírás, mint podcast adás tekintetében.

Van benne egy csöpp kis játék lehetőség is, az sem olyan nagy dolog, de azért jó szórakozást kívánok hozzá.

circus-1344500_640

Podcast elérhetőségek:

Hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.