Author Archives: Szilvi

Breaking news! A Kétfülű podcast még könnyebben elérhető!

19 Jan , 2019,
Szilvi
, , , ,
Comments

Egyperces rövidhír következik: a Kétfülű Kedveszotty, azaz az első magyar közéleti mesemondó magánpodcast végre podcast appon belül is kereshető.

episode_cover_large

Mérhetetlen örömömre szolgál, hogy a piac végül valóban kitermelt egy működő megoldást a magamfajta hobbipodcastok számára, így a Kétfülű Kedveszotty mostantól minden technikai trükközés nélkül is hallgatható. Keress rá a kedvenc podcast alkalmazásodban a “Kétfülű Kedveszotty” névre, és iratozz fel a csatornára. A legtöbb népszerű app meg fogja találni, hiszen jó néhány kevésbé ismert szolgáltató mellett a KK végre a legnagyobbaknál is megtalálható, úgy is, mint például:

Apple Podcasts

Spotify

Google podcasts

Az első három Kétfülű Kedveszotty adás máris elérhető, ez két izgalmas beszélgetést és egy mesét jelent.  Iratkozz fel most, hogy azonnal tudd, mikor érkezik a negyedik epizód, melyben egy vagány pinceklub egyik gazdájával beszélgetek.

Kellemes hallgatást kívánok, és ne feledd:

Minden jó, ha a podcast jó!

A kisdiák küldetése – avagy mese a Ti szavaitokkal

8 Jan , 2019,
Szilvi
, , , , , , , , , , , , , , ,
Comments

Az alábbi mese egy hirtelen felindulásból, az Instagramon elkövetett játék következménye. Ennek során szavakat gyűjtöttem be Tőletek még karácsony előtt azzal a céllal, hogy még 2018-ban írok velük egy mesét. Érkezett is szám szerint 11 szó, csakhogy részben a Timeless Tales magyar fordítása miatt, részben privát okokból annyira fáradt volt már a két ünnep között is, hogy nem sikerült a mesét időben befejezni. Ez persze annak is volt köszönhető, hogy nem akartam egyik beküldött szóval sem illetlenül, mondjuk egy felsorolásban elbánni, mindegyiknek fontos szerepet szerettem volna biztosítani a történetben. De azért a játék az játék, a mese idővel elkészült.

Ezek voltak a szavak:

IMG_20181229_143301_913

És íme a belőlük alkotott szövevényes tündérmese:

realinstastory_banner

Hol volt, hol nem volt, régen is volt, most is volt, hogy egy kisdiáknak ugyancsak meggyűlt a baja a német nyelvtannal. Mert hogy odáig még rendben van a dolog, hogy ich bin, meg du bist. Meg az is érthető, hogy az igéket hogyan ragozzuk attól függően, kiről van szó, na de hogy minek azokat a mellékneveket meg névelőket variálni, meg aztán mégis hogy lehet eligazodni egy olyan rendszerben, amiben szemlátomást teljesen véletlenszerűen osztották ki ugyanazt a három- vagy négyféle végződést a mondva csinált esetek között… Hát ez már sehogyan sem fért a kisdiák fejébe. Valakinek rendet kellene már itt teremtenie, ugyan miféle dolog ez, kérem? Hiába gyűri itt az ember azt az okos kobakját, hiába fér meg egymás mellett olyan szép békésen az összes trigonometrikus összefüggés a fotoszintézis vázlatos molekuláris folyamataival. Hiába nem kellett cipőkanál sem az árpád házi királyokhoz, hogy beférjenek a két füle közé, és a Walesi bárdokot megtanulni is lehetséges volt, de ezek a németek bizony nagy zsiványok lehetnek, ha ilyen csúful képesek az emberiség (pontosabban személyesen a kisdiák) sorsát rontani. Hát nincs itt senki sem, kérem szépen, senki fia nem mondja meg nekik, hogy ebből aztán most már elég? Valakinek csak ki kellene már állni a közjó érdekében! Valakinek, egy bátor legénynek, egy talpraesett, jó eszű, tisztaszívű vitéznek csak elő kellene már lépni, hiszen nem mehet ez így tovább!

Hát, ahogy a kisdiák ezt kigondolta magában, még egy mást is gondolt mellé: ha eddig senkibe nem fért elég kurázsi, majd ő rendet tesz ebben a világban. Majd ő elmegy ezekhez a németekhez, és megmondja nekik, merről fúj a helyes szél! Be is csapta a füzetet, többet ő pedig abba bele nem néz! Már csak azt kellett volna tudni, hol lehetnek ezek a híres németek? Gondolta magában, ugyancsak közel élhetnek, ha idáig elhallatszott a nyelvük. Mert ez ugye köztudomású dolog: még magyarul is néha németül beszélünk. Igaz? Hogy például firma, cetli, bejgli, panír, gigerli. Na, hol egy német de gyorsan, amíg a kisdiák szépen beszél!

Kiszaladt az utcára, de hiába, nem látott egyetlen németet sem. Igaz, nem is egészen tudta pontosan, miről is lehetne őket megismerni, valószínűleg nem hordanak ők sem német zászlót a homlokukhoz kötözve. De bizonyosan van az ilyen szerzetek szemében valami huncut csillogás, arról majd megismeri őket. Elszaladt a kisdiák a nagy térre is, de ott sem látott egyetlen németet sem. Gyerünk a főúton tovább, és ha az be nem válik, hát majd a kisebb utcákat veszi számba. No jól van, nem sorolom el, hány kilométert koptatott el a mi kisdiákunk mindhiába, de bizony úgy tűnt, alaposan elbújtak előle a németek.

Ahogy az egyik utcasarkon befordult, nagyszerű ötlete támadt. Volt ott ugyanis egy építkezés, valami nagy irodaháznak fog ott tündökölni állítólag ezer ablaka is, őszre készen lesz. Állítólag. Csak úgy sürögtek-forogtak a munkások a kerítésen belül, hordták a maltert, a drótokat, csattogott a kalapács, és húzta a nagy elemeket a magasba egy akkora nagy emelődaru, hogy annak a tetejéről éjjel talán még az égen ülő csillagokat is le lehet kapkodni! Az ám, onnét kellene körbenézni, onnan biztosan meglátna egy németet, és ha meglátná, hát kiabálna neki, hogy megállj, csibész! Az meg úgy megilletődne, hogy biztosan meg is várná majd. Nosza, mikor az egyik betonkeverő kifarolt a kapun, gyorsan besurrant a kisdiák az építkezés területére, és meg sem állt a hatalmas emelődaru tövéig. És ha odaért, hát elrikkantotta magát:

– Hahó, darukezelő úr, kérem szépen, nekem okvetlenül fel kell jutnom ennek a darunak a tetejébe!

Szerencse, hogy a darukezelő még csak éppen akkor készült beszállni a fülkébe, mert onnan a magasból talán meg sem hallotta volna.

– Úgy-e? Oda akarsz felkerülni a magasba?

– Oda, bizony! – felelte a kisdiák.

– No fiam – így a darukezelő –, szerencséd, hogy éppen jó napom van, pattanj ide, ne kiabálj hiába. De szedd a lábad!

A kisdiáknak nem kellett kétszer szólni. A magasban aztán ugyancsak elkezdte meregetni a szemét. Ellátott jó messzire a szélrózsa minden irányába, jócskán a tetők fölött jártak, és a távolban látott folyót is, hegyet is, erdőt is, mezőt is – de németet, azt egyet sem. Elkomorodva ráncolta a homlokát, hát mégis hol bujkálnak ezek, hogy még innen sem látni őket? A darukezelő nézte a kisdiákot, egyre kevésbé tudta mire vélni, mit keres ez itt, hát kérdőre vonta:

– Na fiam, most aztán tessék szépen kibökni, mi járatban vagy itt, miért volt ilyen fontos, hogy ide felgyere?

– No hiszen, meg is mondom. A németeket keresem – válaszolta a kisdiák, és elmesélte, hány helyen megnézte már, de fogalma sincs, hol lehetnek.

– Hát ha németeket keresel, azt rossz helyen kutatod. Meg is mondom neked, hol vannak. Ott arra, északnyugat felé látod-e azt a magas hegyet, aminek csak úgy csillog a kalapja a hótól meg a jégtől?

– Látom.

– No, hát azt a nagy hegyet kell megmászni, mert az mögött vannak a németek.

Elgondolkozva méregette magának a havas csúcsokat a kisdiák. Szó se róla: közel sincs, nem is alacsony. De ha ez a feladat, akkor ennek kell megfelelni. Odafordult a darukezelőhöz.

– Köszönöm eddigi jóságát az úrnak, akkor én most le is mennék. Kérem, vigyen le a földre.

– Nem úgy van az, lárifári – ingatta a fejét a darukezelő. – Előbb még lejár a műszakom, s majd csak akkor. Csakhogy addigra már este lesz, hát iparkodj inkább majd hazafelé, mert legalább egyet aludni kell egy ekkora út előtt. Holnap is ott lesznek azok a németek, hidd el nekem, fiam. Ha az elmúlt néhány száz év alatt jó volt nekik ott a hegyen túl, hát nem most fognak elköltözni.

Úgy is lett. Uzsonnaidőben megosztozkodtak a darukezelő szendvicsén. A kisdiák éppen csak beleharapott, de a sok szalonna miatt, ami abban a falatban volt, el is telt ennyitől. A maradékot elmajszolta a darukezelő. Este a kisdiák hazament, és hogy másnap időt ne veszítsen, úgy feküdt az ágyba, ruhástul.

A reggelit éppen csak kutyafuttában költötte el a kisdiák. Csodálkozott is erősen az anyja, hát mire ez a nagy sietség? De a kisdiákot nem lehetett egykönnyen sarokba szorítani.

– Megkeresem a németeket, és megbeszélem velük ezt a német nyelvtan dolgát – vágta rá határozottan. – Mert hát valakinek ezt is el kell végezni, én úgy veszem észre – fűzte még hozzá.

Látta az anyja, úgysem lehetne eltántorítani a szándékától, hát akkor menjen csak. Majd hazaeszi az este úgyis, csavargott már a kisdiák eleget. Pakolt neki egy kis elemózsiát, és a következő szempillantásban a kisdiák már az utat koptatta. De haladt is, meg sem állt egy percre sem, egymás után parancsolta a háta mögé a kilométerköveket. Egyenesen arra vette az irányt, amerre azt a magas hegyet tegnap látta. Hát, ahogy ment, mendegélt, egy kavicsos földúton egyszer csak nagy jajveszékelést hallott.

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, mi lesz most én velem? Jaj, mi lesz most az én drága gyermekeimmel?

Forgolódott a kisdiák egyre, de sehol senkit nem látott. Hegyezte a fülét erősen, merről jöhet a hang?

– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, a lábam, senki sincs, ki megsegítsen!

Akkor jött csak rá a kisdiák, nem is fejmagasságból jön a kiáltozás, hanem egészen lentről. Ahogy a földet kutatta, egyszer csak megpillantott egy kis katicabogarat, az kiabált ilyen keservesen. Az egyik lába beragadt egy nagyobbacska kő alá, és most hiába cibálta, sehogy sem tudott kiszabadulni alóla. Leszólt neki a kisdiák:

– Hahó, katicabogár! Ne bánkódj tovább egy percet sem! Szerencséd, hogy ilyen hangosan tudsz kiabálni, különben sosem találtalak volna meg. No várj csak, elveszem én azt a követ! – mondta, és már le is nyúlt. Fogta, és félredobta azt a félökölnyi kavicsot. – Jó lesz-e így már, katicabogár?

– Jó lesz, bizony, jó lesz – felelte amaz. – És jótett helyébe jót várj, gyere utánam, adok neked valamit.

A katicabogár felröppent, a kisdiák pedig követte. Hamarosan két rózsabokorhoz értek, de olyan szép nagy virágai voltak azoknak, hogy azt még az angyalok is megirigyelték volna. A katica leszállt az egyik ágra, és így szólt:

– Van ott a földön a két rózsabokor között egy befőttesüveg, színültig vízzel. Azt tedd csak el, még hasznodra válhat. Ha megszomjazol, csak kapd elő, mert ebben mindig lesz friss víz, akármennyit ihatsz, sosem fogy ki belőle.

Megköszönte a kisdiák, rátette az üvegre a fedelét, és elpakolta a táskájába. Búcsút intett a kis katicabogárnak, visszament a kavicsos útra, és ment tovább, amerre a dolga vitte. Elhaladt tanyák mellett, mezők mellett, míg egyszer csak egy erdőbe nem ért. Az út éppen az erdő kellős közepén vezetett keresztül, ott meg aztán volt egy rét, s a rét közepén egy kis tavacska. A kisdiák már erősen meg is éhezett, gondolt egyet, letelepedett a kis tavacska partjára, és elköltötte a szendvicsét. Az a tó meg telis-tele volt békalencsével, ámulva nézte a kisdiák, mert ő ilyet még csak könyvekben látott. Ahogy bámulta, egyszer csak észrevett egy békalencsét, ami a szivárvány összes színében csillogott. Ilyet bezzeg még a könyvekben sem látott soha! Kezébe vette, forgatta, szinte hunyorognia kellett a nagy ragyogástól, hogy meg ne vakuljon. Gondolt egyet, ez is még jó lehet valamire, elviszi magával. Hogy ki ne száradjon, majd bedobja a befőttesüvegbe.

Úgy is tett. Hanem ahogy az ezer színben káprázó békalencsét a befőttesüvegbe beejtette, kinőtt annak két kis keze, két kis lába, és pár pislantás alatt lett belőle egy koronás-köpenyes kisbéka, egyik kezében még gyémántköves jogart is tartott. Tátva marad a kisdiák szája, lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Azt mondta neki a kisbéka:

– Tegyél vissza engem a tóba, kisdiák, tegyél vissza engem az én királyságomba! Mert tudd meg, én ennek a kis tónak vagyok a királya, csakhogy elvarázsolt engem egy gonosz boszorka, és csak úgy törhetett meg az átok, ha ma termett friss vízbe tesznek.

Kiemelte a békát a kisdiák a befőttesüvegből, és a tóba dobta. Ott aztán a béka sec-perc eltűnt a víz alatt. Hamarosan azonban újra felbukkant.

– No, kisdiák, jó tett helyébe jót várj. Tudom ám én, mi járatban vagy, merre igyekszel, csakhogy nagyon veszélyes útra vállalkoztál. Hanem mondok én neked valamit, de fogadd meg, ha eljön az ideje! Lakik annak a nagy hegynek a tetején egy rossz tündér, teli a szíve keserűséggel és kevélységgel. Azon a hegyen minden virág az övé, de igazán csak egy számít neki: az aszfodélosz. Vigyázz, fiam, ha a hegyen jársz, nehogy akár csak egyetlen szirma is lehulljon valamelyik aszfodélosznak, mert jaj neked! No isten veled, én ennyit mondtam, a többi a te dolgod!*

Azzal a béka alábukott a tóban, és többet a kisdiák nem látta. Hamarosan ismét feltápászkodott, folytatta az útját, míg ki nem ért az erdőből. Éppen csak elhagyta az utolsó fát, amikor az út szélén egy szőrdisznócskát pillantott meg. Mérgesen morgott, és hempergőzött magában.

– Ó, hogy az a rücskös búbánat vinné el ezt a szörnyű viszketést! Egyszer úgyis megállítalak te pimasz, te loncsos képű ördögfia viszketés, hogy szűntél volna meg létezni, mielőtt az úristen erre a világra leküldött!

Nézte a kisdiák, eldönteni sem tudta, kacagjon-e rajta vagy szánja-e inkább, isten bizony még az orra hegye is paprikavörös volt a szőrdisznócskának a pulykaméregtől.

– Adjon Isten, szőrdisznócska, állj már meg egy pillanatra, ugyan mit forgolódsz itt ilyen mérgesen?

– Ne is kérdezd, kisdiák, ne is kérdezd! Már három kerek napja viszket a hátam közepe, most mondd meg, mégis hogy vakarná meg akárki, mikor tele van a hátam tüskével? Hiszen nem is lehet hozzáférni!

De bezzeg a kisdiák rögtön kitalált valamit. Felkapott egy apró botocskát, és azzal nyúlt be a tüskék közé. Felsóhajtott erre a szőrdisznócska, már igazán nem tudta, mi tévő legyen.

– Hallod-e, te kisdiák! Látom, helyén van a szíved is, meg az eszed is. No, ha ilyen jó voltál énhozzám, majd most én is jó leszek tehozzád. Tudom ám én, mi járatban vagy. De nézd csak meg jobban a tüskéimet ott a tarkómnál. Találsz közöttük egy arany tüskét, és arra az arany tüskére igen apró betűkkel van ám valami írva. Ha jó a szemed, olvasd csak el, jegyezd meg jól, talán még hasznodra válik.

A kisdiák közelebb hajolt a szőrdisznócskához, és csakugyan megpillantott a tarkóján egy arany tüskét. Most már bánta, hogy nem hozott egy nagyítót, de végül csak kibogarászta, mi van odaírva:

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős
Aki el akarna szökni
Feszes bőrt kell annak ütni

Ezt a kisdiák jól az eszébe véste, hogy biztosan fel tudja majd idézni, ha netán a szükség úgy hozza. Búcsút intett a szőrdisznócskának, és folytatta útját. Hosszan mendegélt, míg elért a magas hegyek lábához, aminek a túloldalán – ha hinni lehetett a darukezelőnek – a németek laktak. Szó se róla, alaposan magas hegyek voltak ezek, még annál az emelődarunál is magasabbak, ahonnan először megpillantotta őket. Vakargatta a fejét a kisdiák, ugyan hogy fog ő ezen átkelni? Hanem akkor eszébe jutott, hogy olvasta a könyvekben, hogy azokban az országokban, ahol ekkora hegyek nőnek, ott az emberek hosszú alagutakat fúrnak, és úgy kelnek át rajtuk. Ha nem is tengerszinten, de azért mégsem a felhők hasát csiklandozva. Így hát, amikor az út egyszer csak kétfelé ágazott, a kisdiák nem a hegyoldal felé vette az irányt, hanem azzal párhuzamosan haladt tovább.

Nem is telt bele egy óra sem, az egyik kanyar mögött egy sínpárba botlott, ami egyenesen a hegy felé tartott. A tövében aztán szemlátomást eltűnt egy alagútban, már csak az volt a kérdés, vajon a hegy gyomrában merre tekereg? Hamar meglett ám erre is a válasz, merthogy a másik irányban meg egy kisebb állomás volt, egyetlen egy peronnal és egy nagy táblával, amibe cirkálmányos betűkkel ezt vésték bele:

Hegyenát szaladó transzvillamos

És alá valamivel kisebb betűkkel:

Nem német oldal.

A kilógatott menetrend tábla szerint a villamos minden nap háromszor fordul, legközelebb éppen úgy tíz perc múlva. Be is gördült hamarosan, csilingelve megállt. Az elején egy nagy számjelző hirdette, hogy ez a 11-es villamos, és micsoda színekre pingálták! Feléig fűzöld volt, fölötte aranyosan pompázott, tetejében pedig mintha felhők úsztak volna kék égen. Senki sem szállt le róla, teljesen üresen állt meg a vágányon. Ugyancsak csodálkozott a kisdiák, mikor rájött, hogy még masiniszta sem ült rajta. Egyszeriben aztán, honnan, honnan nem, a peronon termett egy afféle kalauz. Legalábbis szépen vasalt egyenruhája volt, no meg egy vállra akasztható, kistáska méretű jegyautomatája.

– Nicsak, hát ma mégis lesz utas? – biccentett a kalauz címeres kalapjával a kisdiák felé. – Vagy te csak a madárcsicsergést számolod?

– Nem én! Kérem szépen, én egy utas vagyok – vágta rá a kisdiák. – Föltéve, hogy ez a villamos átvisz engem a hegy másik oldalára, ahol a németek laknak.

– Ha megváltod a jegyedet, átvisz. Összesen két megállója van ennek a villamosnak: ez, meg egy másik a német oldalon.

A kisdiák váltott egy retúrjegyet, és felszállt a villamosra. Lehuppant egy székre, de a kalauz bekocogott az ablakon:

– Nono, tessék csak szépen érvényesíteni azt a jegyet!

Ahogy a kisdiák a lyukasztógép karját meghúzta, a villamos máris nekilendült. Amíg a hegyet el nem érték, a kisdiák a tájat bámulta, de mikor a villamos az alagútba ért, az éppen csak pislákoló belső világításban nem maradt más néznivaló, csak a „Menetrendi információk” meg a „Villamoshasználati szabályzat”, amik négy példányban is ki voltak ragasztva a villamos belső falára. Egy óra zötykölödéssel a háta mögött már kissé unta magát a kisdiák, hanem akkor a villamos egyszer csak nagyot rázkódott, enyhén megbillen, pöffentett egyet a hidraulika, és a villamost nem mozdult tovább. Megijedt a kisdiák, talán csak nem siklott ki az alagút közepén? Még jó, hogy hozott magával egy fejlámpát, különben most aztán meregethetné a szemeit a vaksötétben.

Nagy nehezen kiütötte az egyik ablakot a biztonsági kalapáccsal, ám ahogy lehuppant a sínek mellé, vagy hárman ragadták meg a karját. Hideg, csontos kezek voltak, csúful vigyorgó, szedett-vedett sapkás fejek és koszos kabátkás kis testek tartoztak hozzájuk. De még ha csak hárman lettek volna! Ácsorgott az alagútban még vagy száz ugyanilyen, és jaj, mindnek milyen gonoszul szikrázott a szeme! A szegény kisdiák moccanni sem tudott. Akkor egy különösen rusnya szerzet állt elébe.

– Na, most meg vagy, betolakodó! Hahaha, ma jóllakunk! megfőzünk a kondérunkban, és felfalunk az utolsó porcikádig! Most majd megtudod, hogy mulatnak a koboldok!

És ahogy ezt elmondta, felkapták a koboldok a kisdiákot, és vitték mindenféle járaton át. Szegény feje most már bánta, hogy egyáltalán nekifogott az útnak, de nem volt mit tenni, és bizony hiába is lett volna jócskán erősebb, még ha ki is szabadult volna a koboldok szorításából, ugyan hogy talált volna ki ebből a sötét labirintusból?

A koboldok egy nagy terembe vitték, ahol még több hasonszőrű szerzet acsarkodott rá minden irányból. Valami föld alatti palota lehetett ez. Gyertyák sokasága világította be, és az egyik fele különösen csillogott. Díszes trónuson koronás kobold könyökölt, mellette szolgák legyezgették, háta mögött pedig hatalmas kupacokban mindenféle kincsek hevertek, tálak, kupák, drágakövek. A trónus előtt csillogó dobfelszerelés állt, a koboldkirály azon pihentette a lábát. Gondolta magában a kisdiák, no, ez se ér többet a körme alatti piszoknál, minek neki az a sok kincs, ha megmondani sem tudja, melyik mire való? Elé pattant a koboldkirály, és a tagjait kezdte méregetni.

– No, mutasd magad, emberfajzat, lássuk, kell-e még hizlalni téged, vagy most rögtön, ruhástul dobjunk-e a kondérba?

Hoppá, ennek bizony a fele sem tréfa! Még a végén csakugyan itt éri a vég, ha a furfangosabb oldalát hamar elő nem keresi! Körbesandított a kisdiák, hátha meglát valamit a teremben, ami ötletet adna, és akkor megakadt a szeme a koboldkirály lábtartóján. Akkor hirtelen eszébe jutott, mi is volt a szőrdisznócska arany tüskéjére vésve.

Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős

Hát, ez idáig nem kecsegtetett semmi jóval.

Aki el akarna szökni – lám, máris kezdett érdekesen csengeni, merthogy ő, a kisdiák, éppen el akart volna szökni innen!

Feszes bőrt kell annak ütni

Hohó, meg is van! Ez bizony nem a koboldok ülepe lesz! Térdre rogyott a kisdiák, összekulcsolta a két kezét, úgy kezdett rimánkodni a koboldkirálynak:

– Jaj, hatalmas koboldkirály, látom, itt veszek el. Jaj, de ha meg kell halnom, hát hadd haljak meg tisztességgel, ó, hatalmas koboldkirály, kérlek, szóljon legalább jó muzsika, amíg a kondérkoporsómban lelkemet végleg ki nem lehelem!

Elvigyorodott a koboldkirály.

– No hiszen, ha muzsika kell, az éppen nekünk is kedvünkre való!

Kettőt tapsolt a koboldkirály, és előálltak a zenészek, különféle elfuserált hangszerekkel: repedt végű furulyával, görbenyakú gitárokkal, foghíjas melodikával. Odapattant a kisdiák, és szakértő hangszerészt színlelve végigmérte mindegyiket. Egyiknél elismerően hümmögött, másiknál morogván ingatta a fejét. Végén visszafordult a királyhoz.

– Megjárja, megjárja. Ha nyulat ennétek, jobb híján még jó is volna egy alkalommal. Csakhogy emberhúst nem így kell enni.

– Hát hogyan? – kérdezte a koboldkirály.

– Nofene, hát nem is tudjátok, hogy akkor a legfinomabb az emberhús, ha főzés közben dob is szól? Anélkül a legzsengébb lábikra is könnyen megmócsingosodik!
Kikerekedett erre a koboldkirály szeme, mint a ringló. Még a végén kárba vész az a finom emberhús!

– Csakugyan?

– Bizony, ha mondom! – felelte a kisdiák, és még rá is tett egy lapáttal. – Hát mi is így szoktunk egymásból falatozni. Ezt felénk még a kisgyerekek is tudják, hiszen a dobszótól még a legöregebbek húsa is megpuhul, olyan zsenge lesz, mint a friss tavaszi fű!

– Azt a betyárját! – álmélkodott a koboldkirály. – Hallod-e, te emberfajzat, micsoda szerencsénk van, hogy éppen téged fogtunk el! Hanem azt mondd meg nekem, ugyan miféle hangszer az a dob, és hogyan kell rajta játszani?

– Éppen ott van egy, ni! – bökött a kisdiák a lábtartó felé.

– Az a kényelmes lábtartó? No, ha azt hiszed, igazad van, hát bizonyítsd be!

Odament a kisdiák a dobfelszereléshez, szerencsére csak az egyik kisebb dobnak a bőre volt beszakadva. Hanem ütőt nem talált sehol sem, de ez is éppen kapóra jött.

– Rendben van, megmutatom, hogy kell emberhúst főzni, csak még két nagy fakanalat adjatok hozzá.

Előkanyarítottak a koboldok hamar két nagy fakanalat, és a kisdiák nekifogott dobolni. Először csak próbaképpen megsuhintotta mindegyiket, ám amint nekifogott rendesen a dobolásnak, láss csodát, felemelkedett a dobfelszerelés, de felrepült vele együtt ő is! Mielőtt pedig a plafont elérte volna, egyszer csak huss, körülötte minden szürke köddé vált, és hunyd be szemed, nyisd ki szemed, a kisdiák hegy tetején találta magát. Sehol a palota, sehol egy kobold, sehol a dobfelszerelés, de még a dobverő is eltűnt a kezéből. Volt helyettük viszont rengeteg csodaszép, magas fenyőfa, meg sziklák a talpa alatt. A sziklákon áfonya nőtt, annak különösen megörült, mert alaposan megéhezett már, mióta utoljára evett.

Hogy új erőre kapott, megindult lefelé a lejtőn, merthogy a nap állásából úgy sejtette, arra kell lenniük a németeknek. Ment, mendegélt az erdőben, alig tudott betelni a szép erdővel és a friss gyantaillattal. Egyszer csak kiért egy nagy rétre. Ezerféle virág pompázott azon, piros, kék, lila, de legszebbnek egy fehér színűt talált. Annak minden virága egy-egy kis csillag volt, éjjel talán még ragyogtak is, és minden egyes szirma közepén vörösesbarna csíkocska futott végig, egészen a szirom végéig. De gyönyörű lenne ez náluk otthon az erkélyen! De hát ki tudja, miféle klímát szeret ez a virág, aztán ha esetleg úgyis csak elpusztulna, kár hazahurcolni.

Ahogy ment előre a kisdiák, egyre úgy érezte, mintha tudná a rét, hogy ez lett az ő szíve választottja. Egyre-másra tűnt el a többi színes virág, míg egyszer csak már nem is vette körül egyéb, mint ez a fehér. Óvatosan kellett lépkednie közöttük, mert bizony lassan már fűcsomót is alig lelt. Hát az egyik lépésnél elszaladt előtte egy gyíkocska, és úgy megijedt a kisdiák a váratlan mozgástól, hogy elbillent, egész testével ráesett a legsűrűbb bokrétára, és ha ez nem volt elég, hát perdült tovább lefelé a lejtőn. Végre sikerült valahogy megállnia, de mikor visszanézett, hát mintha buldózerrel hajtottak végig a domboldalon. Szomorú volt, hogy minden óvatossága ellenére így szétlapította ezeket a töveket, de most már nem volt mit tenni.

Hanem éppen csak felocsúdott, sok ideje nem maradt a szomorkodásra, mert bizony süvítő szél kerekedett, de olyan fagyos, hogy pislogni is szinte fájt abban. És a nagy szélben ezüstös ruhában fénylő, hosszú hajú tündér állt elé – amilyen gyönyörű, olyan haragos is egyszerre. Csípőre tett kézzel rivallt rá a kisdiákra:
– Semmirekellő, mihaszna léhűtő! Eltapostad a legszebb aszfodéloszaimat, és ezért most meglakolsz!

Azám, hát ezek a virágok voltak azok a híres aszfodéloszok! Eszébe is ötlött rögtön a kisdiáknak a béka intelme, hogy lakik a hegyen egy sötét lelkű, gonosz tündér, és hogy jaj annak, aki az ő aszfodéloszait eltapossa! Íme, hát megjelent előtte a tündér! Bezzeg most már bánta a kisdiák, hogy ügyetlenségével így magára haragította!
– Ne bánts engem, hegy tündére! – kiáltotta a kisdiák, de a tündér már kapott is utána. Persze a kisdiák sem hagyta ám magát, húzták, cibálták egymást, szinte zengett a hegyoldal belé, ahogy birokra keltek. Egyszer csak a tündér úgy meglökte a kisdiákot, hogy az elhasalt előtte. Hanem akkor az megragadta a tündér lábait a bokájánál, és úgy megrántotta, hogy a tündér sem maradhatott talpon. Csakhogy estében lecsúszott a lábáról a két arannyal hímzett túrabakancsa, és ott maradt a kisdiák kezében. Gondolt egyet, erős bakancs lehet az, ami egy ilyen vad hegyi tündér lábán azokon a köveken ennyi éven át jól szolgál, hát lerúgta a maga cipőjét, úgyis épp csak a szentlélek tartotta még a lábán, és sebtiben felkapta a tündér két túrabakancsát. Úgy állt a lábán, mintha csak személyesen neki varrta volna a varga.
Talpra szökkent a kisdiák, és mérgesen a tündér felé dobbantott. És ahogy dobbantott, hát a cipőből apró, csudaszép jégkristályok peregtek elő, jégpermetet szórva a hegy tündérére. Dobbantott a kisdiák még egyet, erre még több, még szebb jégkristály pattant ki a cipőből. Csíphette az arcát a hegy tündérének erősen, mert egyre csak jajongott.

– Hagyd abba, kisdiák, hagyd abba rögtön, mert elpusztul a jégtől az összes aszfodéloszom! Nem bántalak, csak a túrabakancsomat add vissza!

De a kisdiák sem most jött le a falvédőről.

– Dehogy adom, még csak az kellene! És ha el nem engedsz békében, bizony addig dobbantgatok a lábammal, míg egyetlen ép szirom nem sok, annyi sem marad ezen a réten!

– Add vissza, kisdiák, könyörgöm, add vissza, mert ha nem adod, télen nem tudok majd a hegytetőn vele dobbantani, és ha én nem dobbantok, senki sem fog. Akkor pedig nem lesz hó, nem lesz víz a patakokban, minden kiszárad, elpusztulnak az aszfodéloszaim. És ha az aszfodéloszok elpusztulnak, elpusztulok velük én is. Add vissza az aranyhímzéses túrabakancsomat!

Vakarta a fejét a kisdiák, azt a hét meg a nyolcát, de kutya bonyolult ez a világ!

– Na jól van, visszaadom, de nem most. Hanem vezess el engem előbb a legközelebbi helyre, ahol németeket találok, és ott majd visszakapod a bakancsodat.

Ebben meg is egyeztek. A tündér nyomában a kisdiák hamarosan egy kis falucska mellett találta magát. De mert félt, hogy a tündér, amint visszakapja a bakancsot, rátámad, a határban gyorsan lekapta őket a lábáról, és mielőtt a tündér annyit mondhatott volna: bikfitty, elhajította a bakancsokat a hegy felé. De olyan szépen repült az a két bakancs, ennél szebben csúzlival sem lehetett volna megküldeni őket. Az egyiket elkapta egy csóka, a másikat egy sasmadár, és ketten kétfelé röpültek vele.

– No nesze, ha kell a bakancsod, hát keresd meg őket!

Rémülten és dühösen szitkozódva repült a tündér a madarak után, nem sokat foglalkozott már akkor a kisdiákkal. Végül bizonyosan megtalálta mind a két bakancsát, mert különösebb aszály híre nem kelt, habár azt beszélik, abban az évben a tél egy kicsit később jött.

A kisdiák bement a faluba. Igen takaros, tiszta utcái voltak, tiszta muskátli minden ablak. Volt egy kút az egyik utcában, amellett két asszony hangosan tereferélt. Megörült a kisdiák, merthogy a beszédjükről rögtön felismerte: ezek lesznek a németek!

– Wunderschönen guten Tag! – rikkantotta a kisdiák.

Köszöntötték az asszonyok is, és a kisdiák éppen nekifogott volna a német nyelvtannal kapcsolatos mondandójának, amikor azok észrevették, hogy a fiú bizony mezítláb érkezett. Kérdezték tőle, persze németül:

– Mégis honnan keveredtél elő? És hogyhogy nincs rajtad cipő?

Jaj, hogy is volt, hogy az egy hosszú történet? Ejnye, hát ha nem vágja ki magát hamar, még nem térhet rá a lényegre!

– Das ist eine… ein… izé, egy olyan lange Geschichte – válaszolt a kisdiák. Vagy langen? Netán langer? Haj, de milyen rémesen bonyolult ez a német nyelvtan már megint, bár lehetne ezt az egész melléknévragozást valahogy egy az egyben kikerülni!

De amíg ezen töprengett, hiába ráncolta a homlokát, az egyik német asszony máris beljebb invitálta a házba, ellentmondani nemigen lehetett. Leültette a konyhában, és előkeresett egy pár cipőt, ami kicsit ugyan nagy volt a kisdiák lábára, de azért odaadta neki, mondván, ebben a házban már nincs rá senkinek szüksége. Aztán az asszony megetette, megitatta mindennel, mi szem-szájnak ingere: gőzgmbóccal, pereccel, fűszeres sült kolbásszal, a kisdiák alig győzte a finomabbnál finomabb falatokat. Közben megérkezett a család többi része is, a családfő és két fia. A kisdiák akadozva bár, de szépen lassan elmesélte az egész utazását, csak egyet nem bírt sehogyan sem kibökni: hogy voltaképpen mi járatban is van ő most itt? Egyszer aztán az családfő maga kérdezett rá:

– Hát miért indultál neki ennek a nagy útnak, édes fiam?

Ajjaj, ennek már meg kell valahogyan felelni! De mit mondjon nekik, mikor ilyen kedvesek vele? Hát hogy kenje most a hajukra az ő egész buta német nyelvtanjukat, mikor előbb is közvetlenül azután raktak ki elé egy bögre forró csokoládét, hogy zsinórban vagy háromszor is elrontotta a szórendet? Végül csak ennyit mondott lesütött szemmel:

– Hát… én csak világot akartam látni.

– Na fiam, most aztán láttál – nevettek a németek barátságosan. – Hanem, ma már késő re jár, ma este nálunk megalhatsz. Aztán ott a tükörnél a kisasztalon találsz egy telefont, szólj csak haza, és mondd meg, holnap elviszünk az állomásra, és felteszünk a megfelelő vonatra.

Így is lett. Másnap reggeli után (kenyér, sonka, zöldségek) együtt elmentek a legközelebbi vasútállomásra. Mivel a kisdiáknál nemigen volt elegendő pénz, a család kipótolta neki a jegyre valót, és addig integettek neki a peronról, míg csak a kanyarból a kisdiák látta őket.

Így esett, hogy végül mégsem mondta meg senki a németeknek a német nyelvtannal kapcsolatos, újító szándékú irányelveket, és a német nyelvtan azóta is olyan, amilyen. Bonyolult, de biztosan tudjuk: kedves emberek is beszélik.

 

A Wikipédia szerint „az aszfodélosz főképp a Mediterráneumban nő”. Hát kérem szépen, ez a „főképp” szócska pontosan erre a nagy hegyre vonatkozik, mert éppen ez volna a kivétel, és aki nem hiszi, járjon utána. Csak ne rajta. Biztos, ami biztos. A békák többnyire nem tévednek.

Kétfülű Kedveszotty 0003 – És mégis mozog a könyv!

2 Jan , 2019,
Szilvi
, , ,
Comments

A harmadik Kétfülű Kedveszotty felvétele decemberben készült, vendégem pedig Benedek Patrik volt, a Közkincs Művészeti és Kulturális Közhasznú Egyesület munkatársa, és ami a legfontosabb: a Mozgó Könyvek egyik szíve, lelke, mozgatórugója. Ebben az adásban Patrik el- és magával ragadó lelkesedéssel oszt meg velünk rengeteg érdekességet a mára már Budapest utcaképéhez tartozó, könyvektől roskadozó szekerekről.

Benedek Patrik

 

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud – fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

Timeless Tales – a magyar kiadás

22 Dec , 2018,
Szilvi
, , , , ,
Comments

Íme, megjelent a Timeless Tales magyar kiadása, összeraktuk, megcsináltuk, olvassátok szeretettel ezeket a csodálatos meséket. Szíriai menekültektől gyűjtötték őket, az eredeti, nemzetközi együttműködés jóvoltából eddig angolul és arabul volt elérhető, de most a magyar közönség számára is elkészült a kiadvány.

cover_with_title

Annyi mindent tudnék róla mesélni, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Hosszú munka volt, mert olyan szöveget akartunk előállítani, amit szeretettel forgat a magyar olvasó, miközben az arab kultúra sokszínűsége is felvillan. Olyan kiadványt, ami hű az eredeti célkitűzéshez, azaz segít a menekülteknek saját meséiket megőrizni, és a történetek egyúttal méltó, világ körüli útjukat is bejárhatják. És most megérkezett mindez magyarul, ha még csak virtuálisan is, de velünk van, forgassátok szeretettel. Részletek alább, link a letölthető anyagokhoz a bejegyzés végén.

Előzmények

2016-ban, amikor Csenge először posztolt róla, annyira megtetszett a projekt, hogy első gondolatom ez volt: fordítsuk le magyarra! Ha csak arra gondolok, mit jelent saját életemben, saját identitástudatomban a magyar mesevilág, egyből megértem: mit jelenthet a saját otthonának mesevilága egy menekült számára. Emellett manapság, amikor a menekültkérdéssel nap mint nap szembesülünk, hihetetlen fontos megérteni azokat az embereket, akik most békésebb vidékeket keresnek. A mesevilág megismerése persze csak egyik eszköze ennek, de nagyszerű lehetőség akár csak a kezdeti lépések megtételére.

Szóval mondom magamban 2016-ban, 21 mese plusz preface, ennek 1-2, maximum 3 hónapon belül meg kell lennie. Csakhogy akkor még nem sejtettem, milyen mély a nyúl ürege… Mert ha ez egy akármilyen kiadvány lenne, akkor valóban készen lettünk volna ennyi idő alatt. Csakhogy ez egy különleges antológia. Minden mese mögött egy ember áll, minden lejegyzett szó mögött egy több ezer éves kultúra nyúlik, annak teljes komplexitásával. Ami persze már több törődést, több időt igényelt. Így a munka időben megnyúlt, és bizony hangsúlyozandó ezen a ponton az is, hogy kivétel nélkül mindenki teljesen önkéntes alapon, a puszta lelkesedéstől hajtva vett részt a munkában.

Pár szó a munkáról

Érdekes lehet tudni, hogy a magyar kiadás annyiban mindenképpen eltér az angol változattól, hogy egyszerre veszi figyelembe az angol és az arab szövegeket, miközben szem előtt mindig az utóbbi állt. Az arab változatok közül lehetőség szerint midig a dialektusban lejegyzett változatot tekintettük alapnak. Végül még a mesékben itt-ott felbukkanó versekre is rápillantott egy ahhoz értő, nehogy véletlenül mondjuk magyar népdalokat faragjunk belőlük. Hogy ezzel is meg voltunk, a “virtuális kötés” előtt már csak egyetlen feladat maradt hátra: az egész pakk magyar nyelvi ellenőrzése.

A végleges szöveg tehát több ponton eltér az angol változattól, mindig az arab szövegekhez való hűség érdekében. A történeteken nem változtattunk, de azt szem előtt tartottuk, hogy a kiadvány legyen élvezetes egy magyar ember számára: olyan mesegyűjteményt akartunk készíteni, amit bárki szívesen forgat, olyan szövegezést, ami olvastatja magát. Ez a gyakorlatban csak nyelvi megoldásokban megjelenő változtatásokat jelentett. Személyes célom volt ezen felül egészen finoman további ismeretszerzésre ösztönözni az olvasót, így néhány ponton új lábjegyzetekkel láttuk el a szöveget.

Nem volt célkitűzésünk ugyanakkor professzionális mesemondók számára szakmai anyagot előállítani, ahhoz ugyanis nem álltak volna rendelkezésünkre a megfelelő erőforrások. Tudomásom szerint még a jövő egy elhivatott kutatójára vár az eredeti felvételek folklorisztikailag igényes, rendszerezett feldolgozása is – melynek elvégzésére bátran buzdítanék bárkit, aki valóban hozzá tudja adni a megfelelő szakmai szempontokat.

Köszönetnyilvánítás

Ezt a hosszúra nyúlt, mély, tartalmas munkát koordinálni, az egyes fázisokban tevékenyen is részt venni – ilyen remek csapattal a hátam mögött: kivételes élmény, nagyszerű, motiváló tapasztalat volt. Mindenekelőtt is természetesen szeretném megköszönni a munkáját mindazoknak, akik végül a konkrét szövegen is dolgoztak. Így a csapat ők lettek:

Mesék fordítása angol nyelvről:
Bumberák Maja, Gregus László, Hegedűs Viktor, Kónya Klára, Lovranits Júlia Villő, Nagy Enikő, Upor Ágnes, Varga-Fogarasi Szilvia, Zalka Csenge Virág

Arab nyelvi lektorálás és kulturális segítség:
Dr. Aida El Seaghi, Hala Muhanna, Kádas Noémi, dr. Kármán Marianna

Olvasószerkesztő-korrektor:
Stenszky Cecília

Szerkesztő, koordináció:
Varga-Fogarasi Szilvia

Köszönet illeti ezen felül azokat is, akik bármilyen egyéb módon hozzájárultak a projekt sikeréhez – ennek pedig se szeri, se száma. Volt, aki “csak” előhalászott nekem néhány kollégát a cégnél, ahol akkor dolgoztam, akik tudnak arabul. Volt, aki “csak” felhívta a figyelmemet egy facebook csoortra, ahol végül Aida segítőmre is ráleltem. Mások “csak” olyan szervezeteket ajánlottak, amelyeken keresztül újabb értékes információkra tettem szert. És tudod, mi volt a legjobb? Hogy bárkinek, ismétlem, BÁRKINEK valaha meséltem a zajló munkákról, olyan lelkesedéssel fogadta, hogy akárhányszor mondtam el a bevezető ismertető szöveget, sosem sikerült megunnom.

És most?

És most vége. Mármint az első, és egyben legfontosabb mérföldkövet elhagytuk, most már csak a világ összes lehetősége áll előttünk. Mindenféle grandiózus tervet forgatok a fejemben, de úgy voltam vele, előbb legyen kézzel fogható alapja a terveknek. Kérem, most már van alapja, ezt együtt, összefogva megcsináltuk, büszkék lehetünk rá!

Olvassátok szeretettel, érdeklődéssel a Timeless Tales magyar kiadását, amely ezennel elérhető pdf és több e-könyv formátumban is az alábbi google drive folderben:

http://bit.ly/timelesstales-HUN

Once Upon a Time – Season 4 – utolsó kritika?

13 Nov , 2018,
Szilvi
, , ,
Comments

Majdnem spoilermentes kritika következik, mert nem akarok belemenni a cselekmény különösebben mély boncolgatásába. Annak nincs értelme sajnos, mondom ezt annak ellenére, hogy igazából még mindig ehető volt a sorozat. Leng a kasza, de még nem eléggé.

focim2

Végre kikristályosodott, miért bosszant ez a sorozat. Az a baj az egésszel, hogy az egyes részek forgatókönyveit úgy készítik, hogy bár van egy globális íve a dolgoknak, a részletek tekintetében mindig csak az elmúlt 5, maximum 10 epizód anyagát lapozzák fel. Ennek meg persze az lesz az eredménye, hogy a sorozat a lokálisan értelmetlen cselekedeteken túl is tele van logikai bukfencekkel, amiket kár lenne elkezdeni felsorolni. A kérdés az, hogy szívesen ülünk-e továbbra is aranyhal memóriával a képernyő elé, vagy az alkotók végre kiérdemelték, hogy bosszúság nélkül elkaszáljuk az egészet legkésőbb ezen a ponton? A részletek helyett foglalkozzunk most ezzel!

Látványvilág

Oké, sokszor hagy maga után kívánnivalót. Például drága Frozenünk jégfalát nem igazán hittük el… Összességében mégis átgondoltnak érzem, és ha megbocsátjuk a CGI hiányosságait, gondolom, ennyit fedezett a budget, szóval még így is marad, amiben gyönyörködhetünk. Az erdőkben, Rumpelstiltskin mesei otthonában, de igazából Mr Gold boljában is szívesen elidőznék egy darabon, és még számos más jól megválasztott, jó érzékkel berendezett helyszínt ki lehetne emelni. Szerintem szép és funkcionális a színezés, jók a jelmezek, általában működik a smink, noha kétségkívül egy-két kulcsfigura köré épül minden, így még a díszletek is.

Marian_EL_417_02

Színészek, karakterek

A színészi játékokra már panaszkodtam, és továbbra is az a szomorú valóság, hogy csak néhány ember viszi el a balhét. Nem akarom teljesen lehúzni a többiek munkáját, sokszor a karakterekkel magukkal van a baj, amiket meg kellene formálniuk. Henry például olyan kis ostoba, anya így, anya úgy, színész legyen a talpán, aki kihoz belőle valamit. De míg az előző szériában többnyire a fejemet fogtam, ha csak feltűnt, Jared S. Gilmore végre kezdi megszokni a kamerát. Robert Carlyle, Lana Parilla – Rumpelstiltskin és Regina karakterei szépen fel vannak építve, a színészek pedig tudnak is élni vele. Rebecca Mader még mindig jutalomjátékot játszik, szerintem annyit mondtak neki, hogy “légy olyan kis általános g*i”, mire elvigyorodott, és már kész is volt Zelena. Emilie de Ravin egyre hitelesebb Belle, persze kell is Carlyle mellé a talentum. És éppen az ő példája mutatja, hogy egy alapvetően egy fonálon futó figurának is lehet az első perctől olyan egyéniséget adni, amivel tisztára bekajálom, hogy ennek a szerepnek mélységei vannak. Ami nagy szerencse, mert kevés másik emberi szál van, ami engem különösen érdekel.

A negyedik széria “saját ellenségei” jók lettek, legalábbis mindkét felében volt kit nézni, úgy karakterre, mint színészre. Például az író annyira tökéletesen ellenszenves lett, hogy azt fel kellene venni a világ leghálátlanabb szerepei közé.

Szóval eddig jók vagyunk, továbbra is minden epizódra jut valami csemege, ha valaki csak bámészkodni szeretne.

Emilie_de_Ravin_&_Robert_Carlyle_(14775443498)

Mesék összeintegrálása

Tegye fel a kezét, aki nem ezért nézi… Kérem, aki sok mesét akar látni egy helyen, az itt megkapja. A sorozat e tekintetben továbbra is hozza, amit ígért, szép fan fiction-t írt mindenféle főhős és főgonosz köré. Frozentől féltem, kicsit kommerciálisnak éreztem a megjelenését, de sikerült ízléssel nyúlni hozzá, és a második feléből már egyenesen Szörnyella de Frászt imádtam a legjobban. Azt nem tudom, mennyire érthető a sorozat a felsorakoztatott mesék ismerete nélkül, érzésem szerint inkább csak hozzáad az élvezeti értékhez, minthogy követelményként álljon a néző és a képernyő közé.

7555-e1424859831377

Feltett kérdések

És íme, elérkeztünk a nehéz pillanatig. A negyedik széria átver. Mert úgy teszi fel a Nagy Kérdéseket, hogy csak mikor kimondom, akkor jövök rá, hogy nemár, hiszen erről már beszéltünk! Két felvonásban, de igazából a kérdés ugyanaz: meddig lehet elmenni a gonoszságban ahhoz, hogy még megbocsátható legyen, és mit kell tenni hozzá, hogy valóban megbocsátást is nyerjen? Ami talán most új réteg: mi a különbség megbocsátás és feledés között?

Az a szomorú hírem, hogy erre a kérdéskörre már három szériát lőttünk el, és a sorozat nem győzi eleget hangsúlyozni a válaszát: az elemi galádság legsötétebb, kénköves bugyrait is meg lehet bocsátani, ha őszinte megbánás követi. Kivéve Rumpelstitskin esetében, akinek már akkor is tiszta lapot ítélnénk, ha csak simán felhagyna szarházinak lenni. (Köhm…)

Az altémát illetőleg, azaz felejtés vs. megbocsátás, egy időre behoztak nekünk egy duzzogó Emmát, de valójában még mindig Regina ügye a szószóló. A szerzőknek nem volt uncsi? Minden epizódban kétszer elővenni, hogy mit kezdjenek a régi világ súlyosan bántalmazott alattvalói a ma megtért Eval Queen-jével… Lehet, hogy ez egyenesen azért csípődött be, mert bár még mindig fogalmuk sincs róla, mit kezdjenek vele, a szerzők is érzik, hogy ezt érdemes volna erősebben pörgetni. Egyelőre túlontúl poláris a paletta, több, színesebb, mélyebb válaszreakciót várnék el. (Fognak mutatni? Hadd találjam ki: nem fognak.)

Akkor most mi legyen?

Mivel attól tartok, ingoványos talajra ez a sorozat sosem fog tévedni, be kell látnom: kilóra vettek meg az első három ponttal. Nem túl hízelgő, de még mindig jó nekem ezt a habkönnyű sorozatot bámulnom. A mélységeket pedig el kell engedni. Nincsenek, nem voltak, nem lesznek, csak néha, mézesmadzag gyanánt. Slussz-passz.

És ne csodálkozzunk, ha nem lesz több Once Upon a Time szériakritika a kétfülű hasábjain, meg kell engem lepni ahhoz alaposan.

Kétfülű Kedveszotty – 0002 – Egy egyszerű kis mese cirkusszal

4 Nov , 2018,
Szilvi
, , ,
Comments

A második adást szerény személyem egymagában bitorolja, de legalábbis mondok egy mesét is.

Nem nagy dolog, kérem, afféle ujjgyakorlat, mondjuk úgy: etűd. Úgy meseírás, mint podcast adás tekintetében.

Van benne egy csöpp kis játék lehetőség is, az sem olyan nagy dolog, de azért jó szórakozást kívánok hozzá.

circus-1344500_640

Podcast elérhetőségek:

Hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

Kétfülű Kedveszotty – 0001 – Mesemondók egymás között – Lovranits Júlia mesemondó

Nov , 2018,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

Mondtam már, hogy elindult a Kétfülű Kedveszotty, azaz az első mesemondó közéleti magánpodcast?
Ja igen, szerintem már mondtam. 😀

Az első adás még a nyáron került ki, ebben Lovranits Júlia mesemondó barátommal és kollégámmal beszélgettem. Júlia munkásságáról még többet tudhatsz meg saját blogján: http://blackoriole.blogspot.com/

Nem is kell ide több szó, mert mindent elmond maga Lovranits Júlia, azaz Ő:

Lovaranits Júlia mesemondó (Havas Eszter fotója)
Lovaranits Júlia mesemondó (Havas Eszter fotója)

Podcast elérhetőségek:

Hallgatható a Mixcloudon és a Podcasts.com-on is.

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat.

Szertár margójára – Bali, a tenger meg minden

20 Oct , 2018,
Szilvi
, , , , , , ,
Comments

Ismét egy kis mesecsokor következik egy Szertár podcast adás mellé. Ezúttal a Navigátor gazdája, azaz Csapó András volt a díszvendég, aki kétoldali akut Bali-becsípődéstől hajtva több évet töltött el arrafelé, sőt, a dokumentumfilm, melyet részben ő jegyez, már csak az utolsó simításokra vár. Hát ja, hivatást választani tudni kell… 😀

Igen, egyébként ez az a Navigátor, amire hírlevél olvasóimnak már pár hónappal ezelőtt felhívtam a figyelmüket, nem is véletlenül. Érdekes helyeken megesett érdekes dolgokról tudósít, csak semmi reakcióvideó meg jajdecselendzs, helyette egzotikus kalandozásainak szép, nyugodt tempójú beszámolói várnak. Néha jó lenne eggyel több mikrofon a rendszerbe, de még ennek hiányában is jó szívvel ajánlom a csatornát.

A témánk tehát erre a bejegyzésre Bali, és ami ezzel kapcsolatban a podcastban elhangzott.

map - bali

MESÉK, GYŰJTEMÉNYEK

Szerettem volna ide most belinkelni Csenge világjáró sorozatát, amit hopp, az imént “véletlenül” mégis belinkeltem, épp csak egyenesen a Bali fejezetet nem volt szerencsém – mert nincs is! Oké, indonéziai viszont van, csak épp nem Balira specializálódva. Így tehát ha az “Indonézia” ernyő lefedte valamelyik most következő kiemelt történetet, az nem a vak véletlen műve.

Ahogy a podcastból is kiderül, Bali esetében sem igazán szerencsés arról beszélni, hogy “balii népmese”, mivel a számos egymás mellett élő kultúra eltérő mesekinccsel is bírhat. Sajnos a legtöbb weboldal mégis megelégszik a “folktale from Bali” megjelöléssel, így most többnyire én is kénytelen vagyok itt megállni. Ezt csak azért mondom, mert ha egy napon valaki Bali címszó alatt szeretne meseestet rendezni, az bizony menjen ennél mélyebbre, és a lenti forrásokat is jó, ha fölötte kritikus és leginkább elégedetlen szemmel kezeli.

Hát először is, íme a balinéz trickster: Pan Balang Tamak. Némi kutatással bizonyosan több történet is elő fog kerülni, az oldal szerint rendszerint a “furfangos kisembert” testesíti meg a fennálló elnyomó hatalommal szemben. Ugyanarról a weboldalról még egy csirkés mesét szeretnék kiemelni, melyben a kiscsibe egy civet macskát cselez ki.

Más típusú hős a nagy étvágyú, nagy termetű, erős Kebo Iwa, Bali védelmezője. A történet eleje teljesen gyerekbarát, mindent kinő és nehéz etetni. Aztán komolyra fordul minden, a viccesen méretesre cseperedő Kebo Iwa sok jót tesz a környezetének, míg végül élete ármánnyal ér véget.

boomkamp-maerchen-aus-bali-6157115543És végül meg kell említenem a “Märchen aus Bali” c. kötetet is (Mesék Baliról), ami összességében zavarba ejtően európai volt. Nem egészen tudom, hogy mire gondoljak, az egész gyűjtemény olyan, mintha a felénk ismert meséket balinéz díszletek közé zártuk volna. Mint mesék, működnek, de mint egzotikus gyűjtemény, nálam hamar elhasalt. Szinte semmiben sem éreztem, hogy más logika alapján működne, mint amit megszoktam, és ez meglepett egy olyan szerzőtől, aki éveket töltött Balin, és talán még többet más távol-keleti vidékeken. Sem ajánlani, sem ellenjavallattal megbélyegezni nem tudnám, mert a maga módján szórakoztató a klasszikus hármas egységekkel és hátradobott varázstárgyakkal kirakott “törzsi” tündérmese, a Tom és Jerry szívatás sorozat teknőssel és majommal, Midász király balinéz szamárfüle szegény ember hegedűjével (dobjával) keverve, Szélike kakasviadallal, meg a többi történet, amit mindenki ismer, aki legalább egy mesekönyvet forgatott már a kezében. Ugyanakkor a szerző többi, folklorisztikai munkájának tüzetes áttanulmányozása nélkül nehéz eldönteni, hogy ez most egy fan fiction akart-e lenni az Európában ismert mesék alapján, szándékos torzítás történt-e, hogy az egzotikus környezet befogadható legyen egy olyan világban, ahol lényegesen kevesebb információnk volt a Föld távoli vidékeiről, eleve az adatközlő válogatott vagy torzított a fehér ember előtt (nem ismeretlen jelenség), vagy rosszabb, és a gyűjtés és válogatás már egyfajta tudatos vagy nem tudatos kolonizáló arroganciával zajlott. Az eredeti, holland kiadás egyébként ’56-os, de az előszóból arra következtetek, hogy a szerző a meséket korábban ismerte meg.

TÉMÁK SZERINT

Bár a helyszín követelte a fenti rövid listát, a podcast margójára sorozatom célja tematikailag megfogni a beszélgetést. Na gyere, keressünk érdekes dolgokat a mondanivalóban!

Kultúrák találkozása

Az általam ismert meseuniverzumban nagyon nehéz erre jó példát találni. Az a baj, hogy amikor különféle kultúrák találkoznak, az leginkább a csatatéren, vagy ahhoz köthető események kapcsán történik. A magyar mesevilágban ez a tatár, a burkus király, a török lesz, és még véletlenül sem a szomszéd nép, akikkel semmi bajunk, így hát különösebb interakcióba sem lépünk velük. Az utolsó Mítoszok Csatáján egy egészen új mítoszt mondtam, melyben a fehér hittérítők rontották el a helyiek hitét, és ez okozta végeredményben a természeti csapást. Szépen kidolgozott történet,  imádom, de érezzük: most nem lesz jó. Én most direkt olyan példákat szeretnék találni, amikor különböző népcsoportok békében éldegélnek egymással. (New tradot neki?)

Ami elsőre eszembe jutott, az a foglalkozásokhoz köthető találkozási lehetőség bármilyen más népcsoporttal. Például egy kereskedő messzi vidékekről. A cigány jósnő is klasszikus szereplő, mindig elüt a környezetétől, de nem okvetlenül gonosz vagy elvetendő, hanem csak egy szereplő, kinek foglalkozásához népcsoport is társul a hagyományban. Lásd például: Mátyás király lopni megy.

A másik, amire esetleg érdemes lehet gondolni, az a másik világok lakóinak más szokásai, szabályrendszere. Föld alatti világok, magas hegyeken tündérország, ilyesmik. Például van egy észt mese az Aranyfonó lányok c. gyűjteményben, melyben egy vízországba szakadt ember minden ősszel kénytelen egy szánnal végigdübörögni fejjel lefelé a víz jegén, hogy nehogy valaki beszakadjon az új, de még vékony jégen. Szép, misztikus történet, és összességében úgy zárul, hogy nem ítéljük el Vízország egyetlen lakóját sem.

Azután hadd emlegessen Mauit ezen a ponton is. Miközben Polinézia mitológiája természetesen önmagában is jó példa az isteni és emberi világ kapcsolódási pontjaira, most konkrétan Maui legifjabb korára gondolok, amikor még tengeri istenek (szellemek) nevelték. Ahogy Maui cseperedik, szépen ráeszmél, hogy ez mind jó, de ő valahogy nem olyan, mint akik nevelik. Szóval érted, hogy ezek a többi lények nem fosnak félisten gyereket felnevelni, egész jófej húzás, nem?

wood-play-flower-human-friendship-together-666530-pxhere.com (1)

Küzdés egy álomért

child-2553268_640Csapó András, ha nem is érett tüsző kora óta, de mindenesetre már jó régen szeretett volna eljutni Indonéziába. És hát ja, meg is csinálta. Aztán kifundálták páran, ejnye no, készítsünk ismeretterjesztő filmet, és akkor jött jó sok munka, spórolás, szponzorok keresése, meg úgy egyáltalán: az egész út előkészítése, és megvalósítása. Igen eltökélt csapat. Most mondhatnád, hogy tele a mesevilág ilyen arcokkal, de akkor nehezítek: nem lehet a cél a királylány keze. Nem, tessék más álmokat kergetni, tegyük fel, hogy a világon más vágya is lehet valakinek. (Nyilván nem elvetendő a társ megtalálása sem, de ugye értjük, mire gondolok?) Ugye, így már rögtön szűkebb a kör.

Hosszan tartó spórolás témakörben azt hiszem, a legegyszerűbb a Timeless Tales gyűjteményben is szereplő didaktikus mesét említenem. Ebben egy apa közli a fiával, hogy nincs ideje játszani vele, mert neki minden percet pénzkereséssel kell tölteni. És akkor a fiú (bocs a spoilerért, de szerintem nem kell széles mesemondó tapasztalat hozzá, hogy kitaláld) szépen mindig félretesz egy kis pénzt, hogy majd megvásárolhassa az apja idejét.

Új kedvencem a Majomkirály, akiről magam sem tudtam előre, hogy fülig szerelmes leszek belé. Na, az egész rögtön azzal indul, hogy mindenáron halhatatlan akar lenni, és ezért nem rest útra kelni, megkeresni a Mestert, és áldozatos munkával kitanulni a mesterséget. (Hogy hogy érnek véget ebbéli tanulmányai, meg különben is mi a büdös fészkes fenét csinál utána, az… anyám, ha nem olvastad, nem mondom meg. Maradjunk annyiban, hogy ő egy majom.) Végeredményben végigfut a szövegen a Majomkirály mindenféle álma, amikért a maga módján mindig szorgosan tevékenykedik is.

Az utolsó, amit meg kell említenem, ha már a Szertár Podcast Margójára sorozat nyitányában is szerepelt, a kékfestőinas álma volna, melyet addig nem árult el, hogy mi volt az, amíg az be nem teljesedett. Szép implementációja a dédelgetett álom fogalmának. A történet természetesen változataiban él, részben vagy egészben ugyanez történik itt csudakarddal, itt pedig csudakard nélkül, ki-ki válassza ki a szívéhez kedvesebbet.

Képalkotás

A mesevilágban videófelvételek készítésére nemigen fogunk példát találni, így ismeretterjesztő filmes mesét értelemszerűen nem találtam, de a képalkotás, megörökítés azért megjelenik itt-ott. Lesz egyébként egy aránylag modern is közte, úgyhogy tulajdonképpen lassan a videózást is be lehetne venni a buliba. Elvégre Edison már készített mozgóképre masinát és felvételeket is, azóta pedig már felnőtt egy-két generáció.

zoetropestrips

Kezdjük egy nagy klasszikussal, Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ibolya meséjével, melyben Bálint úgy szereti testvérét, hogy mikor el kell mennie, hát festet róla egy képet magának. Hát aztán az olyan egy helyre kép lesz, hogy a vízi király is menten a lányba szeret. Ez a szép tündérmese sok átváltozással, és jó humorral elmesélve itt olvasható.

No, akkor festményből ennyi elég is, jöhet valami monumentálisabb. Elsőként is vegyük a csillagokat, melyek nem egyszer egyenesen a földi életet meghosszabbítandó születtek valamely alakzatban. Mivel balinéz asztrológiai ismereteim sajnos felette hiányosak, hogy legalább valami földrajzilag közelit említsek, vegyük mondjuk már megint Maui kampóját, amivel a szigeteket a víz színe fölé emelte, és amit Te is minden nyáron megcsodálhatsz. Annál is bátrabban emlegetem, minthogy a történet változataiban (például teknőssel) az egész tágabb régióban fel-fel bukkan, Pápua Új-Guineában egészen biztosan.

A legzseniálisabb dokumentáló értékű rajzok közül nem szeretnék egy konkrétat kiemelni. Aki látott már életében mitologikus történetábrázolást, az tudja, mire gondolok. Ezeken a képeken sokszor nem egy konkrét jelenetet ragadnak ki a történetből, hanem a létező legzseniálisabb módon az EGÉSZ történetet örökítik meg egyetlen képkockában, vagy legalább a felét. Ezért is lehet őket darabonként órákig bámulni. A képregény-művészet csúcsa, ha úgy tetszik.

Életre kelt képek témakörben nem húznám nagyon az időt, mert ebben az esetben nem egy esemény megörökítéséről van szó. Az egyik cukiság faktorával hódit, gyerekek össze-vissza fogják csókolni a mesemondó kezit-lábát egy olyan meséért cserébe, amelyben valaki mindig csak cicát rajzol – ami egyszer aztán életre is kel, és le is lép a vászonról (n+1 D mozi). A legendás Slappy Hooper pedig egy modern, vérbeli amerikai szuperhős, kinek ereje abban áll, hogy amit ő fest, az úgy is lesz, méghozzá alaposan.

A bizarr szokások

A podcastban egy számunkra meglehetősen furcsa hagyományról hallhatunk azzal kapcsolatban, hogy hogyan is emlékeznek a helyiek halottaikra. Erről azok a rémmesék jutottak eszembe, amelyekben a holtak például visszakérik tulajdonaikat, vagy mondjuk “simán csak” nótázásba fognak. Ki tudja, talán ezek sem olyan szokatlan jelenségek arrafelé.

 

skeleton-1456627_640

Hangzó anyag

A hosszú sort pedig egy jogvédett magyar mesével szeretném zárni. A riportalany szavajárása apropóján, ahogyan a versenyt nyert költő is mondja:

Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.

Nos, ennyi mese talán elég is lesz mára. Szép álmokat, jó utat kívánok mindenkinek, irány Bali!

Once Upon a Time – Season 3 – kritika

24 Aug , 2018,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

Röviden: 9 epizód középszerűség, majdnem otthagytam, utána szép mentés. Nagyszerű főgonoszok, érdekes új világok és végül egy értelmetlen befejezés. A képi világot még mindig szeretem, behozott karakterek tetszettek, régiek vegyesen. Mindeközben a mesés szappanoperát helyenként ad-hoc megvilágosodások tarkítják. Nem értem a szerzőket, vagy ha mégis, akkor szólok, hogy ne tessék olyasmibe ártani magatokat, amihez nem értetek. Van viszont legalább egy nagyon szerethető üzenete a harmadik szériának, de csak a spoiler alert után.

once_upon_a_time_logo

Szóval arra már többször panaszkodtam, hogy az egész sorozat nekem egy kicsit csapong, és ez leginkább átgondolatlan forgatókönyvre utal. Ami rágalom, mert tudjuk, hogy vannak időnként szériákkal előre szóló utalások, szóval valami elképzelésük nyilván volt a dolgok folyásáról, de a végterméken ez mégsem mindenütt látszik. Miközben az újabb mesék beemelése és a régiek mélyítése gyönyörű, az új helyszínek kifejezetten szerethetőek, egy-egy mozzanat még a történelemkönyv megfelelő oldalának fellapozásával is csak komoly engedményekkel értelmezhető. A fináléra személy szerint haragszom, mert annyira szembe megy mindenfajta jóérzéssel, ahogyan ennek a sorozatnak nem lenne szabad. Tessék már észrevenni, hogy az a címe, hogy Once Upon a Time, célkitűzése pedig a nyugati popkultúra meséire fan fiction-t írni, nem pedig a Trónok harcát Piroskával és Eval Queen-el reprodukálni. Amit amúgy meg tudnék bocsájtani, ha olyan géniuszok jegyeznék a forgatókönyvet, mint J.R.R. Martin (tudom!), a suszter viszont maradjon a kaptafánál.

Az összes mérgemet lényegében a finálé indokolja, a szezon egyébként összességében nem lett volna rossz. Nagyon tetszett, ahogyan több irányba is kitágult az univerzum, Robert Carlyle és Lana Parilla még mindig hozzák a formájukat, már amikor teret enged nekik a szövegkönyv. Henry szegény reméljük, a következő szériáig tanul egy kis színészmesterséget, a többiek viszont egyre ügyesebben boldogulnak el még az olyan bugyuta karakterekkel is, mint Prince Charming és Snow White. (Srácok, lesz itt egyszer valakinek mondjuk egy hobbija?) Üzenetek tekintetében jól állunk, több helyen is nagyon szépen öltöttek testet komoly lelki gyakorlatok.

Ajánlani továbbra is azoknak tudom, akik nem vágynak nagyon összetett sorozatra, és a világ büdös nagy mocskát sem szeretnék az arcukba kapni. Nagyjából habkönnyű kalandszórakozás némi valódi közvetített értékkel, szép tájakkal és kosztümökkel. Varázslattal, motivációkkal, ármánnyal, dühvel és szeretettel, küzdelemmel és gyávasággal, feloldással és feloldozással. És most jöjjön az érdekesebb csemegézés, vagyis jön a…

SPOILER ALERT!!!

Szóval karakterek. Nem fogok mindenkire kitérni, csak akik engem jobban érdekeltek. Ablakom alatt tüntető tömegek kívánságára a többiekről is szívesen megmondom a véleményemet.

Miután kilúgozták az előző és a jelen szériában az Eval Queent és Rumplestitskint, mely folyamatban viszonylag hitelesen “megjavultak”, öröm volt és boldogság a két új főgonoszt a képernyőn üdvözölni. Ahhoz sajnos kellett az egész széria, hogy az új Regina meg az új Rumpel tartalommal teljenek meg, de ezt az időszakot ügyesen átvészeltük a két új szemétládával. A dühös vakarcs Peter Pan csodálatos genyó trickster pótlék volt, és nekem teljesen belefért, hogy összemosták a Pied Piperrel. Az egész Neverland sziget úgy általában is tetszett, bár bevallom, Peter Pan ügyben amúgy alulkvalifikált vagyok. A Peter Pan “könyv” érdekes kettőssége, hogy miközben Peter Pan öncélú és utálatos, a részletek tele vannak erős morális tartalommal. Vagyis Peter Pan, az erkölcsi aggályokkal nemigen küszködő gazember sokszor úgy játszik a szereplőkkel, hogy azoknak a megmeneküléshez az élet velejét kell megérteniük.

A széria (vagy a sorozat?) gyengéje, a félszavaktól történő megvilágosodás itt is többször előkerül, csak egy példa:

Emma: Mondjátok meg, hol van Peter Pan!
Lost Boys: Nem mondjuk.
Emma: De mondjátok meg, mert higgyétek el, ez a helyes, ha megmondjátok!
Lost Boys: Odabújt a kredenc mögé.

Mi??? Kérem, az ilyen pálfordulásokhoz legalább 3 epizód kellene! És tele van a széria hasonló vitákkal, megvilágosodásokkal. Nem ismeretlen a mesei világban sem, de nem is véletlenül nem szeretem. Rumpel végleges (?) megjavulása kb. ugyanígy történt, amikor Neal ráparancsol, hogy ne ellenszolgáltatásért készítsen majd ellenszérumot Charmingnak, hanem mert ez a helyes. És akkor Rumpel hirtelen hogyaszonygya: “ja igen, jó”. De neki legalább addigra már volt két és fél széria előélete.

És egyébként hová lettek az elveszett kölkök, miután kikötött a hajó Storybrookban?

Neverland a hasonló bukkanók ellenére is izgalmas fejezetként él bennem, kár, hogy olyan sok epizódot használtak el, mire tényleg beindult. Érzelmi tetőfoka számomra az Echo Cave volt, ahonnan csak akkor szabadulsz, ha kimondod a legsötétebb titkodat. Khm, ugye ismerjük az érzést?

Robbie

És akkor a Peter Pan “könyv” Rumpelstiltskin önfeláldozásával zárult – amit 2 epizódon belül sikerült visszaszívni. Aminek örültem, mert hiányzott volna az egyik legnagyszerűbb színész. Persze tudtam, hogy Robert Carlyle ennél több szériában van jelen, csak az egész olyan… Szóval itt kezdődött az, hogy a szerzők elkezdtek olyasmibe nyúlni, ami nem kenyerük. Értem én, hogy mire a széria képernyőre került, a világ Trónok harca lázban égett, de míg J.R.R. Martin vigyorogva forgatja ki a megunt karaktereket a könyvből, hogy ezzel merőben új alaphelyzetet teremtsen, addig Rumpel ideiglenes kiiktatása, majd visszatérése inkább olyan furcsa volt. Egyfelől kellemesen erősre sikerült az önfeláldozás, de aztán bénán tébláboltak egy kicsit nélküle, majd úgy tért vissza, mint aki életében soha nem tett le semmi hősiest az asztalra, sőt – de ezt majd a finálé elemzésénél kifejtem. Ha nem értesz ahhoz, hogy kiírj egy minden szempontból kulcsszereplőt a sorozatból, akkor ne írd ki, hanem mondjuk változtasd át. Akkor is vissza lehet csempészni a sztoriba, csak nem fog fájni, mert ebben esetleg ügyesebb vagy.

Mielőtt a Trónok harca hatás legmélyebb bugyraiba betekintenénk, azaz a fináléba, egy picit még lelkendezem a Zelena jelenségkör fölött.

Szóval miután ugye eltűnt Peter Pan, Rumpelstiltskin nincs vagy csak bénán pislog, Regina pedig durcás, de javuló személyiséggel keresi önmagát, nyilván kellett valami hatásos ellenség. Zelena pedig: na EZ az, kéremszépen, amihez értenek, ez a Zöld Eval Queen nagyon ügyes húzás volt. Óriási boszorkány, határozott céllal, és azon kevés varázserővel bíró emberek egyike, aki képes időutazást előidézni. Rebecca Mader lubickol a szerepben, talán még Lana Parilla első szériás alakítását is felülmúlja önelégült vigyorával, amihez foghatót szerintem a Maszk óta nem láttunk. Nyöhhöm, a zöld is elég jól áll neki, és összességében aránylag szépen fel van építve, hogyan lesz gonosszá. Az első Regina-Zelena csata meglepően csinos lett, imádtam, hogy Regina nem hozta magával a szívét (hah, the real Monkey’s heart :D). Ahogy Zelena Rumpelt rángatta az egyszerűen zseniális volt, és nagyjából addig is húzták csak, amíg tényleg volt ebben a marionett műsorban szufla. Mondjuk a randi vacsorát azt nem vágtam, hogy Zelenának mi szüksége volt rá azon felül, hogy talán majd most kufircol egyet a Dark One-al. Hát, nem jött össze, na mindegy.

Once-Upon-a-Time-Season-3

Ami szerintem a Zelena “könyv” gyengéjeként felróható, hogy amikor Emma megjelent a placcon, hogy na akkor megint én leszek a Megmentő, akkor neki pontosan azt kellett volna tennie, amit valamelyik epizódban ő maga ki is mond: ha már van egy ilyen szuperképessége, hogy böffentésre megmondja, ki hazudik, akkor igen, igazad van kislányom: kérdezd végig a szereplőket, hogy ő volt-e. Emma elvileg nem lő mellé, mint a diákegylet Feynmannal, szóval a kb. 50-100 lakost max 2 óra alatt le tudta volna interjúztatni. És akkor lehet, hogy valaki kimarad, mert elbujdokol, de a többiekről máris tudjuk, hogy nem ludasak. Érthetetlenül kihagyott ziccer.

És akkor most jöjjön a feketeleves. A FINÁLÉ. Direkt hagyok a végére egy kis lelkendezést, mert ez most a földbe fogja döngölni a szériát, pedig ugyancsak kesztyűs kézzel bánok majd vele. És kedves Szülők, az előadásaimmal ellentétben itt most rögtön a következő bekezdésben csúnyán fogok beszélni.

Szóval egy. Rumpel bácsi, akiben Belle úgy hisz, mint a Télapóban, és aki kutyaként szereti Belle-t, mit csinál, na mit csinál? NA MIT CSINÁL? A finálé előtti másodpercekben (20. epizód vége) megkéri a Nagy Szerelmének a kezét, és ezzel AZONOS pillanatban úgy bassza át, mint a szart a palánkon. Konkrétan egy hamis tőrt bíz a gondjaira, mint a szerelmük zálogát.

És ez nem azért bosszantó, mert szemét dolog. Azért bosszantó, mert míg J.R.R. Martin mindig úgy ármánykodtatja a karaktereit, hogy az alaposan aljas, de belefér, itt, ebben a sorozatban, ebbe a Rumpelstiltskin karakterbe ez nem fér bele. Rumpel mindig is a kiskapuk embere volt, és egész Dark One működése során folyamatosan átverte az ügyfeleit, de egy dolgot sosem csinált: soha nem hazudott. Nem mondta el, mi a varázslat ára pontosan. Nem mondta el, mit forgat a fejében, de soha nem állított valamit, ami a szó legszorosabb értelmében ne lett volna igaz. Szerette kiforgatni a szavakat, és kimondott szóval talán ezúttal sem hazudott, de végeredményben azt állította, hogy a tőr által magamagát teljes egészében Belle-re bízza, mert ő a jóság meg a tudomisén, és legyen ezért Belle az ő erejének őrzője. Miközben egy nagy szart, és erre a földkerekén semmi, de semmi szükség nem volt. Rumpel tud gyáva is lenni, de akkor is nyíltan bénázza el a dolgokat. Lehetett volna egy kiadósat veszekedni arról, hogy megölheti-e Zelenát, aztán arról, hogy mégis megölte, de hogy belehazudjon a szerelmének a szemébe, az nem Rumpelstiltskin.

o fingott

És akkor kettő. Rumpel megöli Zelenát – melynek hatására ö… pontosan miért is nyílt meg az időkapu? Valami béna magyarázat elhangzott, de ad-hocabb volt a mesei múltat idéző betéteknél is. De jó, hát na, megnyílt, és akkor Hook és Emma becsusszanak a múltba. Egészen ötletes csetlés-botlásokon át végül is megoldják a tutit, és…. Emma, aki legalább egyszer értelmetlenül hosszan felemlegeti a McFly trilógiát annak a Hooknak, aki a filmipar fogalmát sem ismeri, na mindegy, a lényeg, hogy nyilvánvaló lesz a nézők számára, hogy Emma a popkultúrának hála Hooknál és Rumpelnél is jobban tudja, hogy nem változtathatsz a múlton, na fogja magát, és indulatból visszahoz egy random parasztlányt a jövőbe, hogy az egyik kulcsszereplőnk nehogy megölje. LOL.

Na jól van, hát elhozta, és akkor persze kiderül, hogy… Három. Most komolyan, tényleg ez volt az a pillanat, amikor Regina alól ki kell rántani az éppen csak formálódó talajt? A Once Upon a Time a nyugati kultúra, konkrétabban a Disney meseuniverzum alapjaira támaszkodik. Szemét karakterek szemétkedhetnek. De néhány mesei alaptézist illik tiszteletben tartani, és például várjunk már az ilyen húzásokkal addig, amíg Regina legalább egy kicsit stabilizálja vadiúj személyiségét, mert speciel ő tényleg komoly jellemfejlődésen ment keresztül, aki ezek után megérdemelne egy pici boldogságot. Megint itt tartunk: Trónok harcásat akarnak játszani olyanok, akik előbb felépítettek egy teljesen más szabályokkal működő világot, és olyan csavart hoznak be, amire a néző nem lett kondicionálva. A Once Upon a Time világában létezik igazság, a szerencse pedig nem forgandó, hanem hősi cselekedetek mentén alakul. Ebben különbözik J.R.R. Martin univerzumától, teljesen más nézői attitűddel ülök a két sorozat esetében a képernyő elé. A Trónok Harcában legfeljebb azért sajnálunk egy kieső karaktert, mert érdekes dolgokat csinált, vagy jó szövegei voltak, itt viszont azért, mert ÉN, érted már?, ÉN vagyok a karakterben.

regina-robin-marain

Egy szóval: a finálé nem egy izgalmas felütéssel hív a következő széria megtekintésére, hanem egy aránytalanul fájó pofán csapással, ami vagy begyógyul, vagy nem, de most vérzik. És ez nem esett jól.

No, de ígértem a sorozat szép mondanivalóját, íme:

Gyerekek, 22 epizódon át, 3 különböző főszerelő példáján és még hány mellékszereplő történetén keresztül láttuk, hogy nem ciki, és lehet szeretni életed szerelmének, társadnak, a mindenednek az elvesztése után is. Akkor is, ha közben annyira eszedet vesztetted, hogy egy csomó rossz dolgot cselekedtél, és akkor is, ha már nem hittél a világban. És ezt tessék jól megjegyezni, mert ha semmi mást nem vittél haza a sorozatból, akkor itt az üzenet, és a harmadik szériában ez pirossal van és kétszer aláhúzva. Nem jó, ha meghal, akit szeretsz. Meg is kell gyászolni. De van helye később még a szerelemnek, van helye a révbe érésnek, van helye a boldogságnak. Akkor is, ha piszokul fájt, és akkor is, ha sok évbe tellett elengedni, sőt, akkor is, ha utána megint padlóra kerülsz valamiért. Továbblépni, újra igazán szeretni lehetséges, ér és érdemes.

41159a25-912c-44de-9e1a-e63abb935386

Elektronok és betyárok a Művészetek Völgyében

17 Aug , 2018,
Szilvi
, , , , , , ,
Comments

Idén is összeszűrtük a levet a Magyar Környezeti Nevelési Egyesülettel, így 2018-ban is vendégeskedtem náluk a Művészetek Völgyében. Sőt, emeltük a tétet: a Zöld Zugolyban immáron két külön műsorban állapodtunk meg.

A résztvevők száma némi lokális szervezési anomália következtében (mely ügyben a Zöld Zugolyra semmi szín alatt ne tessék kérem ujjal mutogatni) a létszám jóval visszafogottabb volt a tavalyinál. Cserébe családiasabb hangulatban volt szerencsém mindkét alkalommal mesélni.

rsz_fdsc06641

Az első produkció a folyton fejlődő “klasszikus Tesla” volt. Az elején egy részleten mindig csavarok egy kicsit, mert sosem tetszik, ahogyan volt. Ide ezúttal is kitaláltam egy teljesen új elemet, és azt hiszem, végre rátaláltam az irányra. Alapvetően flottul és közérthetően lehetett beszélgetni a fizikáról, úgyhogy ezt a megoldást fogom tovább fejleszteni. Volt itt már minden, sima beszéd, kérdezz-felelek, karácsonyi girland, de ez a két tárcsa, amit most bevezettem, annyira szépen kijelölte az elektromos tér irányát, hogy szerintem nem volt a teremben olyan töltött részecske, ami ne mindig a megfelelő irányba szaladt volna. Még a mágneses teret kell valahogy vizualizálni, pontosabban verziókat kidolgozni, mert amit terveztem, most nem működhetett. Ahhoz kellett volna egy vagány kölök, akit tudok animálni. Felnőttekkel óvatosabban szoktam bánni, különösen egy fesztiválos előadás elején, amikor fél szemmel még a műsorfüzetet böngészik. De azért élvezték, és előadás után majdnem mindenki oda is jött a kísérleti eszközökkel játszani.

Aztán délután szétnéztünk a Völgyben. Mivel nyolc után egy magamfajta álomszuszék fellépőnek már ágyban a helye, nem sokáig maradtunk, de így is igen kellemesen telt az idő, és egy kisebb mutatványos produkció is belefért. Egyébiránt kárpótolt mindenért nemesvámosi szállásunk, aminél idillibbet elképzelni is nehéz volna. Nagy rét, csend, két lusta macska – a civilizációt szinte teljesen kitakarta előlünk az erdő, csak a távolban futó közút és a Kab-hegyi torony emlékeztetett bennünket arra, hogy nem is olyan messze innen úgynevezett emberek élnek.

rsz_f20180726_180256

Másnap ugyanabban az időben ismét a Zöld Zugoly önkéntesei között találtam magam, immáron technikai igények nélkül, a hátsó udvarban. Balatoni, illetve elsődlegesen Balaton-felvidéki meséket és mondákat ígértem “Tájékozódási Mesefutás” címmel. Ugyan családi programnak terveztük, ugyancsak híján voltam gyerekeknek, így valamivel gyorsabban haladtunk. A gyerekekkel egy csomó mindent mindig meg kell beszélni, hogy mondjuk ki az a Mátyás király, mik azok az óriások, mi egyáltalán a Balaton-felvidék – hát a felnőttek esetében minderre semmi szükség nincsen. Így aztán egyetlen kivétellel az összes tartalékmesém is elfogyott, tudod, amik közül akkor válogat az ember, amikor még egy mese belefér az időbe. Volt itt minden, hazug mese, Haláp legendája, Kinizsi, Szent István, és hát természetesen eljött az utolsó magyar Robin Hood: Savanyó Jóska is. Rablóvezér, de igyekeztem a kevésbé véres sztorikat előszedni, bár tanulság, hogy egy-kettőt azért érdemes talonban hagyni pont az ilyen esetekre, amikor mégsem jönnek gyerekek. Alapvetően igyekeztem a romantikus betyártörténetek közül válogatni, és kevésbé a periratok alapján készült rablások leírásaiból. Utóbbi is legalább olyan izgalmas egyébként, csak hogyismondjam… a Savanyó Józsi szívében lakó végtelen szeretet valahogy mégis kevesebbszer viszi rá, hogy pénzes zacskókat osztogasson a szegények között…

Nem maradtunk soká aznap sem, nem is volt már szállásunk, de azért az még belefért, hogy hazafelé tiszteletünket tegyük Savanyó Józsi sírjánál, Tótvázsonyban.

rsz_f20180728_185006

És ezzel zárult is a Kétfülű nyári szezonja.