Majdnem spoilermentes kritika következik, mert nem akarok belemenni a cselekmény különösebben mély boncolgatásába. Annak nincs értelme sajnos, mondom ezt annak ellenére, hogy igazából még mindig ehető volt a sorozat. Leng a kasza, de még nem eléggé.
Végre kikristályosodott, miért bosszant ez a sorozat. Az a baj az egésszel, hogy az egyes részek forgatókönyveit úgy készítik, hogy bár van egy globális íve a dolgoknak, a részletek tekintetében mindig csak az elmúlt 5, maximum 10 epizód anyagát lapozzák fel. Ennek meg persze az lesz az eredménye, hogy a sorozat a lokálisan értelmetlen cselekedeteken túl is tele van logikai bukfencekkel, amiket kár lenne elkezdeni felsorolni. A kérdés az, hogy szívesen ülünk-e továbbra is aranyhal memóriával a képernyő elé, vagy az alkotók végre kiérdemelték, hogy bosszúság nélkül elkaszáljuk az egészet legkésőbb ezen a ponton? A részletek helyett foglalkozzunk most ezzel!
Látványvilág
Oké, sokszor hagy maga után kívánnivalót. Például drága Frozenünk jégfalát nem igazán hittük el… Összességében mégis átgondoltnak érzem, és ha megbocsátjuk a CGI hiányosságait, gondolom, ennyit fedezett a budget, szóval még így is marad, amiben gyönyörködhetünk. Az erdőkben, Rumpelstiltskin mesei otthonában, de igazából Mr Gold boljában is szívesen elidőznék egy darabon, és még számos más jól megválasztott, jó érzékkel berendezett helyszínt ki lehetne emelni. Szerintem szép és funkcionális a színezés, jók a jelmezek, általában működik a smink, noha kétségkívül egy-két kulcsfigura köré épül minden, így még a díszletek is.
Színészek, karakterek
A színészi játékokra már panaszkodtam, és továbbra is az a szomorú valóság, hogy csak néhány ember viszi el a balhét. Nem akarom teljesen lehúzni a többiek munkáját, sokszor a karakterekkel magukkal van a baj, amiket meg kellene formálniuk. Henry például olyan kis ostoba, anya így, anya úgy, színész legyen a talpán, aki kihoz belőle valamit. De míg az előző szériában többnyire a fejemet fogtam, ha csak feltűnt, Jared S. Gilmore végre kezdi megszokni a kamerát. Robert Carlyle, Lana Parilla – Rumpelstiltskin és Regina karakterei szépen fel vannak építve, a színészek pedig tudnak is élni vele. Rebecca Mader még mindig jutalomjátékot játszik, szerintem annyit mondtak neki, hogy “légy olyan kis általános g*i”, mire elvigyorodott, és már kész is volt Zelena. Emilie de Ravin egyre hitelesebb Belle, persze kell is Carlyle mellé a talentum. És éppen az ő példája mutatja, hogy egy alapvetően egy fonálon futó figurának is lehet az első perctől olyan egyéniséget adni, amivel tisztára bekajálom, hogy ennek a szerepnek mélységei vannak. Ami nagy szerencse, mert kevés másik emberi szál van, ami engem különösen érdekel.
A negyedik széria “saját ellenségei” jók lettek, legalábbis mindkét felében volt kit nézni, úgy karakterre, mint színészre. Például az író annyira tökéletesen ellenszenves lett, hogy azt fel kellene venni a világ leghálátlanabb szerepei közé.
Szóval eddig jók vagyunk, továbbra is minden epizódra jut valami csemege, ha valaki csak bámészkodni szeretne.
Mesék összeintegrálása
Tegye fel a kezét, aki nem ezért nézi… Kérem, aki sok mesét akar látni egy helyen, az itt megkapja. A sorozat e tekintetben továbbra is hozza, amit ígért, szép fan fiction-t írt mindenféle főhős és főgonosz köré. Frozentől féltem, kicsit kommerciálisnak éreztem a megjelenését, de sikerült ízléssel nyúlni hozzá, és a második feléből már egyenesen Szörnyella de Frászt imádtam a legjobban. Azt nem tudom, mennyire érthető a sorozat a felsorakoztatott mesék ismerete nélkül, érzésem szerint inkább csak hozzáad az élvezeti értékhez, minthogy követelményként álljon a néző és a képernyő közé.
Feltett kérdések
És íme, elérkeztünk a nehéz pillanatig. A negyedik széria átver. Mert úgy teszi fel a Nagy Kérdéseket, hogy csak mikor kimondom, akkor jövök rá, hogy nemár, hiszen erről már beszéltünk! Két felvonásban, de igazából a kérdés ugyanaz: meddig lehet elmenni a gonoszságban ahhoz, hogy még megbocsátható legyen, és mit kell tenni hozzá, hogy valóban megbocsátást is nyerjen? Ami talán most új réteg: mi a különbség megbocsátás és feledés között?
Az a szomorú hírem, hogy erre a kérdéskörre már három szériát lőttünk el, és a sorozat nem győzi eleget hangsúlyozni a válaszát: az elemi galádság legsötétebb, kénköves bugyrait is meg lehet bocsátani, ha őszinte megbánás követi. Kivéve Rumpelstitskin esetében, akinek már akkor is tiszta lapot ítélnénk, ha csak simán felhagyna szarházinak lenni. (Köhm…)
Az altémát illetőleg, azaz felejtés vs. megbocsátás, egy időre behoztak nekünk egy duzzogó Emmát, de valójában még mindig Regina ügye a szószóló. A szerzőknek nem volt uncsi? Minden epizódban kétszer elővenni, hogy mit kezdjenek a régi világ súlyosan bántalmazott alattvalói a ma megtért Eval Queen-jével… Lehet, hogy ez egyenesen azért csípődött be, mert bár még mindig fogalmuk sincs róla, mit kezdjenek vele, a szerzők is érzik, hogy ezt érdemes volna erősebben pörgetni. Egyelőre túlontúl poláris a paletta, több, színesebb, mélyebb válaszreakciót várnék el. (Fognak mutatni? Hadd találjam ki: nem fognak.)
Akkor most mi legyen?
Mivel attól tartok, ingoványos talajra ez a sorozat sosem fog tévedni, be kell látnom: kilóra vettek meg az első három ponttal. Nem túl hízelgő, de még mindig jó nekem ezt a habkönnyű sorozatot bámulnom. A mélységeket pedig el kell engedni. Nincsenek, nem voltak, nem lesznek, csak néha, mézesmadzag gyanánt. Slussz-passz.
És ne csodálkozzunk, ha nem lesz több Once Upon a Time szériakritika a kétfülű hasábjain, meg kell engem lepni ahhoz alaposan.
És végül meg kell említenem a “Märchen aus Bali” c. kötetet is (Mesék Baliról), ami összességében zavarba ejtően európai volt. Nem egészen tudom, hogy mire gondoljak, az egész gyűjtemény olyan, mintha a felénk ismert meséket balinéz díszletek közé zártuk volna. Mint mesék, működnek, de mint egzotikus gyűjtemény, nálam hamar elhasalt. Szinte semmiben sem éreztem, hogy más logika alapján működne, mint amit megszoktam, és ez meglepett egy olyan szerzőtől, aki éveket töltött Balin, és talán még többet más távol-keleti vidékeken. Sem ajánlani, sem ellenjavallattal megbélyegezni nem tudnám, mert a maga módján szórakoztató a klasszikus hármas egységekkel és hátradobott varázstárgyakkal kirakott “törzsi” tündérmese, a Tom és Jerry szívatás sorozat teknőssel és majommal, Midász király balinéz szamárfüle szegény ember hegedűjével (dobjával) keverve, Szélike kakasviadallal, meg a többi történet, amit mindenki ismer, aki legalább egy mesekönyvet forgatott már a kezében. Ugyanakkor a szerző többi, folklorisztikai munkájának tüzetes áttanulmányozása nélkül nehéz eldönteni, hogy ez most egy fan fiction akart-e lenni az Európában ismert mesék alapján, szándékos torzítás történt-e, hogy az egzotikus környezet befogadható legyen egy olyan világban, ahol lényegesen kevesebb információnk volt a Föld távoli vidékeiről, eleve az adatközlő válogatott vagy torzított a fehér ember előtt (nem ismeretlen jelenség), vagy rosszabb, és a gyűjtés és válogatás már egyfajta tudatos vagy nem tudatos kolonizáló arroganciával zajlott. Az eredeti, holland kiadás egyébként ’56-os, de az előszóból arra következtetek, hogy a szerző a meséket korábban ismerte meg.
Csapó András, ha nem is érett tüsző kora óta, de mindenesetre már jó régen szeretett volna eljutni Indonéziába. És hát ja, meg is csinálta. Aztán kifundálták páran, ejnye no, készítsünk ismeretterjesztő filmet, és akkor jött jó sok munka, spórolás, szponzorok keresése, meg úgy egyáltalán: az egész út előkészítése, és megvalósítása. Igen eltökélt csapat. Most mondhatnád, hogy tele a mesevilág ilyen arcokkal, de akkor nehezítek: nem lehet a cél a királylány keze. Nem, tessék más álmokat kergetni, tegyük fel, hogy a világon más vágya is lehet valakinek. (Nyilván nem elvetendő a társ megtalálása sem, de ugye értjük, mire gondolok?) Ugye, így már rögtön szűkebb a kör.
