Az alábbi mese egy hirtelen felindulásból, az Instagramon elkövetett játék következménye. Ennek során szavakat gyűjtöttem be Tőletek még karácsony előtt azzal a céllal, hogy még 2018-ban írok velük egy mesét. Érkezett is szám szerint 11 szó, csakhogy részben a Timeless Tales magyar fordítása miatt, részben privát okokból annyira fáradt volt már a két ünnep között is, hogy nem sikerült a mesét időben befejezni. Ez persze annak is volt köszönhető, hogy nem akartam egyik beküldött szóval sem illetlenül, mondjuk egy felsorolásban elbánni, mindegyiknek fontos szerepet szerettem volna biztosítani a történetben. De azért a játék az játék, a mese idővel elkészült.
Ezek voltak a szavak:
És íme a belőlük alkotott szövevényes tündérmese:
Hol volt, hol nem volt, régen is volt, most is volt, hogy egy kisdiáknak ugyancsak meggyűlt a baja a német nyelvtannal. Mert hogy odáig még rendben van a dolog, hogy ich bin, meg du bist. Meg az is érthető, hogy az igéket hogyan ragozzuk attól függően, kiről van szó, na de hogy minek azokat a mellékneveket meg névelőket variálni, meg aztán mégis hogy lehet eligazodni egy olyan rendszerben, amiben szemlátomást teljesen véletlenszerűen osztották ki ugyanazt a három- vagy négyféle végződést a mondva csinált esetek között… Hát ez már sehogyan sem fért a kisdiák fejébe. Valakinek rendet kellene már itt teremtenie, ugyan miféle dolog ez, kérem? Hiába gyűri itt az ember azt az okos kobakját, hiába fér meg egymás mellett olyan szép békésen az összes trigonometrikus összefüggés a fotoszintézis vázlatos molekuláris folyamataival. Hiába nem kellett cipőkanál sem az árpád házi királyokhoz, hogy beférjenek a két füle közé, és a Walesi bárdokot megtanulni is lehetséges volt, de ezek a németek bizony nagy zsiványok lehetnek, ha ilyen csúful képesek az emberiség (pontosabban személyesen a kisdiák) sorsát rontani. Hát nincs itt senki sem, kérem szépen, senki fia nem mondja meg nekik, hogy ebből aztán most már elég? Valakinek csak ki kellene már állni a közjó érdekében! Valakinek, egy bátor legénynek, egy talpraesett, jó eszű, tisztaszívű vitéznek csak elő kellene már lépni, hiszen nem mehet ez így tovább!
Hát, ahogy a kisdiák ezt kigondolta magában, még egy mást is gondolt mellé: ha eddig senkibe nem fért elég kurázsi, majd ő rendet tesz ebben a világban. Majd ő elmegy ezekhez a németekhez, és megmondja nekik, merről fúj a helyes szél! Be is csapta a füzetet, többet ő pedig abba bele nem néz! Már csak azt kellett volna tudni, hol lehetnek ezek a híres németek? Gondolta magában, ugyancsak közel élhetnek, ha idáig elhallatszott a nyelvük. Mert ez ugye köztudomású dolog: még magyarul is néha németül beszélünk. Igaz? Hogy például firma, cetli, bejgli, panír, gigerli. Na, hol egy német de gyorsan, amíg a kisdiák szépen beszél!
Kiszaladt az utcára, de hiába, nem látott egyetlen németet sem. Igaz, nem is egészen tudta pontosan, miről is lehetne őket megismerni, valószínűleg nem hordanak ők sem német zászlót a homlokukhoz kötözve. De bizonyosan van az ilyen szerzetek szemében valami huncut csillogás, arról majd megismeri őket. Elszaladt a kisdiák a nagy térre is, de ott sem látott egyetlen németet sem. Gyerünk a főúton tovább, és ha az be nem válik, hát majd a kisebb utcákat veszi számba. No jól van, nem sorolom el, hány kilométert koptatott el a mi kisdiákunk mindhiába, de bizony úgy tűnt, alaposan elbújtak előle a németek.
Ahogy az egyik utcasarkon befordult, nagyszerű ötlete támadt. Volt ott ugyanis egy építkezés, valami nagy irodaháznak fog ott tündökölni állítólag ezer ablaka is, őszre készen lesz. Állítólag. Csak úgy sürögtek-forogtak a munkások a kerítésen belül, hordták a maltert, a drótokat, csattogott a kalapács, és húzta a nagy elemeket a magasba egy akkora nagy emelődaru, hogy annak a tetejéről éjjel talán még az égen ülő csillagokat is le lehet kapkodni! Az ám, onnét kellene körbenézni, onnan biztosan meglátna egy németet, és ha meglátná, hát kiabálna neki, hogy megállj, csibész! Az meg úgy megilletődne, hogy biztosan meg is várná majd. Nosza, mikor az egyik betonkeverő kifarolt a kapun, gyorsan besurrant a kisdiák az építkezés területére, és meg sem állt a hatalmas emelődaru tövéig. És ha odaért, hát elrikkantotta magát:
– Hahó, darukezelő úr, kérem szépen, nekem okvetlenül fel kell jutnom ennek a darunak a tetejébe!
Szerencse, hogy a darukezelő még csak éppen akkor készült beszállni a fülkébe, mert onnan a magasból talán meg sem hallotta volna.
– Úgy-e? Oda akarsz felkerülni a magasba?
– Oda, bizony! – felelte a kisdiák.
– No fiam – így a darukezelő –, szerencséd, hogy éppen jó napom van, pattanj ide, ne kiabálj hiába. De szedd a lábad!
A kisdiáknak nem kellett kétszer szólni. A magasban aztán ugyancsak elkezdte meregetni a szemét. Ellátott jó messzire a szélrózsa minden irányába, jócskán a tetők fölött jártak, és a távolban látott folyót is, hegyet is, erdőt is, mezőt is – de németet, azt egyet sem. Elkomorodva ráncolta a homlokát, hát mégis hol bujkálnak ezek, hogy még innen sem látni őket? A darukezelő nézte a kisdiákot, egyre kevésbé tudta mire vélni, mit keres ez itt, hát kérdőre vonta:
– Na fiam, most aztán tessék szépen kibökni, mi járatban vagy itt, miért volt ilyen fontos, hogy ide felgyere?
– No hiszen, meg is mondom. A németeket keresem – válaszolta a kisdiák, és elmesélte, hány helyen megnézte már, de fogalma sincs, hol lehetnek.
– Hát ha németeket keresel, azt rossz helyen kutatod. Meg is mondom neked, hol vannak. Ott arra, északnyugat felé látod-e azt a magas hegyet, aminek csak úgy csillog a kalapja a hótól meg a jégtől?
– Látom.
– No, hát azt a nagy hegyet kell megmászni, mert az mögött vannak a németek.
Elgondolkozva méregette magának a havas csúcsokat a kisdiák. Szó se róla: közel sincs, nem is alacsony. De ha ez a feladat, akkor ennek kell megfelelni. Odafordult a darukezelőhöz.
– Köszönöm eddigi jóságát az úrnak, akkor én most le is mennék. Kérem, vigyen le a földre.
– Nem úgy van az, lárifári – ingatta a fejét a darukezelő. – Előbb még lejár a műszakom, s majd csak akkor. Csakhogy addigra már este lesz, hát iparkodj inkább majd hazafelé, mert legalább egyet aludni kell egy ekkora út előtt. Holnap is ott lesznek azok a németek, hidd el nekem, fiam. Ha az elmúlt néhány száz év alatt jó volt nekik ott a hegyen túl, hát nem most fognak elköltözni.
Úgy is lett. Uzsonnaidőben megosztozkodtak a darukezelő szendvicsén. A kisdiák éppen csak beleharapott, de a sok szalonna miatt, ami abban a falatban volt, el is telt ennyitől. A maradékot elmajszolta a darukezelő. Este a kisdiák hazament, és hogy másnap időt ne veszítsen, úgy feküdt az ágyba, ruhástul.
A reggelit éppen csak kutyafuttában költötte el a kisdiák. Csodálkozott is erősen az anyja, hát mire ez a nagy sietség? De a kisdiákot nem lehetett egykönnyen sarokba szorítani.
– Megkeresem a németeket, és megbeszélem velük ezt a német nyelvtan dolgát – vágta rá határozottan. – Mert hát valakinek ezt is el kell végezni, én úgy veszem észre – fűzte még hozzá.
Látta az anyja, úgysem lehetne eltántorítani a szándékától, hát akkor menjen csak. Majd hazaeszi az este úgyis, csavargott már a kisdiák eleget. Pakolt neki egy kis elemózsiát, és a következő szempillantásban a kisdiák már az utat koptatta. De haladt is, meg sem állt egy percre sem, egymás után parancsolta a háta mögé a kilométerköveket. Egyenesen arra vette az irányt, amerre azt a magas hegyet tegnap látta. Hát, ahogy ment, mendegélt, egy kavicsos földúton egyszer csak nagy jajveszékelést hallott.
– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, mi lesz most én velem? Jaj, mi lesz most az én drága gyermekeimmel?
Forgolódott a kisdiák egyre, de sehol senkit nem látott. Hegyezte a fülét erősen, merről jöhet a hang?
– Jaj nekem, jaj én szegény fejemnek! Jaj, a lábam, senki sincs, ki megsegítsen!
Akkor jött csak rá a kisdiák, nem is fejmagasságból jön a kiáltozás, hanem egészen lentről. Ahogy a földet kutatta, egyszer csak megpillantott egy kis katicabogarat, az kiabált ilyen keservesen. Az egyik lába beragadt egy nagyobbacska kő alá, és most hiába cibálta, sehogy sem tudott kiszabadulni alóla. Leszólt neki a kisdiák:
– Hahó, katicabogár! Ne bánkódj tovább egy percet sem! Szerencséd, hogy ilyen hangosan tudsz kiabálni, különben sosem találtalak volna meg. No várj csak, elveszem én azt a követ! – mondta, és már le is nyúlt. Fogta, és félredobta azt a félökölnyi kavicsot. – Jó lesz-e így már, katicabogár?
– Jó lesz, bizony, jó lesz – felelte amaz. – És jótett helyébe jót várj, gyere utánam, adok neked valamit.
A katicabogár felröppent, a kisdiák pedig követte. Hamarosan két rózsabokorhoz értek, de olyan szép nagy virágai voltak azoknak, hogy azt még az angyalok is megirigyelték volna. A katica leszállt az egyik ágra, és így szólt:
– Van ott a földön a két rózsabokor között egy befőttesüveg, színültig vízzel. Azt tedd csak el, még hasznodra válhat. Ha megszomjazol, csak kapd elő, mert ebben mindig lesz friss víz, akármennyit ihatsz, sosem fogy ki belőle.
Megköszönte a kisdiák, rátette az üvegre a fedelét, és elpakolta a táskájába. Búcsút intett a kis katicabogárnak, visszament a kavicsos útra, és ment tovább, amerre a dolga vitte. Elhaladt tanyák mellett, mezők mellett, míg egyszer csak egy erdőbe nem ért. Az út éppen az erdő kellős közepén vezetett keresztül, ott meg aztán volt egy rét, s a rét közepén egy kis tavacska. A kisdiák már erősen meg is éhezett, gondolt egyet, letelepedett a kis tavacska partjára, és elköltötte a szendvicsét. Az a tó meg telis-tele volt békalencsével, ámulva nézte a kisdiák, mert ő ilyet még csak könyvekben látott. Ahogy bámulta, egyszer csak észrevett egy békalencsét, ami a szivárvány összes színében csillogott. Ilyet bezzeg még a könyvekben sem látott soha! Kezébe vette, forgatta, szinte hunyorognia kellett a nagy ragyogástól, hogy meg ne vakuljon. Gondolt egyet, ez is még jó lehet valamire, elviszi magával. Hogy ki ne száradjon, majd bedobja a befőttesüvegbe.
Úgy is tett. Hanem ahogy az ezer színben káprázó békalencsét a befőttesüvegbe beejtette, kinőtt annak két kis keze, két kis lába, és pár pislantás alatt lett belőle egy koronás-köpenyes kisbéka, egyik kezében még gyémántköves jogart is tartott. Tátva marad a kisdiák szája, lélegezni is elfelejtett egy pillanatra. Azt mondta neki a kisbéka:
– Tegyél vissza engem a tóba, kisdiák, tegyél vissza engem az én királyságomba! Mert tudd meg, én ennek a kis tónak vagyok a királya, csakhogy elvarázsolt engem egy gonosz boszorka, és csak úgy törhetett meg az átok, ha ma termett friss vízbe tesznek.
Kiemelte a békát a kisdiák a befőttesüvegből, és a tóba dobta. Ott aztán a béka sec-perc eltűnt a víz alatt. Hamarosan azonban újra felbukkant.
– No, kisdiák, jó tett helyébe jót várj. Tudom ám én, mi járatban vagy, merre igyekszel, csakhogy nagyon veszélyes útra vállalkoztál. Hanem mondok én neked valamit, de fogadd meg, ha eljön az ideje! Lakik annak a nagy hegynek a tetején egy rossz tündér, teli a szíve keserűséggel és kevélységgel. Azon a hegyen minden virág az övé, de igazán csak egy számít neki: az aszfodélosz. Vigyázz, fiam, ha a hegyen jársz, nehogy akár csak egyetlen szirma is lehulljon valamelyik aszfodélosznak, mert jaj neked! No isten veled, én ennyit mondtam, a többi a te dolgod!*
Azzal a béka alábukott a tóban, és többet a kisdiák nem látta. Hamarosan ismét feltápászkodott, folytatta az útját, míg ki nem ért az erdőből. Éppen csak elhagyta az utolsó fát, amikor az út szélén egy szőrdisznócskát pillantott meg. Mérgesen morgott, és hempergőzött magában.
– Ó, hogy az a rücskös búbánat vinné el ezt a szörnyű viszketést! Egyszer úgyis megállítalak te pimasz, te loncsos képű ördögfia viszketés, hogy szűntél volna meg létezni, mielőtt az úristen erre a világra leküldött!
Nézte a kisdiák, eldönteni sem tudta, kacagjon-e rajta vagy szánja-e inkább, isten bizony még az orra hegye is paprikavörös volt a szőrdisznócskának a pulykaméregtől.
– Adjon Isten, szőrdisznócska, állj már meg egy pillanatra, ugyan mit forgolódsz itt ilyen mérgesen?
– Ne is kérdezd, kisdiák, ne is kérdezd! Már három kerek napja viszket a hátam közepe, most mondd meg, mégis hogy vakarná meg akárki, mikor tele van a hátam tüskével? Hiszen nem is lehet hozzáférni!
De bezzeg a kisdiák rögtön kitalált valamit. Felkapott egy apró botocskát, és azzal nyúlt be a tüskék közé. Felsóhajtott erre a szőrdisznócska, már igazán nem tudta, mi tévő legyen.
– Hallod-e, te kisdiák! Látom, helyén van a szíved is, meg az eszed is. No, ha ilyen jó voltál énhozzám, majd most én is jó leszek tehozzád. Tudom ám én, mi járatban vagy. De nézd csak meg jobban a tüskéimet ott a tarkómnál. Találsz közöttük egy arany tüskét, és arra az arany tüskére igen apró betűkkel van ám valami írva. Ha jó a szemed, olvasd csak el, jegyezd meg jól, talán még hasznodra válik.
A kisdiák közelebb hajolt a szőrdisznócskához, és csakugyan megpillantott a tarkóján egy arany tüskét. Most már bánta, hogy nem hozott egy nagyítót, de végül csak kibogarászta, mi van odaírva:
Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős
Aki el akarna szökni
Feszes bőrt kell annak ütni
Ezt a kisdiák jól az eszébe véste, hogy biztosan fel tudja majd idézni, ha netán a szükség úgy hozza. Búcsút intett a szőrdisznócskának, és folytatta útját. Hosszan mendegélt, míg elért a magas hegyek lábához, aminek a túloldalán – ha hinni lehetett a darukezelőnek – a németek laktak. Szó se róla, alaposan magas hegyek voltak ezek, még annál az emelődarunál is magasabbak, ahonnan először megpillantotta őket. Vakargatta a fejét a kisdiák, ugyan hogy fog ő ezen átkelni? Hanem akkor eszébe jutott, hogy olvasta a könyvekben, hogy azokban az országokban, ahol ekkora hegyek nőnek, ott az emberek hosszú alagutakat fúrnak, és úgy kelnek át rajtuk. Ha nem is tengerszinten, de azért mégsem a felhők hasát csiklandozva. Így hát, amikor az út egyszer csak kétfelé ágazott, a kisdiák nem a hegyoldal felé vette az irányt, hanem azzal párhuzamosan haladt tovább.
Nem is telt bele egy óra sem, az egyik kanyar mögött egy sínpárba botlott, ami egyenesen a hegy felé tartott. A tövében aztán szemlátomást eltűnt egy alagútban, már csak az volt a kérdés, vajon a hegy gyomrában merre tekereg? Hamar meglett ám erre is a válasz, merthogy a másik irányban meg egy kisebb állomás volt, egyetlen egy peronnal és egy nagy táblával, amibe cirkálmányos betűkkel ezt vésték bele:
Hegyenát szaladó transzvillamos
És alá valamivel kisebb betűkkel:
Nem német oldal.
A kilógatott menetrend tábla szerint a villamos minden nap háromszor fordul, legközelebb éppen úgy tíz perc múlva. Be is gördült hamarosan, csilingelve megállt. Az elején egy nagy számjelző hirdette, hogy ez a 11-es villamos, és micsoda színekre pingálták! Feléig fűzöld volt, fölötte aranyosan pompázott, tetejében pedig mintha felhők úsztak volna kék égen. Senki sem szállt le róla, teljesen üresen állt meg a vágányon. Ugyancsak csodálkozott a kisdiák, mikor rájött, hogy még masiniszta sem ült rajta. Egyszeriben aztán, honnan, honnan nem, a peronon termett egy afféle kalauz. Legalábbis szépen vasalt egyenruhája volt, no meg egy vállra akasztható, kistáska méretű jegyautomatája.
– Nicsak, hát ma mégis lesz utas? – biccentett a kalauz címeres kalapjával a kisdiák felé. – Vagy te csak a madárcsicsergést számolod?
– Nem én! Kérem szépen, én egy utas vagyok – vágta rá a kisdiák. – Föltéve, hogy ez a villamos átvisz engem a hegy másik oldalára, ahol a németek laknak.
– Ha megváltod a jegyedet, átvisz. Összesen két megállója van ennek a villamosnak: ez, meg egy másik a német oldalon.
A kisdiák váltott egy retúrjegyet, és felszállt a villamosra. Lehuppant egy székre, de a kalauz bekocogott az ablakon:
– Nono, tessék csak szépen érvényesíteni azt a jegyet!
Ahogy a kisdiák a lyukasztógép karját meghúzta, a villamos máris nekilendült. Amíg a hegyet el nem érték, a kisdiák a tájat bámulta, de mikor a villamos az alagútba ért, az éppen csak pislákoló belső világításban nem maradt más néznivaló, csak a „Menetrendi információk” meg a „Villamoshasználati szabályzat”, amik négy példányban is ki voltak ragasztva a villamos belső falára. Egy óra zötykölödéssel a háta mögött már kissé unta magát a kisdiák, hanem akkor a villamos egyszer csak nagyot rázkódott, enyhén megbillen, pöffentett egyet a hidraulika, és a villamost nem mozdult tovább. Megijedt a kisdiák, talán csak nem siklott ki az alagút közepén? Még jó, hogy hozott magával egy fejlámpát, különben most aztán meregethetné a szemeit a vaksötétben.
Nagy nehezen kiütötte az egyik ablakot a biztonsági kalapáccsal, ám ahogy lehuppant a sínek mellé, vagy hárman ragadták meg a karját. Hideg, csontos kezek voltak, csúful vigyorgó, szedett-vedett sapkás fejek és koszos kabátkás kis testek tartoztak hozzájuk. De még ha csak hárman lettek volna! Ácsorgott az alagútban még vagy száz ugyanilyen, és jaj, mindnek milyen gonoszul szikrázott a szeme! A szegény kisdiák moccanni sem tudott. Akkor egy különösen rusnya szerzet állt elébe.
– Na, most meg vagy, betolakodó! Hahaha, ma jóllakunk! megfőzünk a kondérunkban, és felfalunk az utolsó porcikádig! Most majd megtudod, hogy mulatnak a koboldok!
És ahogy ezt elmondta, felkapták a koboldok a kisdiákot, és vitték mindenféle járaton át. Szegény feje most már bánta, hogy egyáltalán nekifogott az útnak, de nem volt mit tenni, és bizony hiába is lett volna jócskán erősebb, még ha ki is szabadult volna a koboldok szorításából, ugyan hogy talált volna ki ebből a sötét labirintusból?
A koboldok egy nagy terembe vitték, ahol még több hasonszőrű szerzet acsarkodott rá minden irányból. Valami föld alatti palota lehetett ez. Gyertyák sokasága világította be, és az egyik fele különösen csillogott. Díszes trónuson koronás kobold könyökölt, mellette szolgák legyezgették, háta mögött pedig hatalmas kupacokban mindenféle kincsek hevertek, tálak, kupák, drágakövek. A trónus előtt csillogó dobfelszerelés állt, a koboldkirály azon pihentette a lábát. Gondolta magában a kisdiák, no, ez se ér többet a körme alatti piszoknál, minek neki az a sok kincs, ha megmondani sem tudja, melyik mire való? Elé pattant a koboldkirály, és a tagjait kezdte méregetni.
– No, mutasd magad, emberfajzat, lássuk, kell-e még hizlalni téged, vagy most rögtön, ruhástul dobjunk-e a kondérba?
Hoppá, ennek bizony a fele sem tréfa! Még a végén csakugyan itt éri a vég, ha a furfangosabb oldalát hamar elő nem keresi! Körbesandított a kisdiák, hátha meglát valamit a teremben, ami ötletet adna, és akkor megakadt a szeme a koboldkirály lábtartóján. Akkor hirtelen eszébe jutott, mi is volt a szőrdisznócska arany tüskéjére vésve.
Koboldoknak marka erős
Nem menekül onnan a hős
Hát, ez idáig nem kecsegtetett semmi jóval.
Aki el akarna szökni – lám, máris kezdett érdekesen csengeni, merthogy ő, a kisdiák, éppen el akart volna szökni innen!
Feszes bőrt kell annak ütni
Hohó, meg is van! Ez bizony nem a koboldok ülepe lesz! Térdre rogyott a kisdiák, összekulcsolta a két kezét, úgy kezdett rimánkodni a koboldkirálynak:
– Jaj, hatalmas koboldkirály, látom, itt veszek el. Jaj, de ha meg kell halnom, hát hadd haljak meg tisztességgel, ó, hatalmas koboldkirály, kérlek, szóljon legalább jó muzsika, amíg a kondérkoporsómban lelkemet végleg ki nem lehelem!
Elvigyorodott a koboldkirály.
– No hiszen, ha muzsika kell, az éppen nekünk is kedvünkre való!
Kettőt tapsolt a koboldkirály, és előálltak a zenészek, különféle elfuserált hangszerekkel: repedt végű furulyával, görbenyakú gitárokkal, foghíjas melodikával. Odapattant a kisdiák, és szakértő hangszerészt színlelve végigmérte mindegyiket. Egyiknél elismerően hümmögött, másiknál morogván ingatta a fejét. Végén visszafordult a királyhoz.
– Megjárja, megjárja. Ha nyulat ennétek, jobb híján még jó is volna egy alkalommal. Csakhogy emberhúst nem így kell enni.
– Hát hogyan? – kérdezte a koboldkirály.
– Nofene, hát nem is tudjátok, hogy akkor a legfinomabb az emberhús, ha főzés közben dob is szól? Anélkül a legzsengébb lábikra is könnyen megmócsingosodik!
Kikerekedett erre a koboldkirály szeme, mint a ringló. Még a végén kárba vész az a finom emberhús!
– Csakugyan?
– Bizony, ha mondom! – felelte a kisdiák, és még rá is tett egy lapáttal. – Hát mi is így szoktunk egymásból falatozni. Ezt felénk még a kisgyerekek is tudják, hiszen a dobszótól még a legöregebbek húsa is megpuhul, olyan zsenge lesz, mint a friss tavaszi fű!
– Azt a betyárját! – álmélkodott a koboldkirály. – Hallod-e, te emberfajzat, micsoda szerencsénk van, hogy éppen téged fogtunk el! Hanem azt mondd meg nekem, ugyan miféle hangszer az a dob, és hogyan kell rajta játszani?
– Éppen ott van egy, ni! – bökött a kisdiák a lábtartó felé.
– Az a kényelmes lábtartó? No, ha azt hiszed, igazad van, hát bizonyítsd be!
Odament a kisdiák a dobfelszereléshez, szerencsére csak az egyik kisebb dobnak a bőre volt beszakadva. Hanem ütőt nem talált sehol sem, de ez is éppen kapóra jött.
– Rendben van, megmutatom, hogy kell emberhúst főzni, csak még két nagy fakanalat adjatok hozzá.
Előkanyarítottak a koboldok hamar két nagy fakanalat, és a kisdiák nekifogott dobolni. Először csak próbaképpen megsuhintotta mindegyiket, ám amint nekifogott rendesen a dobolásnak, láss csodát, felemelkedett a dobfelszerelés, de felrepült vele együtt ő is! Mielőtt pedig a plafont elérte volna, egyszer csak huss, körülötte minden szürke köddé vált, és hunyd be szemed, nyisd ki szemed, a kisdiák hegy tetején találta magát. Sehol a palota, sehol egy kobold, sehol a dobfelszerelés, de még a dobverő is eltűnt a kezéből. Volt helyettük viszont rengeteg csodaszép, magas fenyőfa, meg sziklák a talpa alatt. A sziklákon áfonya nőtt, annak különösen megörült, mert alaposan megéhezett már, mióta utoljára evett.
Hogy új erőre kapott, megindult lefelé a lejtőn, merthogy a nap állásából úgy sejtette, arra kell lenniük a németeknek. Ment, mendegélt az erdőben, alig tudott betelni a szép erdővel és a friss gyantaillattal. Egyszer csak kiért egy nagy rétre. Ezerféle virág pompázott azon, piros, kék, lila, de legszebbnek egy fehér színűt talált. Annak minden virága egy-egy kis csillag volt, éjjel talán még ragyogtak is, és minden egyes szirma közepén vörösesbarna csíkocska futott végig, egészen a szirom végéig. De gyönyörű lenne ez náluk otthon az erkélyen! De hát ki tudja, miféle klímát szeret ez a virág, aztán ha esetleg úgyis csak elpusztulna, kár hazahurcolni.
Ahogy ment előre a kisdiák, egyre úgy érezte, mintha tudná a rét, hogy ez lett az ő szíve választottja. Egyre-másra tűnt el a többi színes virág, míg egyszer csak már nem is vette körül egyéb, mint ez a fehér. Óvatosan kellett lépkednie közöttük, mert bizony lassan már fűcsomót is alig lelt. Hát az egyik lépésnél elszaladt előtte egy gyíkocska, és úgy megijedt a kisdiák a váratlan mozgástól, hogy elbillent, egész testével ráesett a legsűrűbb bokrétára, és ha ez nem volt elég, hát perdült tovább lefelé a lejtőn. Végre sikerült valahogy megállnia, de mikor visszanézett, hát mintha buldózerrel hajtottak végig a domboldalon. Szomorú volt, hogy minden óvatossága ellenére így szétlapította ezeket a töveket, de most már nem volt mit tenni.
Hanem éppen csak felocsúdott, sok ideje nem maradt a szomorkodásra, mert bizony süvítő szél kerekedett, de olyan fagyos, hogy pislogni is szinte fájt abban. És a nagy szélben ezüstös ruhában fénylő, hosszú hajú tündér állt elé – amilyen gyönyörű, olyan haragos is egyszerre. Csípőre tett kézzel rivallt rá a kisdiákra:
– Semmirekellő, mihaszna léhűtő! Eltapostad a legszebb aszfodéloszaimat, és ezért most meglakolsz!
Azám, hát ezek a virágok voltak azok a híres aszfodéloszok! Eszébe is ötlött rögtön a kisdiáknak a béka intelme, hogy lakik a hegyen egy sötét lelkű, gonosz tündér, és hogy jaj annak, aki az ő aszfodéloszait eltapossa! Íme, hát megjelent előtte a tündér! Bezzeg most már bánta a kisdiák, hogy ügyetlenségével így magára haragította!
– Ne bánts engem, hegy tündére! – kiáltotta a kisdiák, de a tündér már kapott is utána. Persze a kisdiák sem hagyta ám magát, húzták, cibálták egymást, szinte zengett a hegyoldal belé, ahogy birokra keltek. Egyszer csak a tündér úgy meglökte a kisdiákot, hogy az elhasalt előtte. Hanem akkor az megragadta a tündér lábait a bokájánál, és úgy megrántotta, hogy a tündér sem maradhatott talpon. Csakhogy estében lecsúszott a lábáról a két arannyal hímzett túrabakancsa, és ott maradt a kisdiák kezében. Gondolt egyet, erős bakancs lehet az, ami egy ilyen vad hegyi tündér lábán azokon a köveken ennyi éven át jól szolgál, hát lerúgta a maga cipőjét, úgyis épp csak a szentlélek tartotta még a lábán, és sebtiben felkapta a tündér két túrabakancsát. Úgy állt a lábán, mintha csak személyesen neki varrta volna a varga.
Talpra szökkent a kisdiák, és mérgesen a tündér felé dobbantott. És ahogy dobbantott, hát a cipőből apró, csudaszép jégkristályok peregtek elő, jégpermetet szórva a hegy tündérére. Dobbantott a kisdiák még egyet, erre még több, még szebb jégkristály pattant ki a cipőből. Csíphette az arcát a hegy tündérének erősen, mert egyre csak jajongott.
– Hagyd abba, kisdiák, hagyd abba rögtön, mert elpusztul a jégtől az összes aszfodéloszom! Nem bántalak, csak a túrabakancsomat add vissza!
De a kisdiák sem most jött le a falvédőről.
– Dehogy adom, még csak az kellene! És ha el nem engedsz békében, bizony addig dobbantgatok a lábammal, míg egyetlen ép szirom nem sok, annyi sem marad ezen a réten!
– Add vissza, kisdiák, könyörgöm, add vissza, mert ha nem adod, télen nem tudok majd a hegytetőn vele dobbantani, és ha én nem dobbantok, senki sem fog. Akkor pedig nem lesz hó, nem lesz víz a patakokban, minden kiszárad, elpusztulnak az aszfodéloszaim. És ha az aszfodéloszok elpusztulnak, elpusztulok velük én is. Add vissza az aranyhímzéses túrabakancsomat!
Vakarta a fejét a kisdiák, azt a hét meg a nyolcát, de kutya bonyolult ez a világ!
– Na jól van, visszaadom, de nem most. Hanem vezess el engem előbb a legközelebbi helyre, ahol németeket találok, és ott majd visszakapod a bakancsodat.
Ebben meg is egyeztek. A tündér nyomában a kisdiák hamarosan egy kis falucska mellett találta magát. De mert félt, hogy a tündér, amint visszakapja a bakancsot, rátámad, a határban gyorsan lekapta őket a lábáról, és mielőtt a tündér annyit mondhatott volna: bikfitty, elhajította a bakancsokat a hegy felé. De olyan szépen repült az a két bakancs, ennél szebben csúzlival sem lehetett volna megküldeni őket. Az egyiket elkapta egy csóka, a másikat egy sasmadár, és ketten kétfelé röpültek vele.
– No nesze, ha kell a bakancsod, hát keresd meg őket!
Rémülten és dühösen szitkozódva repült a tündér a madarak után, nem sokat foglalkozott már akkor a kisdiákkal. Végül bizonyosan megtalálta mind a két bakancsát, mert különösebb aszály híre nem kelt, habár azt beszélik, abban az évben a tél egy kicsit később jött.
A kisdiák bement a faluba. Igen takaros, tiszta utcái voltak, tiszta muskátli minden ablak. Volt egy kút az egyik utcában, amellett két asszony hangosan tereferélt. Megörült a kisdiák, merthogy a beszédjükről rögtön felismerte: ezek lesznek a németek!
– Wunderschönen guten Tag! – rikkantotta a kisdiák.
Köszöntötték az asszonyok is, és a kisdiák éppen nekifogott volna a német nyelvtannal kapcsolatos mondandójának, amikor azok észrevették, hogy a fiú bizony mezítláb érkezett. Kérdezték tőle, persze németül:
– Mégis honnan keveredtél elő? És hogyhogy nincs rajtad cipő?
Jaj, hogy is volt, hogy az egy hosszú történet? Ejnye, hát ha nem vágja ki magát hamar, még nem térhet rá a lényegre!
– Das ist eine… ein… izé, egy olyan lange Geschichte – válaszolt a kisdiák. Vagy langen? Netán langer? Haj, de milyen rémesen bonyolult ez a német nyelvtan már megint, bár lehetne ezt az egész melléknévragozást valahogy egy az egyben kikerülni!
De amíg ezen töprengett, hiába ráncolta a homlokát, az egyik német asszony máris beljebb invitálta a házba, ellentmondani nemigen lehetett. Leültette a konyhában, és előkeresett egy pár cipőt, ami kicsit ugyan nagy volt a kisdiák lábára, de azért odaadta neki, mondván, ebben a házban már nincs rá senkinek szüksége. Aztán az asszony megetette, megitatta mindennel, mi szem-szájnak ingere: gőzgmbóccal, pereccel, fűszeres sült kolbásszal, a kisdiák alig győzte a finomabbnál finomabb falatokat. Közben megérkezett a család többi része is, a családfő és két fia. A kisdiák akadozva bár, de szépen lassan elmesélte az egész utazását, csak egyet nem bírt sehogyan sem kibökni: hogy voltaképpen mi járatban is van ő most itt? Egyszer aztán az családfő maga kérdezett rá:
– Hát miért indultál neki ennek a nagy útnak, édes fiam?
Ajjaj, ennek már meg kell valahogyan felelni! De mit mondjon nekik, mikor ilyen kedvesek vele? Hát hogy kenje most a hajukra az ő egész buta német nyelvtanjukat, mikor előbb is közvetlenül azután raktak ki elé egy bögre forró csokoládét, hogy zsinórban vagy háromszor is elrontotta a szórendet? Végül csak ennyit mondott lesütött szemmel:
– Hát… én csak világot akartam látni.
– Na fiam, most aztán láttál – nevettek a németek barátságosan. – Hanem, ma már késő re jár, ma este nálunk megalhatsz. Aztán ott a tükörnél a kisasztalon találsz egy telefont, szólj csak haza, és mondd meg, holnap elviszünk az állomásra, és felteszünk a megfelelő vonatra.
Így is lett. Másnap reggeli után (kenyér, sonka, zöldségek) együtt elmentek a legközelebbi vasútállomásra. Mivel a kisdiáknál nemigen volt elegendő pénz, a család kipótolta neki a jegyre valót, és addig integettek neki a peronról, míg csak a kanyarból a kisdiák látta őket.
Így esett, hogy végül mégsem mondta meg senki a németeknek a német nyelvtannal kapcsolatos, újító szándékú irányelveket, és a német nyelvtan azóta is olyan, amilyen. Bonyolult, de biztosan tudjuk: kedves emberek is beszélik.
A Wikipédia szerint „az aszfodélosz főképp a Mediterráneumban nő”. Hát kérem szépen, ez a „főképp” szócska pontosan erre a nagy hegyre vonatkozik, mert éppen ez volna a kivétel, és aki nem hiszi, járjon utána. Csak ne rajta. Biztos, ami biztos. A békák többnyire nem tévednek.
És végül meg kell említenem a “Märchen aus Bali” c. kötetet is (Mesék Baliról), ami összességében zavarba ejtően európai volt. Nem egészen tudom, hogy mire gondoljak, az egész gyűjtemény olyan, mintha a felénk ismert meséket balinéz díszletek közé zártuk volna. Mint mesék, működnek, de mint egzotikus gyűjtemény, nálam hamar elhasalt. Szinte semmiben sem éreztem, hogy más logika alapján működne, mint amit megszoktam, és ez meglepett egy olyan szerzőtől, aki éveket töltött Balin, és talán még többet más távol-keleti vidékeken. Sem ajánlani, sem ellenjavallattal megbélyegezni nem tudnám, mert a maga módján szórakoztató a klasszikus hármas egységekkel és hátradobott varázstárgyakkal kirakott “törzsi” tündérmese, a Tom és Jerry szívatás sorozat teknőssel és majommal, Midász király balinéz szamárfüle szegény ember hegedűjével (dobjával) keverve, Szélike kakasviadallal, meg a többi történet, amit mindenki ismer, aki legalább egy mesekönyvet forgatott már a kezében. Ugyanakkor a szerző többi, folklorisztikai munkájának tüzetes áttanulmányozása nélkül nehéz eldönteni, hogy ez most egy fan fiction akart-e lenni az Európában ismert mesék alapján, szándékos torzítás történt-e, hogy az egzotikus környezet befogadható legyen egy olyan világban, ahol lényegesen kevesebb információnk volt a Föld távoli vidékeiről, eleve az adatközlő válogatott vagy torzított a fehér ember előtt (nem ismeretlen jelenség), vagy rosszabb, és a gyűjtés és válogatás már egyfajta tudatos vagy nem tudatos kolonizáló arroganciával zajlott. Az eredeti, holland kiadás egyébként ’56-os, de az előszóból arra következtetek, hogy a szerző a meséket korábban ismerte meg.
Csapó András, ha nem is érett tüsző kora óta, de mindenesetre már jó régen szeretett volna eljutni Indonéziába. És hát ja, meg is csinálta. Aztán kifundálták páran, ejnye no, készítsünk ismeretterjesztő filmet, és akkor jött jó sok munka, spórolás, szponzorok keresése, meg úgy egyáltalán: az egész út előkészítése, és megvalósítása. Igen eltökélt csapat. Most mondhatnád, hogy tele a mesevilág ilyen arcokkal, de akkor nehezítek: nem lehet a cél a királylány keze. Nem, tessék más álmokat kergetni, tegyük fel, hogy a világon más vágya is lehet valakinek. (Nyilván nem elvetendő a társ megtalálása sem, de ugye értjük, mire gondolok?) Ugye, így már rögtön szűkebb a kör.
