2015 óta zengenek a mítoszok magyarul, nem véletlenül teltházzal. Az utolsón már be tudtuk harangozni: elkészült a mítoszok csatájának hírlevele. Sőt, weblapja is van, meg minden, és most már domainje is lett, úgyhogy büszkén doboljuk világgá:

Elkészült a mítoszok csatájának weboldala:

http://mitoszokcsataja.hu/

És ugyanott a hírlevélre is fel lehet iratkozni. A legjobb: mi biztosan nem spammelünk, ugyanis semmilyen felesleges kapacitásunk nincs indokolatlan kereskedelmi leveleket összeállítgatni. Meg hát olyan sok kommerciálni valónk sincs… se karkötő, se bögre, se repitoll… CSAK A LEGFONTOSABB: AZ ELŐADÁS!

FONTOS: ha minden igyekezetünk ellenére a hírlevél véletlenül a spam mappában landol, akkor a hírlevél szolgáltatóra szeretnénk ujjal mutogatni! Sokaknál előfordult, úgyhogy ez ilyen.

És amúgy meg jön a következő mítoszok csatája. Április 3 délután, Aquincum Múzeum. További részleteket írunk a hírlevélbe (is), amint megtudjuk.

Szóval:

Délelőtt szavazol, délután jössz az Aquincumba!

Lesz történelmi vásár és forgatag is, szóval gyere, és biztosan jól fogod érezni magad. És még magas mesemondó-koncentráció is várható. Na hát meg ugye mítoszok csatája!

Itt a facebook esemény:

Új időpont: február 26!

https://www.facebook.com/events/2480161835613936/

Hogyan vehetsz részt rajta?

1. Válassz egy szervezetet az alább található felsorolásból!
2. Utald át nekik a jegyed árát (legalább 1500 Ft-ot)
3. Töltsd ki a regisztrációs űrlapot: https://forms.gle/X1npfPBRSFspY9HPA
4. Küldd el Zalka Csengének az igazolást, hogy az adományt elküldted!
5. Vegyél részt az eseményen zoommal!

És íme a részletek:

A világ első online Mítoszok Csatája rendezvénye! Nyolc mesemondó, nyolc mítosz, egy Zoom, és négy jótékony cél!

A mítoszok témája: “Bezárva”

A MythOff csapata úgy döntött, ezúttal szeretnénk jótékony szervezeteket támogatni a rendezvény bevételével. Ezért a regisztrálóktól azt kérjük, támogassák legalább a jegy árával (1500Ft) az általunk választott alábbi négy szervezet egyikét:

BAGÁZS KÖZHASZNÚ EGYESÜLET

“Mi a BAGázsnál egy olyan társadalmban hiszünk, ahol mindenkinek lehetősége van arra, hogy elérje a céljait, ha tesz azok megvalósításáért. A telepeken élő romákat fejlesztjük annak érdekében, hogy képesek legyenek megfogalmazni és lépéseket tenni céljaik eléréséért. Emellett érzékenyítjük a többségi társadalom tagjait, hogy befogadóbbá és elfogadóbbá váljanak.”
https://bagazs.org/a-bagazsrol/
Bankszámlaszám: 16200010-10052455
IBAN számlaszám: HU67 1620 0010 1005 2455 0000 0000
SWIFT kód: HBWEHUHB

VILÁGSZÉP ALAPÍTVÁNY

A Világszép Alapítvány gyermekotthonokban élő gyermekeket támogat rendszeres mesemondással, nyári táborokkal, önkéntes mentorokkal, és sok más, inkluzív élménypedagógiai programmal.
Adományozás: https://vilagszepalapitvany.hu/hu/igy-segithetsz-1

TEKERGŐ MESEÖSVÉNY EGYESÜLET

“Mesemondó programok erdélyi szórvány magyar településeken.
Célunk, hogy rászoruló, erdélyi magyar szórvány településekre is el tudjuk vinni a
népmeséket, a magyar nyelvű mesemondást. Szeretnénk minél több rászoruló gyermeknek ingyenes részvételi lehetőséget biztosítani programjainkon és minél több magyar intézménybe eljutni, például óvodákba, iskolákba.
A támogatóink meselemezünket az oldalunkról letölthetik.”
HUF 11717009-21254819
Támogatói oldal: https://tekergomeseosveny.hu/tamogatas-2/
Facebook: https://www.facebook.com/tekergo.mese.itthon,
https://www.facebook.com/tekergo.mese.otthon

BIZTOS KEZDET GYEREKHÁZ

A Kántorjánosi központjában található Gyerekház olyan kisgyermekes családokat segítő intézmény és közösségi hely, amely hozzájárul a szegénység újratermelődésének megakadályozásához. A foglalkozások, közösségi események egyik célja az óvodára való felkészülés támogatása, míg a másik, nem kisebb cél a kisgyerekes családok életszemléletének változása, jövőképük erősítése. A Gyerekház munkatársai a településen élő óvodáskor alatti gyereket nevelő családok felkutatására és a szolgáltatásokba történő bevonására törekszenek, a település legrosszabb helyzetben lévő családjainak elérésre is törekszenek.
FB oldal: https://www.facebook.com/Biztos-Kezdet-Gyerekh%C3%A1z-727287967443840
Számlaszám:
Rézműves Csaba, OTP Bank: 11773449—02750859

Ha kiválasztottad a támogatott szervezetet, és elküldted számukra a támogató összeget, töltsd ki az alábbi regisztrációs űrlapot, hogy megkaphasd az eseményhez tartozó Zoom linket!
https://forms.gle/X1npfPBRSFspY9HPA

A MythOff nemzetközi mesemondó rendezvénysorozat, mely a világ mitológiáit hozza el élőszóban, szórakoztató keretek között felnőtt közönségeknek. Nyolc mesélő, nyolc történet – a díjakat pedig a közönség szavazatai alapján osztjuk ki!

A mesemondók:

• Bumberák Maja
• Dala Dániel
• Gregus László
• Hajós Erika
• Nagy Enikő
• Stenszky Cecília
• Varga-Fogarasi Szilvia
• Zalka Csenge Virág

Felhívjuk résztvevőink figyelmét, hogy ez egy felnőtteknek szóló rendezvény. Nem tudunk felelősséget vállalni érte, hogy az elhangzó történetek gyermekbarátak lesznek!

1. NO PANIC!
2. Elvi Kérdés nóták az adásban

Röviden arról van szó, hogy hosszabb szünet következik, de majd jövök. Szóval nem kell leiratkozni, de most be kell érnetek a többi nagyszerű podcasttal, például személyes kedvenceimmel:

Szertár

20 perccel a jövőbe

Az élet, meg minden

Story Story Podcast

Celtic Myths and Legends Podcast

Adatépítész

Podcast elérhetőségek:

A Kétfülű Kedveszotty a legtöbb podcast alkalmazásban könnyedén megtalálható. Továbbá:

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/

kétfülű blog: az adásokat a podcast tag alatt mindig meg fogod találni.

Aktuális adás:

 

VISSZ-SZA! VISSZ-SZA! VISSZ-SZA!

Szerencsére éppen pár órával a megtekintés előtt olvastam valahol, hogy ez bizony egy musical epizód lesz, így nem ért váratlanul. Lehet, hogy akkor a döbbenet elvitte volna az epizód szépségét, ami nagy kár lett volna. Őszintén szólva semennyire sem bíztam a készítőkben, és egyáltalán, az egész sorozatról ma is azt gondolom, hogy kifejezetten távol áll tőle a musical világ, de ez… Huh… Nem kapok levegőt, imádtam! Itt egy trailer, de szólok, semmit nem ad vissza belőle. Utána tisztázzuk, kinek ajánlom, majd egy kis személyes rajongás következik. Végül pedig “recap mankót” adok azoknak, akik nem akarják a sorozatot végignézni, de felkeltettem az érdeklődésüket annyira, hogy ezt az egy epizódot azért előhalásszák.

Kinek való és kinek nem?

Nehezen ajánlható ez az epizód így külön azoknak, akik nem is hallottak még a sorozatról, vagy soha nem éreztek még késztetést arra, elkezdjék megnézni. Nekik inkább a régi Aladdin animációs filmből ajánlanám Dzsini dalát fogyasztásra, az is ragyog a tündéri gegektől, de azonnal emészthető.

Nem ajánlom továbbá senkinek, aki úgy jutott el a hatodik évadig, hogy még mindig komolyan tudja venni az egészet. Ez az epizód nem ennek a helye.

Viszont különös szeretettel ajánlom mindazoknak, akik valamikor az első három évad során kíméletlenül elkaszálták a sorozatot. Miközben valahol mélyen együtt érzek velük, erre az egy epizódra tényleg érdemes lesz újra elővenni.

Merem ajánlani továbbá olyanoknak is, akik simán csak szeretnének átlagos, de jó karakterdalokat hallani, szórakoztató vizuális ingerekkel.

Na, de tényleg, mi ez a rajongás?

Az, hogy az OUAT egyszerűen nem egy tekintélyt parancsoló sorozat, nem is kérdés. Csak az nem veszi észre a rengeteg logikai bukfencet, ad-hoc, értelmetlen megoldást, aki bekötött szemmel és befogott füllel nézi. És ebben a nem különösebben fennkölt pillanatban jön a 6×20, és semmi mást nem üzen, csak ennyit:

Kedves néző, köszi a kitartást, és igen, mi is várjuk ám már a végét!

És akkor a készítők ahelyett, hogy a már unalomig lerágott csontok fölött nyammogtak volna még egy kicsit, csináltak egy lazító epizódot, amit konkrétan végigbuliztak. Mert hogy ez az egész csak egy poén, afelől nem akarok kételkedni. Ezen a ponton a sorozat egészen egyszerűen saját magát sem veszi komolyan. Ez egyszerre paródiája magának a szériának, és a musicaleknek úgy általában. Annak viszont, paródiának, vérkomoly és vérprofi. Tele van ügyes megoldásokkal, ötletekkel, miközben valahogy egyértelmű, hogy ez most… csak így van. Just for fun. Mert kedvük volt hozzá, azért.

Mint musical, valójában nem értékelhető a műsor. Nincs benne különösebb cselekmény, a zenei betétek többsége karakterbemutató dal. Olyan információkat énekelnek el, amiket már tudunk, a jelenetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, és az egész évad tökéletesen működne akkor is, ha ezt az egy epizódot úgy ahogy van, kihagynánk belőle. De éppen ez a kikacsintás adja meg az értékét: dőlj hátra, és élvezd. Ennyi.

Indul az egész Charmingék nótájával, ami hát több, mint átlagos. Olyan, mint Charmingék… De már itt elkezdik felsorakoztatni azokat a musicales kliséket, amik így előadva már szórakoztatóak lesznek. Az értelmetlen ide-oda ugrálós formációzás egy, a szoba nem mutatott sarkában elhelyezett képzeletbeli közönség felé tetszőleges Webber implementációval felveszi a versenyt. Mindeközben pedig Snow sosem látott huncut szemei arról tanúskodnak, hogy Ginnifer Goodwin speciel bármelyik pillanatban elröhögheti magát.

Aztán jön rocker Eval Queen dala, és már a jelenet felvezetése is szerethető: a tükrökön keresztül bemutatott alattvalói körkép nagyon is működő ötlet volt. Majd felzeng az elektromos gitár, és a királynő megmondja, mi a stájsz. Miközben Lana Palirra parádés vonaglása a “Love Doesn’t Stand a Chance” végén, a földön tetőzik, a rejtett vizuális csimborasszó mégis középtájon érkezik: 10 “ártatlan” másodperc, melynek során a királynő Gepetto munkaasztalán egy go-go-girlöket meghazudtoló produkció keretében meséli el – hogy hát ő milyen gonosz is.

Captain Hook kellemes tengerésznótával örvendezteti meg a nagyérdeműt a kocsmában. A szűk térben ügyesen hoznak létre (pontosabban legtöbbször csak érzékeltetnek) újabb és újabb beállásokat, és ez a csoportos koreográfia önmagában is kirajzolja Hookot, mint kalózkapitányt. A figyelmet pedig arra a zseniálisan abszurd mozdulatra szeretném felhívni, amikor Hook felpattan egy kör alakú asztalra – amit a matrózai minden különösebb tartalom nélkül, a látvány puszta létéért megforgatnak. Vinnyogva röhögtem.

És akkor ott van még Zelena – aki szenzációs volt, mint mindig. Rebecca Mader éneklő jalapeñoként is helytáll, a finom hangulatú díva dal pedig  a “wicked always wins” témával házasítva válik az abszurd humor igazi fenegyerekévé. A komolytalanság faktor talán a kondér mellett a legszembeszökőbb, amikor Zelena ütemre löttyint a gőzölgő edénybe random folyadékokat, és meg is lesz az eredménye: a varázsdoboz íme, előáll. Amiről énekel, hogy neki ez miért áll érdekében, mi történjen szerinte a jövőben ennek hatására, az később vagy ki lett vágva, vagy sosem szerepelt forgatókönyvben. Így tehát Zelena megmaradt a deus ex machina machinája, és ennyi elég is a tapsviharhoz.

Talán a leggyengébb Emma jelenete volt, melyben úgy rájön az élet értelmére, mint még soha. A felütés sem tér el a sorozattól megszokott tadááám módszertől: a szürke szamár Henry a ködből mellette terem, és megmutatja neki a Nagy Mesekönyv újabb lapját, és akkor Emma megvilágosodik. Miközben elcsöpögi énekét, aktuális Főgonoszunk diszkréten a háttérben marad, hogy az összes versszakot tisztán hallhassuk. Ezt a dalt megpróbálták komolyan venni, szerintem teljesen feleslegesen. Kilógott a sorból.

Az epizód kedvéért sok mindenen állítottak, stíluson, hozzáálláson, ötletességen, és új vendégként némi humort is kamera elé engedtek. Táncosok, újszerű operatőri munka, tök jó szövegek, remek hangulat – igazi insider spin-off. Öröm volt a finálé előtt a stábbal együtt lazítani.

Hogy megnézem-e a hetedik évadot? Ja, nem, szóba se kerülhet. De ez az egy epizód, ez tényleg mesteri lett.

Segítség a megértéshez

És végül ígértem még egy kis karakterügyi áttekintést az epizód könnyebb megértésének érdekében:

Szóval a szitu most az, hogy a jelenben az Eval Queen megtért, Reginát újabban mindenki szereti. Valaha irigy tesója szintén megjavult, a Zelena dal a régi nővért mutatja be, aki még Oz birodalmában Oz helyét bitorolva sanyargatja a munchkineket. Nagyon irigy Reginára, mert az anyja valamikor lemondott Zelenáról, Regináról meg nem, pedig egyértelműen Zelena a nagyobb boszorkány. Neki is volt amúgy dolga Rumpelstiltskinnel, a sorozat során mindhárom felbukkanó “eval” hölgyet a Sötét Úr vezette be a varázslás mesterségébe. Egy ponton Reginát választotta Zelena helyett, pedig Zelena szerint ezt őt illette volna meg, ami csak fokozta zöldségét.

Captain Hook nem is tudom, melyik évadban tűnt fel, akkoriban elszerette az akkor átlag emberként sántikáló Rumplestiltskin feleségét. Rumple, amint Dark One-ná lett, mérgében Hook szeme láttára megölte a hölgyet, Hooknak pedig lenyeste a bal kezét. Hook azóta is krokodilként emlegeti, de a lényeg, hogy bosszút esküdött ellene, erről énekel a dalban. Persze azóta Hook is megjavult, Emma lett az igaz szerelme, már tervezik is az esküvőt.

Csak jaj, itt az új főgonosz, a Black Fairy. Ő Rumple anyja, és ne zavarjon, hogy fiatalabbnak néz ki, ez egy ilyen sorozatspecifikus játék az életkorokkal. Nagyra törő sötét tervei vannak, Emmát mindenképpen ki kell iktatnia, akinek viszont stresszes helyzetekben beremeg a keze, ez ilyen “megmentő betegség”, és olyankor nem tud varázsolni. Nagy a para, mi? Na, mehetsz megnézni az epizódot.

Végre kikristályosodott, miért bosszant ez a sorozat. Az a baj az egésszel, hogy az egyes részek forgatókönyveit úgy készítik, hogy bár van egy globális íve a dolgoknak, a részletek tekintetében mindig csak az elmúlt 5, maximum 10 epizód anyagát lapozzák fel. Ennek meg persze az lesz az eredménye, hogy a sorozat a lokálisan értelmetlen cselekedeteken túl is tele van logikai bukfencekkel, amiket kár lenne elkezdeni felsorolni. A kérdés az, hogy szívesen ülünk-e továbbra is aranyhal memóriával a képernyő elé, vagy az alkotók végre kiérdemelték, hogy bosszúság nélkül elkaszáljuk az egészet legkésőbb ezen a ponton? A részletek helyett foglalkozzunk most ezzel!

Látványvilág

Oké, sokszor hagy maga után kívánnivalót. Például drága Frozenünk jégfalát nem igazán hittük el… Összességében mégis átgondoltnak érzem, és ha megbocsátjuk a CGI hiányosságait, gondolom, ennyit fedezett a budget, szóval még így is marad, amiben gyönyörködhetünk. Az erdőkben, Rumpelstiltskin mesei otthonában, de igazából Mr Gold boljában is szívesen elidőznék egy darabon, és még számos más jól megválasztott, jó érzékkel berendezett helyszínt ki lehetne emelni. Szerintem szép és funkcionális a színezés, jók a jelmezek, általában működik a smink, noha kétségkívül egy-két kulcsfigura köré épül minden, így még a díszletek is.

Színészek, karakterek

A színészi játékokra már panaszkodtam, és továbbra is az a szomorú valóság, hogy csak néhány ember viszi el a balhét. Nem akarom teljesen lehúzni a többiek munkáját, sokszor a karakterekkel magukkal van a baj, amiket meg kellene formálniuk. Henry például olyan kis ostoba, anya így, anya úgy, színész legyen a talpán, aki kihoz belőle valamit. De míg az előző szériában többnyire a fejemet fogtam, ha csak feltűnt, Jared S. Gilmore végre kezdi megszokni a kamerát. Robert Carlyle, Lana Parilla – Rumpelstiltskin és Regina karakterei szépen fel vannak építve, a színészek pedig tudnak is élni vele. Rebecca Mader még mindig jutalomjátékot játszik, szerintem annyit mondtak neki, hogy “légy olyan kis általános g*i”, mire elvigyorodott, és már kész is volt Zelena. Emilie de Ravin egyre hitelesebb Belle, persze kell is Carlyle mellé a talentum. És éppen az ő példája mutatja, hogy egy alapvetően egy fonálon futó figurának is lehet az első perctől olyan egyéniséget adni, amivel tisztára bekajálom, hogy ennek a szerepnek mélységei vannak. Ami nagy szerencse, mert kevés másik emberi szál van, ami engem különösen érdekel.

A negyedik széria “saját ellenségei” jók lettek, legalábbis mindkét felében volt kit nézni, úgy karakterre, mint színészre. Például az író annyira tökéletesen ellenszenves lett, hogy azt fel kellene venni a világ leghálátlanabb szerepei közé.

Szóval eddig jók vagyunk, továbbra is minden epizódra jut valami csemege, ha valaki csak bámészkodni szeretne.

Mesék összeintegrálása

Tegye fel a kezét, aki nem ezért nézi… Kérem, aki sok mesét akar látni egy helyen, az itt megkapja. A sorozat e tekintetben továbbra is hozza, amit ígért, szép fan fiction-t írt mindenféle főhős és főgonosz köré. Frozentől féltem, kicsit kommerciálisnak éreztem a megjelenését, de sikerült ízléssel nyúlni hozzá, és a második feléből már egyenesen Szörnyella de Frászt imádtam a legjobban. Azt nem tudom, mennyire érthető a sorozat a felsorakoztatott mesék ismerete nélkül, érzésem szerint inkább csak hozzáad az élvezeti értékhez, minthogy követelményként álljon a néző és a képernyő közé.

Feltett kérdések

És íme, elérkeztünk a nehéz pillanatig. A negyedik széria átver. Mert úgy teszi fel a Nagy Kérdéseket, hogy csak mikor kimondom, akkor jövök rá, hogy nemár, hiszen erről már beszéltünk! Két felvonásban, de igazából a kérdés ugyanaz: meddig lehet elmenni a gonoszságban ahhoz, hogy még megbocsátható legyen, és mit kell tenni hozzá, hogy valóban megbocsátást is nyerjen? Ami talán most új réteg: mi a különbség megbocsátás és feledés között?

Az a szomorú hírem, hogy erre a kérdéskörre már három szériát lőttünk el, és a sorozat nem győzi eleget hangsúlyozni a válaszát: az elemi galádság legsötétebb, kénköves bugyrait is meg lehet bocsátani, ha őszinte megbánás követi. Kivéve Rumpelstitskin esetében, akinek már akkor is tiszta lapot ítélnénk, ha csak simán felhagyna szarházinak lenni. (Köhm…)

Az altémát illetőleg, azaz felejtés vs. megbocsátás, egy időre behoztak nekünk egy duzzogó Emmát, de valójában még mindig Regina ügye a szószóló. A szerzőknek nem volt uncsi? Minden epizódban kétszer elővenni, hogy mit kezdjenek a régi világ súlyosan bántalmazott alattvalói a ma megtért Eval Queen-jével… Lehet, hogy ez egyenesen azért csípődött be, mert bár még mindig fogalmuk sincs róla, mit kezdjenek vele, a szerzők is érzik, hogy ezt érdemes volna erősebben pörgetni. Egyelőre túlontúl poláris a paletta, több, színesebb, mélyebb válaszreakciót várnék el. (Fognak mutatni? Hadd találjam ki: nem fognak.)

Akkor most mi legyen?

Mivel attól tartok, ingoványos talajra ez a sorozat sosem fog tévedni, be kell látnom: kilóra vettek meg az első három ponttal. Nem túl hízelgő, de még mindig jó nekem ezt a habkönnyű sorozatot bámulnom. A mélységeket pedig el kell engedni. Nincsenek, nem voltak, nem lesznek, csak néha, mézesmadzag gyanánt. Slussz-passz.

És ne csodálkozzunk, ha nem lesz több Once Upon a Time szériakritika a kétfülű hasábjain, meg kell engem lepni ahhoz alaposan.

Szóval arra már többször panaszkodtam, hogy az egész sorozat nekem egy kicsit csapong, és ez leginkább átgondolatlan forgatókönyvre utal. Ami rágalom, mert tudjuk, hogy vannak időnként szériákkal előre szóló utalások, szóval valami elképzelésük nyilván volt a dolgok folyásáról, de a végterméken ez mégsem mindenütt látszik. Miközben az újabb mesék beemelése és a régiek mélyítése gyönyörű, az új helyszínek kifejezetten szerethetőek, egy-egy mozzanat még a történelemkönyv megfelelő oldalának fellapozásával is csak komoly engedményekkel értelmezhető. A fináléra személy szerint haragszom, mert annyira szembe megy mindenfajta jóérzéssel, ahogyan ennek a sorozatnak nem lenne szabad. Tessék már észrevenni, hogy az a címe, hogy Once Upon a Time, célkitűzése pedig a nyugati popkultúra meséire fan fiction-t írni, nem pedig a Trónok harcát Piroskával és Eval Queen-el reprodukálni. Amit amúgy meg tudnék bocsájtani, ha olyan géniuszok jegyeznék a forgatókönyvet, mint J.R.R. Martin (tudom!), a suszter viszont maradjon a kaptafánál.

Az összes mérgemet lényegében a finálé indokolja, a szezon egyébként összességében nem lett volna rossz. Nagyon tetszett, ahogyan több irányba is kitágult az univerzum, Robert Carlyle és Lana Parilla még mindig hozzák a formájukat, már amikor teret enged nekik a szövegkönyv. Henry szegény reméljük, a következő szériáig tanul egy kis színészmesterséget, a többiek viszont egyre ügyesebben boldogulnak el még az olyan bugyuta karakterekkel is, mint Prince Charming és Snow White. (Srácok, lesz itt egyszer valakinek mondjuk egy hobbija?) Üzenetek tekintetében jól állunk, több helyen is nagyon szépen öltöttek testet komoly lelki gyakorlatok.

Ajánlani továbbra is azoknak tudom, akik nem vágynak nagyon összetett sorozatra, és a világ büdös nagy mocskát sem szeretnék az arcukba kapni. Nagyjából habkönnyű kalandszórakozás némi valódi közvetített értékkel, szép tájakkal és kosztümökkel. Varázslattal, motivációkkal, ármánnyal, dühvel és szeretettel, küzdelemmel és gyávasággal, feloldással és feloldozással. És most jöjjön az érdekesebb csemegézés, vagyis jön a…

SPOILER ALERT!!!

Szóval karakterek. Nem fogok mindenkire kitérni, csak akik engem jobban érdekeltek. Ablakom alatt tüntető tömegek kívánságára a többiekről is szívesen megmondom a véleményemet.

Miután kilúgozták az előző és a jelen szériában az Eval Queent és Rumplestitskint, mely folyamatban viszonylag hitelesen “megjavultak”, öröm volt és boldogság a két új főgonoszt a képernyőn üdvözölni. Ahhoz sajnos kellett az egész széria, hogy az új Regina meg az új Rumpel tartalommal teljenek meg, de ezt az időszakot ügyesen átvészeltük a két új szemétládával. A dühös vakarcs Peter Pan csodálatos genyó trickster pótlék volt, és nekem teljesen belefért, hogy összemosták a Pied Piperrel. Az egész Neverland sziget úgy általában is tetszett, bár bevallom, Peter Pan ügyben amúgy alulkvalifikált vagyok. A Peter Pan “könyv” érdekes kettőssége, hogy miközben Peter Pan öncélú és utálatos, a részletek tele vannak erős morális tartalommal. Vagyis Peter Pan, az erkölcsi aggályokkal nemigen küszködő gazember sokszor úgy játszik a szereplőkkel, hogy azoknak a megmeneküléshez az élet velejét kell megérteniük.

A széria (vagy a sorozat?) gyengéje, a félszavaktól történő megvilágosodás itt is többször előkerül, csak egy példa:

Emma: Mondjátok meg, hol van Peter Pan!
Lost Boys: Nem mondjuk.
Emma: De mondjátok meg, mert higgyétek el, ez a helyes, ha megmondjátok!
Lost Boys: Odabújt a kredenc mögé.

Mi??? Kérem, az ilyen pálfordulásokhoz legalább 3 epizód kellene! És tele van a széria hasonló vitákkal, megvilágosodásokkal. Nem ismeretlen a mesei világban sem, de nem is véletlenül nem szeretem. Rumpel végleges (?) megjavulása kb. ugyanígy történt, amikor Neal ráparancsol, hogy ne ellenszolgáltatásért készítsen majd ellenszérumot Charmingnak, hanem mert ez a helyes. És akkor Rumpel hirtelen hogyaszonygya: “ja igen, jó”. De neki legalább addigra már volt két és fél széria előélete.

És egyébként hová lettek az elveszett kölkök, miután kikötött a hajó Storybrookban?

Neverland a hasonló bukkanók ellenére is izgalmas fejezetként él bennem, kár, hogy olyan sok epizódot használtak el, mire tényleg beindult. Érzelmi tetőfoka számomra az Echo Cave volt, ahonnan csak akkor szabadulsz, ha kimondod a legsötétebb titkodat. Khm, ugye ismerjük az érzést?

És akkor a Peter Pan “könyv” Rumpelstiltskin önfeláldozásával zárult – amit 2 epizódon belül sikerült visszaszívni. Aminek örültem, mert hiányzott volna az egyik legnagyszerűbb színész. Persze tudtam, hogy Robert Carlyle ennél több szériában van jelen, csak az egész olyan… Szóval itt kezdődött az, hogy a szerzők elkezdtek olyasmibe nyúlni, ami nem kenyerük. Értem én, hogy mire a széria képernyőre került, a világ Trónok harca lázban égett, de míg J.R.R. Martin vigyorogva forgatja ki a megunt karaktereket a könyvből, hogy ezzel merőben új alaphelyzetet teremtsen, addig Rumpel ideiglenes kiiktatása, majd visszatérése inkább olyan furcsa volt. Egyfelől kellemesen erősre sikerült az önfeláldozás, de aztán bénán tébláboltak egy kicsit nélküle, majd úgy tért vissza, mint aki életében soha nem tett le semmi hősiest az asztalra, sőt – de ezt majd a finálé elemzésénél kifejtem. Ha nem értesz ahhoz, hogy kiírj egy minden szempontból kulcsszereplőt a sorozatból, akkor ne írd ki, hanem mondjuk változtasd át. Akkor is vissza lehet csempészni a sztoriba, csak nem fog fájni, mert ebben esetleg ügyesebb vagy.

Mielőtt a Trónok harca hatás legmélyebb bugyraiba betekintenénk, azaz a fináléba, egy picit még lelkendezem a Zelena jelenségkör fölött.

Szóval miután ugye eltűnt Peter Pan, Rumpelstiltskin nincs vagy csak bénán pislog, Regina pedig durcás, de javuló személyiséggel keresi önmagát, nyilván kellett valami hatásos ellenség. Zelena pedig: na EZ az, kéremszépen, amihez értenek, ez a Zöld Eval Queen nagyon ügyes húzás volt. Óriási boszorkány, határozott céllal, és azon kevés varázserővel bíró emberek egyike, aki képes időutazást előidézni. Rebecca Mader lubickol a szerepben, talán még Lana Parilla első szériás alakítását is felülmúlja önelégült vigyorával, amihez foghatót szerintem a Maszk óta nem láttunk. Nyöhhöm, a zöld is elég jól áll neki, és összességében aránylag szépen fel van építve, hogyan lesz gonosszá. Az első Regina-Zelena csata meglepően csinos lett, imádtam, hogy Regina nem hozta magával a szívét (hah, the real Monkey’s heart :D). Ahogy Zelena Rumpelt rángatta az egyszerűen zseniális volt, és nagyjából addig is húzták csak, amíg tényleg volt ebben a marionett műsorban szufla. Mondjuk a randi vacsorát azt nem vágtam, hogy Zelenának mi szüksége volt rá azon felül, hogy talán majd most kufircol egyet a Dark One-al. Hát, nem jött össze, na mindegy.

Ami szerintem a Zelena “könyv” gyengéjeként felróható, hogy amikor Emma megjelent a placcon, hogy na akkor megint én leszek a Megmentő, akkor neki pontosan azt kellett volna tennie, amit valamelyik epizódban ő maga ki is mond: ha már van egy ilyen szuperképessége, hogy böffentésre megmondja, ki hazudik, akkor igen, igazad van kislányom: kérdezd végig a szereplőket, hogy ő volt-e. Emma elvileg nem lő mellé, mint a diákegylet Feynmannal, szóval a kb. 50-100 lakost max 2 óra alatt le tudta volna interjúztatni. És akkor lehet, hogy valaki kimarad, mert elbujdokol, de a többiekről máris tudjuk, hogy nem ludasak. Érthetetlenül kihagyott ziccer.

És akkor most jöjjön a feketeleves. A FINÁLÉ. Direkt hagyok a végére egy kis lelkendezést, mert ez most a földbe fogja döngölni a szériát, pedig ugyancsak kesztyűs kézzel bánok majd vele. És kedves Szülők, az előadásaimmal ellentétben itt most rögtön a következő bekezdésben csúnyán fogok beszélni.

Szóval egy. Rumpel bácsi, akiben Belle úgy hisz, mint a Télapóban, és aki kutyaként szereti Belle-t, mit csinál, na mit csinál? NA MIT CSINÁL? A finálé előtti másodpercekben (20. epizód vége) megkéri a Nagy Szerelmének a kezét, és ezzel AZONOS pillanatban úgy bassza át, mint a szart a palánkon. Konkrétan egy hamis tőrt bíz a gondjaira, mint a szerelmük zálogát.

És ez nem azért bosszantó, mert szemét dolog. Azért bosszantó, mert míg J.R.R. Martin mindig úgy ármánykodtatja a karaktereit, hogy az alaposan aljas, de belefér, itt, ebben a sorozatban, ebbe a Rumpelstiltskin karakterbe ez nem fér bele. Rumpel mindig is a kiskapuk embere volt, és egész Dark One működése során folyamatosan átverte az ügyfeleit, de egy dolgot sosem csinált: soha nem hazudott. Nem mondta el, mi a varázslat ára pontosan. Nem mondta el, mit forgat a fejében, de soha nem állított valamit, ami a szó legszorosabb értelmében ne lett volna igaz. Szerette kiforgatni a szavakat, és kimondott szóval talán ezúttal sem hazudott, de végeredményben azt állította, hogy a tőr által magamagát teljes egészében Belle-re bízza, mert ő a jóság meg a tudomisén, és legyen ezért Belle az ő erejének őrzője. Miközben egy nagy szart, és erre a földkerekén semmi, de semmi szükség nem volt. Rumpel tud gyáva is lenni, de akkor is nyíltan bénázza el a dolgokat. Lehetett volna egy kiadósat veszekedni arról, hogy megölheti-e Zelenát, aztán arról, hogy mégis megölte, de hogy belehazudjon a szerelmének a szemébe, az nem Rumpelstiltskin.

És akkor kettő. Rumpel megöli Zelenát – melynek hatására ö… pontosan miért is nyílt meg az időkapu? Valami béna magyarázat elhangzott, de ad-hocabb volt a mesei múltat idéző betéteknél is. De jó, hát na, megnyílt, és akkor Hook és Emma becsusszanak a múltba. Egészen ötletes csetlés-botlásokon át végül is megoldják a tutit, és…. Emma, aki legalább egyszer értelmetlenül hosszan felemlegeti a McFly trilógiát annak a Hooknak, aki a filmipar fogalmát sem ismeri, na mindegy, a lényeg, hogy nyilvánvaló lesz a nézők számára, hogy Emma a popkultúrának hála Hooknál és Rumpelnél is jobban tudja, hogy nem változtathatsz a múlton, na fogja magát, és indulatból visszahoz egy random parasztlányt a jövőbe, hogy az egyik kulcsszereplőnk nehogy megölje. LOL.

Na jól van, hát elhozta, és akkor persze kiderül, hogy… Három. Most komolyan, tényleg ez volt az a pillanat, amikor Regina alól ki kell rántani az éppen csak formálódó talajt? A Once Upon a Time a nyugati kultúra, konkrétabban a Disney meseuniverzum alapjaira támaszkodik. Szemét karakterek szemétkedhetnek. De néhány mesei alaptézist illik tiszteletben tartani, és például várjunk már az ilyen húzásokkal addig, amíg Regina legalább egy kicsit stabilizálja vadiúj személyiségét, mert speciel ő tényleg komoly jellemfejlődésen ment keresztül, aki ezek után megérdemelne egy pici boldogságot. Megint itt tartunk: Trónok harcásat akarnak játszani olyanok, akik előbb felépítettek egy teljesen más szabályokkal működő világot, és olyan csavart hoznak be, amire a néző nem lett kondicionálva. A Once Upon a Time világában létezik igazság, a szerencse pedig nem forgandó, hanem hősi cselekedetek mentén alakul. Ebben különbözik J.R.R. Martin univerzumától, teljesen más nézői attitűddel ülök a két sorozat esetében a képernyő elé. A Trónok Harcában legfeljebb azért sajnálunk egy kieső karaktert, mert érdekes dolgokat csinált, vagy jó szövegei voltak, itt viszont azért, mert ÉN, érted már?, ÉN vagyok a karakterben.

Egy szóval: a finálé nem egy izgalmas felütéssel hív a következő széria megtekintésére, hanem egy aránytalanul fájó pofán csapással, ami vagy begyógyul, vagy nem, de most vérzik. És ez nem esett jól.

No, de ígértem a sorozat szép mondanivalóját, íme:

Gyerekek, 22 epizódon át, 3 különböző főszerelő példáján és még hány mellékszereplő történetén keresztül láttuk, hogy nem ciki, és lehet szeretni életed szerelmének, társadnak, a mindenednek az elvesztése után is. Akkor is, ha közben annyira eszedet vesztetted, hogy egy csomó rossz dolgot cselekedtél, és akkor is, ha már nem hittél a világban. És ezt tessék jól megjegyezni, mert ha semmi mást nem vittél haza a sorozatból, akkor itt az üzenet, és a harmadik szériában ez pirossal van és kétszer aláhúzva. Nem jó, ha meghal, akit szeretsz. Meg is kell gyászolni. De van helye később még a szerelemnek, van helye a révbe érésnek, van helye a boldogságnak. Akkor is, ha piszokul fájt, és akkor is, ha sok évbe tellett elengedni, sőt, akkor is, ha utána megint padlóra kerülsz valamiért. Továbblépni, újra igazán szeretni lehetséges, ér és érdemes.

Ez menő, ajánlj már valami jó podcastot!

Szerintem “podcastokat” hallgatni nagyjából tíz-tizenöt évvel ezelőtt kezdtem el. Akkor még más megjelenésű volt az EPER, azaz az Első Pesti Egyetemi Rádió, melynek legtöbb hanganyaga ma is elérhető. A legjobbakat, a Lukács Bélákat nem találom, de pl Csányi jópofa előadása elérhető az archívumban. Érdemes böngészni mindkét linken. Lukács Bélát egyébként wikipédia oldaláról kiindulva is lehet keresni, főzéshez, takarításhoz, meggymagozáshoz ajánlom.

Na ennek a modern verziója a podcast, amihez a mobilkorszakban appok tömegei készülnek, mindenféle extra szolgáltatással. A legtöbb app kereső funkciója végigpásztázza a legnagyobb szolgáltatókat, például soundcloud, itunes, libsyn, sok jó tartalmat lehet találni. Például a Story Story Podcastot, hogy mást ne említsünk. A Szertár pedig már többször szerepelt a kétfülű blogon is.

Király, és tényleg van már Kétfülű a podcast-univerzumban?

Bizony, a Kétfülű Kedveszotty köszöni szépen, elindult, új adásokkal az elvárhatónak megfelelően ad hoc alapon jelentkezik. Amikor és amihez kedvem szottyan és valamilyen módon kapcsolódik a mesemondáshoz. A kísérleti időszakból, amikor az alaptechnikát bejárattam, mint mikrofon, szerkesztő alkalmazás, azt hiszem, a rovaripari konferenciás adás a személyes kedvencem, bár elismerem, némi nyitottságot igényel. A Kedveszotty e pillanatban egy műsorral büszkélkedhet, melyben Lovranits Júlia mesemondó pajtásommal beszélgettem. Jönnek további mesemondók, helyszínek, mesék meg minden, már tárgyalok az új alanyokkal.

Felcsigáztál, de miért nem találja meg a kereső a Kétfülű Kedveszottyot?

Hát, azt én is szeretném tudni, hogy hogyan tudnám magam az iTunes adatbázisába beintegrálni. E pillanatban a feladatot sok eredménytelen munkaóra után marginális lépésnek nyilvánítottam. Ha úgy érzed, Te vagy a podcastok mestere és szívesen megcsinálod nekem, vendégem vagy egy kávéra-rétesre, de én most több energiát ebbe már nem akarok fektetni. Tanácsok, tippek kerüljenek, köszi, eleget teszteltem. A magyar podcast közösség sem tudott eddig segíteni, így most maradok a be nem integrált formáknál, csak a tartalmak elkészítésére fogok fókuszálni. Jobban élvezem…

Miért nem teszed fel simán a youtube-ra?

Tudom, hogy sokan járnak el így, de én egyelőre nem szeretném ezt a megoldást követni, mert számomra a youtube a videós tartalmak megosztására szolgál. Igen, én is hallgatok onnan munka közben zenét, DE AKKOR IS! Hát ezért. Nekem a podcast zsebre vágott telefonos műfaj, és a legtöbb youtube app nem tud lockolt képernyővel youtube videót lejátszani. Amint tömegek tüntetnek az ablakom alatt, fel fogom töltögetni az adásokat a youtubera is.

Szóval akkor hol van a Kétfülű Kedveszotty?

Több csatornán is elérhető:

Mixcloud: http://bit.ly/ketfulu-podcast-mixcloud fel lehet rá iratkozni, ha már mixcloud felhasználó vagy, de nem ad podcast appokba integrálható feed-et.

app-barát rss: http://bit.ly/ketfulupodcast-rss: közepesen lutri, hogy a podcast alkalmazás, amit használsz, tudja-e értelmezni. A podcast addict például nem, de a podcast republic határozottan igen.

facebook: https://www.facebook.com/SzilviAKetfuluMesemondo/app/49631911630/ a mixcloud előnye, hogy van facebook pluginje, amit a facebook oldalammal össze tudtam kapcsolni. Itt tehát mindig minden elérhető lesz, amit csak a mixcloudra feltöltök.

kétfülű blog: a podcast tag alatt mindig meg fogod találni az adásokat. Az első Kedveszotty hamarosan érkezik post formában is.

De nekem akkor is van egy tutitippem, mindenáron el akarom mondani!

Tök jófej vagy. Imádlak, tényleg, öröm az ilyen rajongó. Viszont komolyan mondtam, hogy a javaslatok nekem most nem jelentenek segítséget, csak az elkészített megoldások. Ha ilyen konstrukció is érdekel, állok rendelkezésedre, szívesen elküldöm a fájlokat is.

Először általánosságokat puffogtatva,
Spoiler nélkül:

Annak ellenére, hogy összességében továbbra is jól szórakoztam, most eléggé le fogom húzni ezt a szériát. Mert szerintem gyengébbet futott, mint az első 22 epizód. Szerethető látványvilág, könnyen emészthető tartalom. Még mindig élvezem, amikor egy új történetet bekapcsolnak a világba, abszolút van hozzáadott értéke, hogy az ismert szereplő egy új oldaláról mutatkozik be. Vannak üde pillanatok, és vannak nagyon elbaltázottak. Ha ez így marad, egy-két szériára még vevő vagyok, de aztán… srácok, Lana Parilla és Robert Carlyle nem fogják örökké elvinni a vállukon az összes munkát!

Nagyon nehéz spoiler nélkül szépeket mondani, mert a szerethető pontok éppen a részletekben rejlenek. Szóval később fogok majd lelkendezni is. Addig viszont…

Az a bajom, hogy a második szériában egészen a feléig épp csak döcögött a sztori, és úgy a tizenötödik epizód tájékán kezdett el tényleg érdekelni az egész. Pedig az eval queen további árnyalása igazából szép szál volt, a gyerek-snow ellenére… akit sajnos minden vonatkozó visszatekintésben el kellett viselnünk. Pedig igazán idegesítő és buta karakter, minden pillanatban vártam, hogy megkérdezi, mit kell mondani, ha valaki köhög.

Emmáról már elmondtam a véleményemet az előző bejegyzésben, és ezt nem sikerült megváltoztatni. Az elindult személyiségfejlődés alig észrevehető, kevés ahhoz, hogy érdekeljen. A sheriff, mint pozíció még mindig iszonyú hiteltelen, akkor is, ha most más tölti be. Charming, a hekus… maradjunk annyiban, hogy az ő karaktere egyébként is talán a leglaposabb, és sheriffként is bárgyú. Ja igen, akkor Emma most pontosan miből is él? Meg ugye Snow sem dolgozik már a suliban, ha jól vettem észre, szóval a “honnan a kajátok” témakör teljesen feloldásra vár. Talán elmúlt az első évad varázsa, talán túlságosan megszoktam a szereplőket, de valahogy én most már komolyabb koherenciát kértem volna.

Megmaradt a rapid történelemgyártós megközelítés is, miszerint egy-egy epizódban a múltnak mindig az éppen szükséges pillanatába tekintünk bele. Így, miközben a napjainkban játszódó cselekmény szépen halad előre az idő kereke szerint, a régmúlt mesei elemei popcorn alapon ugrálnak a felszínre. Ettől valószínűleg könnyebb mondjuk menet közben bekapcsolódni a sorozatba, de a hűséges nézőknek élvezeti értéket nem teremt. Ez aztán persze lehet pozitív is, meg negatív is, mert azért egy szappanoperánál még mindig több a sorozat.

Vagy mégsem? Néha tényleg kijelentettük, hogy a ez már egy brazil rágógumival is kezd felérni, hömpölyögnek a szálak, el- és feltűnnek karakterek, és lassan mindenkiről kiderül valami ármány és furmány. Ez egyrészt a mesei múlt szövevényesedését is jelenti, amit személy szerint szeretek. Örülök annak is, hogy igazából nem kapcsolták be a sztoriba további mesei karakterek seregeit. Az új tagok viszont “kárpótlásul” közepesen vagy alaposan sablonosak lettek.

Aki alakult, de közben meglepő mértékű vergődésbe fogott, az a korábbi szívem csücske, Mr. Gold. Sokat veszített rumpleségéből a széria végére, és én ezt nem szeretem. De legalább a mimikája megmaradt, az is valami. Kérem vissza céltudatos kis mocskot!

A legfájóbb az egész évadban, hogy jellemek tekintetében a végére lényegében visszatértünk a kiindulási állapothoz. De ennyi erővel a Night Riderből is megnézhettem volna egy epizódot.

Valamennyire sikerült mégis összecsapni egy olyan záró képet, ami érdeklődést (és elvárásokat) kelt bennem a harmadik szériával szemben, úgyhogy egyelőre kitartok.

Achtung, Spoiler!

Captain Hook jópofa figura lett. Nem túl összetett, kicsit érthetetlen, de legalább szórakoztató.

Cora nagyon jól indult, és igazából végig egészen koherens maradt, szépet futott. Ó, a kis hősszerelmes Rumple, szinte cuki volt, és milyen ragyogó, hogy nem jött neki össze! Milyen ragyogó húzás volt Corától, ez az önkéntes elszívtelenedés! Úristen, imádtam, Rumple emberére akadt! Kár, hogy Cora meghalt… Szép csaták jöhettek volna pedig még. Sem a Bazsalygó Belle, sem a Bula Belle nem fog tudni soha olyan elementáris jelenlétet képernyőre vinni, mint Cora, megint csak a lányában és Rumple-ben bízhatunk.

A többi “side quest” nem annyira hatott meg, a történet haladt velük, de a karakterek nem formálódtak általuk érdemben. Úgyhogy fókuszáljunk egyetlen pontra: A Nagy Összecsapásra.

Kérem, valaki belekontárkodott a forgatókönyvbe, és hál’ Istennek úgy hagyták! Az, hogy Snow megöleti Reginával a saját anyját, olyan gyönyörű húzás, amit ettől a sorozattól szinte nem is vártunk volna. Igen, szerintem a 15-6-7 epizódok a legjobbak, itt billen ki a sorozat egyértelműen saját magából, és a kulcsmondatok is itt hangoznak el.

Amikor Snow megkérdezi Rumplestiltskin-t, hogy ő hogy számol el a lelkiismeretével, Rumple szinte hangsúlyozás nélkül ennyit felel:

“ha eleget mondogatod magadnak, hogy helyesen cselekedtél, a végén magad is hinni kezdesz benne”.

És igen, tegye fel a kezét, aki ezt nem érti. Nem látom a kezeket a magasban… (ja, hogy a szívedre tetted… ach so…)

Amikor Snow elmegy az Eval Queen-hez, hogy ölje meg, Regina kitépi a szívét és felmutatja neki, mintegy tükröt tart elé, hogy nézd meg, feketedik, és ezt nem tudod visszacsinálni. És ami azt illeti, én nagyon szurkoltam, hogy ez tényleg így is maradjon, és Snow ne süllyedjen vissza egészen a tüncimünci Hófehérke szerepébe, mert az végtelenül UNALMAS volna. Szomorú, hogy a széria végére nagyjából mégis sikerült… Ugyanakkor viszont óriási üzenet kifelé a képernyőből: igen, mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy kicsit elkezd feketedni a szívünk, és tessékbazmeg, az így néz ki, és nem, nem lehet visszacsinálni, az egyetlen választásod az, hogy megtanulsz együtt élni vele. Akárhogyan.

Viszont a sorozat érzelmi gyenge pontja éppúgy ehhez az eseménysorhoz kapcsolódik. Nézzük csak meg Henryt egy pillanatra minden mese nélkül: egyazon napon rájössz, hogy anyád hazudott az apárdról, és akkor mindeközben apai nagyfater, aki hát minimum megosztó személyiség, ráveszi anyai nagyanyádat, hogy ölje meg mostohanagyanyádat, és akkor nagymutter ezt úgy bírja implementálni, hogy a mostohaanyádat, akit te azért valamiért mégis csak szeretsz, szóval átveri de mint szart a palánkon, így miközben ő azt hiszi, csupa jót tesz, megöli a saját anyját. Mármint a mostohanagyanyádat. Huh. Sikerült követni? Segítek vizuálisan, tessék teljes képernyőn vizsgálni:

Ö… hogy… Ti kerültetek-e már hasonló szituációba, és ha igen, hogyan birkóztatok meg vele? Feltétlenül írjátok meg kommentben… Henry kicsit izéhozézik, aztán megy tovább, mint aki nem látott és nem is hallott semmit. Nos. Nem kellett volna mondjuk úgy cakli-pakli összeomlania és legalábbis pszichoszomatikus tünetekkel kényszerzubbonyban rángatózva egy jó nevű pszichiátriai intézménybe kerülnie lepkéket számolni? És ne legyenek illúzióink, ennek a mentális szőnyeg alá söprésnek soha a büdös életben nem lesznek következményei.

Hát igen…

Mint mondtam, minden malőr és slendriánság ellenére még érdekel a harmadik évad, remélem, lesznek abban is szép fonalak.

A legfontosabb tudnivalók:

• Határidő: 2018 május 20.
• A játékon ennek a kérdőívnek a kitöltésével lehet részt venni: link a google formhoz
• A nyereményeket ebben a youtube videóban lehet megtekinteni.
• Minél több a kitöltő, annál több a nyeremény.

Most már csak ki kell tölteni a kérdőívet, és mehet az izgulás!

A film tartalma a Port.hu oldalán olvasható.

Ez meg itt a kétfülű mesemondó blogja, és a szerző el volt ragadtatva.

A film tele van akcióval. Tele van furmánnyal. Tele van érzelemmel, emberi sorsokkal, színekkel, és egyáltalán: mindennel, ami egy jó filmhez kell. És tudod hol játszódik? Egy kávézó egyetlen asztalánál. Ott ül A Főszereplő, a kávézóban, az asztalnál, és jönnek hozzá az emberek, és csak mondják, és mondják, és mondják. És A Főszereplő időnként fura feladatokat ad nekik, felháborítóakat, és akkor megint jönnek, és mondják, és egyre csak mondják az újabb elképesztő fordulatokat.

És mi mindent látunk, pedig végig el sem mozdultunk a kávézóból, végig ott ültünk mi is A Főszereplő asztalánál. Mégis mindent láttunk, mintha valóban leforgatták volna.

Végülis… voltaképpen tényleg leforgatták. Szavakkal és mimikával. És intonációval és mozdulatokkal.

Vérbeli storyteller film.

Jó szívvel ajánlom.