Kétfülű Blog

Once Upon a Time season 2 – kritika

18 Jun , 2018,
Szilvi
,
Comments

Az első évadról egyszer már lelkendeztem, most végére értünk a másodiknak is. (Mármint mi, itthon.) Kritikám továbbra is nagyobb részt Szilvitől származik, a magánembertől, és a maradék hányadban Kétfülűtől, a mesemondótól. Picit szabad szájú leszek, előre szólok.

once-upon-a-time-header

Először általánosságokat puffogtatva,
Spoiler nélkül:

Annak ellenére, hogy összességében továbbra is jól szórakoztam, most eléggé le fogom húzni ezt a szériát. Mert szerintem gyengébbet futott, mint az első 22 epizód. Szerethető látványvilág, könnyen emészthető tartalom. Még mindig élvezem, amikor egy új történetet bekapcsolnak a világba, abszolút van hozzáadott értéke, hogy az ismert szereplő egy új oldaláról mutatkozik be. Vannak üde pillanatok, és vannak nagyon elbaltázottak. Ha ez így marad, egy-két szériára még vevő vagyok, de aztán… srácok, Lana Parilla és Robert Carlyle nem fogják örökké elvinni a vállukon az összes munkát!

Nagyon nehéz spoiler nélkül szépeket mondani, mert a szerethető pontok éppen a részletekben rejlenek. Szóval később fogok majd lelkendezni is. Addig viszont…

Az a bajom, hogy a második szériában egészen a feléig épp csak döcögött a sztori, és úgy a tizenötödik epizód tájékán kezdett el tényleg érdekelni az egész. Pedig az eval queen további árnyalása igazából szép szál volt, a gyerek-snow ellenére… akit sajnos minden vonatkozó visszatekintésben el kellett viselnünk. Pedig igazán idegesítő és buta karakter, minden pillanatban vártam, hogy megkérdezi, mit kell mondani, ha valaki köhög.

Emmáról már elmondtam a véleményemet az előző bejegyzésben, és ezt nem sikerült megváltoztatni. Az elindult személyiségfejlődés alig észrevehető, kevés ahhoz, hogy érdekeljen. A sheriff, mint pozíció még mindig iszonyú hiteltelen, akkor is, ha most más tölti be. Charming, a hekus… maradjunk annyiban, hogy az ő karaktere egyébként is talán a leglaposabb, és sheriffként is bárgyú. Ja igen, akkor Emma most pontosan miből is él? Meg ugye Snow sem dolgozik már a suliban, ha jól vettem észre, szóval a “honnan a kajátok” témakör teljesen feloldásra vár. Talán elmúlt az első évad varázsa, talán túlságosan megszoktam a szereplőket, de valahogy én most már komolyabb koherenciát kértem volna.

scene

Megmaradt a rapid történelemgyártós megközelítés is, miszerint egy-egy epizódban a múltnak mindig az éppen szükséges pillanatába tekintünk bele. Így, miközben a napjainkban játszódó cselekmény szépen halad előre az idő kereke szerint, a régmúlt mesei elemei popcorn alapon ugrálnak a felszínre. Ettől valószínűleg könnyebb mondjuk menet közben bekapcsolódni a sorozatba, de a hűséges nézőknek élvezeti értéket nem teremt. Ez aztán persze lehet pozitív is, meg negatív is, mert azért egy szappanoperánál még mindig több a sorozat.

Vagy mégsem? Néha tényleg kijelentettük, hogy a ez már egy brazil rágógumival is kezd felérni, hömpölyögnek a szálak, el- és feltűnnek karakterek, és lassan mindenkiről kiderül valami ármány és furmány. Ez egyrészt a mesei múlt szövevényesedését is jelenti, amit személy szerint szeretek. Örülök annak is, hogy igazából nem kapcsolták be a sztoriba további mesei karakterek seregeit. Az új tagok viszont “kárpótlásul” közepesen vagy alaposan sablonosak lettek.

Aki alakult, de közben meglepő mértékű vergődésbe fogott, az a korábbi szívem csücske, Mr. Gold. Sokat veszített rumpleségéből a széria végére, és én ezt nem szeretem. De legalább a mimikája megmaradt, az is valami. Kérem vissza céltudatos kis mocskot!

A legfájóbb az egész évadban, hogy jellemek tekintetében a végére lényegében visszatértünk a kiindulási állapothoz. De ennyi erővel a Night Riderből is megnézhettem volna egy epizódot.

Valamennyire sikerült mégis összecsapni egy olyan záró képet, ami érdeklődést (és elvárásokat) kelt bennem a harmadik szériával szemben, úgyhogy egyelőre kitartok.

Achtung, Spoiler!

the-horse-290907_960_720

Captain Hook jópofa figura lett. Nem túl összetett, kicsit érthetetlen, de legalább szórakoztató.

Cora nagyon jól indult, és igazából végig egészen koherens maradt, szépet futott. Ó, a kis hősszerelmes Rumple, szinte cuki volt, és milyen ragyogó, hogy nem jött neki össze! Milyen ragyogó húzás volt Corától, ez az önkéntes elszívtelenedés! Úristen, imádtam, Rumple emberére akadt! Kár, hogy Cora meghalt… Szép csaták jöhettek volna pedig még. Sem a Bazsalygó Belle, sem a Bula Belle nem fog tudni soha olyan elementáris jelenlétet képernyőre vinni, mint Cora, megint csak a lányában és Rumple-ben bízhatunk.

A többi “side quest” nem annyira hatott meg, a történet haladt velük, de a karakterek nem formálódtak általuk érdemben. Úgyhogy fókuszáljunk egyetlen pontra: A Nagy Összecsapásra.

Kérem, valaki belekontárkodott a forgatókönyvbe, és hál’ Istennek úgy hagyták! Az, hogy Snow megöleti Reginával a saját anyját, olyan gyönyörű húzás, amit ettől a sorozattól szinte nem is vártunk volna. Igen, szerintem a 15-6-7 epizódok a legjobbak, itt billen ki a sorozat egyértelműen saját magából, és a kulcsmondatok is itt hangoznak el.

Amikor Snow megkérdezi Rumplestiltskin-t, hogy ő hogy számol el a lelkiismeretével, Rumple szinte hangsúlyozás nélkül ennyit felel:

“ha eleget mondogatod magadnak, hogy helyesen cselekedtél, a végén magad is hinni kezdesz benne”.

És igen, tegye fel a kezét, aki ezt nem érti. Nem látom a kezeket a magasban… (ja, hogy a szívedre tetted… ach so…)

Amikor Snow elmegy az Eval Queen-hez, hogy ölje meg, Regina kitépi a szívét és felmutatja neki, mintegy tükröt tart elé, hogy nézd meg, feketedik, és ezt nem tudod visszacsinálni. És ami azt illeti, én nagyon szurkoltam, hogy ez tényleg így is maradjon, és Snow ne süllyedjen vissza egészen a tüncimünci Hófehérke szerepébe, mert az végtelenül UNALMAS volna. Szomorú, hogy a széria végére nagyjából mégis sikerült… Ugyanakkor viszont óriási üzenet kifelé a képernyőből: igen, mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy kicsit elkezd feketedni a szívünk, és tessékbazmeg, az így néz ki, és nem, nem lehet visszacsinálni, az egyetlen választásod az, hogy megtanulsz együtt élni vele. Akárhogyan.

snow's heart

Viszont a sorozat érzelmi gyenge pontja éppúgy ehhez az eseménysorhoz kapcsolódik. Nézzük csak meg Henryt egy pillanatra minden mese nélkül: egyazon napon rájössz, hogy anyád hazudott az apárdról, és akkor mindeközben apai nagyfater, aki hát minimum megosztó személyiség, ráveszi anyai nagyanyádat, hogy ölje meg mostohanagyanyádat, és akkor nagymutter ezt úgy bírja implementálni, hogy a mostohaanyádat, akit te azért valamiért mégis csak szeretsz, szóval átveri de mint szart a palánkon, így miközben ő azt hiszi, csupa jót tesz, megöli a saját anyját. Mármint a mostohanagyanyádat. Huh. Sikerült követni? Segítek vizuálisan, tessék teljes képernyőn vizsgálni:

onceuponatime_conflict_co

Ö… hogy… Ti kerültetek-e már hasonló szituációba, és ha igen, hogyan birkóztatok meg vele? Feltétlenül írjátok meg kommentben… Henry kicsit izéhozézik, aztán megy tovább, mint aki nem látott és nem is hallott semmit. Nos. Nem kellett volna mondjuk úgy cakli-pakli összeomlania és legalábbis pszichoszomatikus tünetekkel kényszerzubbonyban rángatózva egy jó nevű pszichiátriai intézménybe kerülnie lepkéket számolni? És ne legyenek illúzióink, ennek a mentális szőnyeg alá söprésnek soha a büdös életben nem lesznek következményei.

Hát igen…

Mint mondtam, minden malőr és slendriánság ellenére még érdekel a harmadik évad, remélem, lesznek abban is szép fonalak.