Ez a poszt az első magyar mesemondó körbeblog, a Hetedhétfő körbeblog újabb epizódja. Ennek keretében több mesemondó publikál egyszerre saját blogján ugyanabban a témában. Hét héten át minden hétfőn újabb olvasnivalóval jelentkezünk. Az eheti téma: “a legfurább lények amikkel találkoztál népmesékben”. A témában bejegyzést tettek közzé: Lovranits Júlia, Zalka Csenge. A Kétfülű posztjait a hetedhétfő körbeblog kategória alatt találod.
— * — * —
Úgy gondoltam, a mai bejegyzésben a tuti befutó mitikus lények helyett a témaindításhoz ragaszkodva kizárólag a népmesékből válogatok. Merthogy ott is akad egy-egy elképesztő szerzet, akikről érdemes tudni. Nem illusztrálom, mert a legfurcsább bestiákat a legjobb egyszerűen elképzelni. Igyekszem róluk minél szemléletesebb leírást adni.
Deeinssttu
Bölcs bestia a Deeinssttu, vagy csak furmányos, de soha sem átlagos. Átalakulásra is képes, ha akarja, kaviccsá változik, és senki sem tudja, hogy az a kavics valójában egy Deeinssttu. Lényegében sebezhetetlen. Aki őt bántani akarja, vagy járjon el különös agyafúrtsággal, vagy célozzon a nyakára, ha épp tényleg nem figyel oda. Mert különben úgyis kaviccsá fog változni. Legfeltűnőbb külső jegye, hogy olyan, mint egy hamburger, aminek nagyon kemény a bucija. Nagyszerű trickster, a kedvenc japán történetemben egy másik nagyszerű tricsterrel, a nyúllal igyekeznek átejteni a másikat, és nagyon tetszett, ahogy az utolsó percig mindkettő biztosan tudta, hogy nyeregben van, és lehetett is végig izgulni, melyik hétpróbás gazfickó jön ki jól belőle. Emberre nem veszélyes, viszont van olyan történet, amely szerint ő maga emberből lett. (Akkor talán mégis…)
Aadeeehilnpt
Több afrikai mesében volt szerencsém összefutni azzal a hatalmas, csupasz lénnyel, akinek kerek a lábnyoma, és nem érdemes felbőszíteni, mert akkor aztán nincs előtte megállás. A lába egyébként igazi (agyon)taposásra termett láb, négy oszlop, mint az elefántnak. A tarkóján és a farkán drótszerű szőr nő, nem túl sűrű, de azt mondják, jól teszed, ha van nálad belőle, mert szerencsét hoz. De olyan fontos lény ő, hogy ennyivel nem is elégedhetünk meg. Ismeretes, hogy ha a szőréből hat csomós karkötőt készítünk, az egyszerre reprezentálja a földet, a termékenységet, az ősöket, a természetet, a lelkeket, a tüzet, a napot, a vizet, és végeredményben az anyatermészet összességét. Ne csodálkozzunk hát, ha egy Dél-afrikai mesében egy nagyon fontos szereplő csuklóját hat csomós Aadeeehilnpt karkötő díszít. A beszámolók különbséget tesznek a bika és az anyaállat között, előbbinek olyan agyarai vannak, hogy csak na. Összességében rendkívül ormótlan megjelenésűek, a mesékben vagy bölcs, vagy kiszámíthatatlan, néha simán csak irigy lények. A fülei minden ábrázolás kiemelt részletei, hogy mondjam, hát olyan, mintha a feje két oldalán pillangószárnyak nőttek volna, csak nem olyan színes. De a legjobb az orra. Azzal is simán agyon tud ütni, nem viccelek, de nem úgy, hogy odabólint, semmi szüksége rá, az orra ugyanis egyszerűen külön életet él, neki ez a keze. (Gondold csak el, odanyúlsz a virághoz, és már érzed is az illatát.)
Acehioprrt
Ez a kedvencem. Az egyik polinéz történet szerint egy nagyjából rókányi állat egyszer többezredmagával jelent meg az égen egy máglya fölött, ahol hősnőnket akarták kivégezni, de nem sikerült, mert a bestiák eloltották a tüzet (lepisilték). Nagyjából macska méretű, mármint amikor nem nyitja ki a szárnyát, mert akkor egyáltalában nem macska méretű, hanem sokkal nagyobb. Érdekes, egy formailag roppant hasonló, ám jóval kisebb társa más kultúrákban is gyakran megjelenik, de többnyire éjszaka kell őt keresni, sőt, néha félni sem árt tőle. Ez a polinéz verzió nappal él, békés természetű, okos jószág. Pofája kutyaszerű. Annyiban hasonlít még a macskára, hogy hasát és hátát selymes prém borítja, nem, nem toll. Szárnyain sincs toll, de szőr sem, és pikkelyek sem, mégis jókat repül, fantasztikusan manőverezik. Fejjel lefelé lógva alszik.
— * — * —
Aki esetleg úgy érezné, hogy szemérmetlenül lóvá akartam tenni (ami nem mellesleg szintúgy egy nagyszerű állat), annak kárpótlásul szeretném bemutatni a Dahut, ami egy ilyen hegyizergeféle vagy micsoda, és olyan meredek hegyeken él, hogy a könnyebb haladás érdekében végül is az egyik oldalán rövidebbek a lábai. Igen, ez azzal jár, hogy ő legkönnyebben csak az egyik irányban tudja megkerülni a hegyet. Vagy hátrafelé tolat. De úgy képzelem, az ő sem nagyon szereti.
— * — * —
A felvetés, hogy milyen különleges bestiákkal találkoztam a mesékben, jogos volt, érthető és nagyszerű. És az első, ami az eszembe jutott, hogy nem tudom, mit akarunk mi még kitalálni egy olyan világban, ahol a kaméleon és tengeri nyúl már létezik. Meg lehet próbálni kihívni a természetet, ki tud elképesztőbb bestiával előrukkolni, de úgy hiszem, amikor mi emberek minden fantáziánkat kifacsarva, szellemi nagyszerűségünkben gyönyörködve pihegünk, ő még félvállról odavetve is tud majd mondani valami még hihetetlenebbet. Na ezért kell rá nagyon vigyázni. (Különben marad a Dahu.)
Találkozunk jövő héten, a többiek posztjaihoz vezető linkeket pedig a bejegyzés elején találod.