Tag Archives: sorozat

Once Upon a Time – Season 4 – utolsó kritika?

13 Nov , 2018,
Szilvi
, , ,
Comments

Majdnem spoilermentes kritika következik, mert nem akarok belemenni a cselekmény különösebben mély boncolgatásába. Annak nincs értelme sajnos, mondom ezt annak ellenére, hogy igazából még mindig ehető volt a sorozat. Leng a kasza, de még nem eléggé.

focim2

Végre kikristályosodott, miért bosszant ez a sorozat. Az a baj az egésszel, hogy az egyes részek forgatókönyveit úgy készítik, hogy bár van egy globális íve a dolgoknak, a részletek tekintetében mindig csak az elmúlt 5, maximum 10 epizód anyagát lapozzák fel. Ennek meg persze az lesz az eredménye, hogy a sorozat a lokálisan értelmetlen cselekedeteken túl is tele van logikai bukfencekkel, amiket kár lenne elkezdeni felsorolni. A kérdés az, hogy szívesen ülünk-e továbbra is aranyhal memóriával a képernyő elé, vagy az alkotók végre kiérdemelték, hogy bosszúság nélkül elkaszáljuk az egészet legkésőbb ezen a ponton? A részletek helyett foglalkozzunk most ezzel!

Látványvilág

Oké, sokszor hagy maga után kívánnivalót. Például drága Frozenünk jégfalát nem igazán hittük el… Összességében mégis átgondoltnak érzem, és ha megbocsátjuk a CGI hiányosságait, gondolom, ennyit fedezett a budget, szóval még így is marad, amiben gyönyörködhetünk. Az erdőkben, Rumpelstiltskin mesei otthonában, de igazából Mr Gold boljában is szívesen elidőznék egy darabon, és még számos más jól megválasztott, jó érzékkel berendezett helyszínt ki lehetne emelni. Szerintem szép és funkcionális a színezés, jók a jelmezek, általában működik a smink, noha kétségkívül egy-két kulcsfigura köré épül minden, így még a díszletek is.

Marian_EL_417_02

Színészek, karakterek

A színészi játékokra már panaszkodtam, és továbbra is az a szomorú valóság, hogy csak néhány ember viszi el a balhét. Nem akarom teljesen lehúzni a többiek munkáját, sokszor a karakterekkel magukkal van a baj, amiket meg kellene formálniuk. Henry például olyan kis ostoba, anya így, anya úgy, színész legyen a talpán, aki kihoz belőle valamit. De míg az előző szériában többnyire a fejemet fogtam, ha csak feltűnt, Jared S. Gilmore végre kezdi megszokni a kamerát. Robert Carlyle, Lana Parilla – Rumpelstiltskin és Regina karakterei szépen fel vannak építve, a színészek pedig tudnak is élni vele. Rebecca Mader még mindig jutalomjátékot játszik, szerintem annyit mondtak neki, hogy “légy olyan kis általános g*i”, mire elvigyorodott, és már kész is volt Zelena. Emilie de Ravin egyre hitelesebb Belle, persze kell is Carlyle mellé a talentum. És éppen az ő példája mutatja, hogy egy alapvetően egy fonálon futó figurának is lehet az első perctől olyan egyéniséget adni, amivel tisztára bekajálom, hogy ennek a szerepnek mélységei vannak. Ami nagy szerencse, mert kevés másik emberi szál van, ami engem különösen érdekel.

A negyedik széria “saját ellenségei” jók lettek, legalábbis mindkét felében volt kit nézni, úgy karakterre, mint színészre. Például az író annyira tökéletesen ellenszenves lett, hogy azt fel kellene venni a világ leghálátlanabb szerepei közé.

Szóval eddig jók vagyunk, továbbra is minden epizódra jut valami csemege, ha valaki csak bámészkodni szeretne.

Emilie_de_Ravin_&_Robert_Carlyle_(14775443498)

Mesék összeintegrálása

Tegye fel a kezét, aki nem ezért nézi… Kérem, aki sok mesét akar látni egy helyen, az itt megkapja. A sorozat e tekintetben továbbra is hozza, amit ígért, szép fan fiction-t írt mindenféle főhős és főgonosz köré. Frozentől féltem, kicsit kommerciálisnak éreztem a megjelenését, de sikerült ízléssel nyúlni hozzá, és a második feléből már egyenesen Szörnyella de Frászt imádtam a legjobban. Azt nem tudom, mennyire érthető a sorozat a felsorakoztatott mesék ismerete nélkül, érzésem szerint inkább csak hozzáad az élvezeti értékhez, minthogy követelményként álljon a néző és a képernyő közé.

7555-e1424859831377

Feltett kérdések

És íme, elérkeztünk a nehéz pillanatig. A negyedik széria átver. Mert úgy teszi fel a Nagy Kérdéseket, hogy csak mikor kimondom, akkor jövök rá, hogy nemár, hiszen erről már beszéltünk! Két felvonásban, de igazából a kérdés ugyanaz: meddig lehet elmenni a gonoszságban ahhoz, hogy még megbocsátható legyen, és mit kell tenni hozzá, hogy valóban megbocsátást is nyerjen? Ami talán most új réteg: mi a különbség megbocsátás és feledés között?

Az a szomorú hírem, hogy erre a kérdéskörre már három szériát lőttünk el, és a sorozat nem győzi eleget hangsúlyozni a válaszát: az elemi galádság legsötétebb, kénköves bugyrait is meg lehet bocsátani, ha őszinte megbánás követi. Kivéve Rumpelstitskin esetében, akinek már akkor is tiszta lapot ítélnénk, ha csak simán felhagyna szarházinak lenni. (Köhm…)

Az altémát illetőleg, azaz felejtés vs. megbocsátás, egy időre behoztak nekünk egy duzzogó Emmát, de valójában még mindig Regina ügye a szószóló. A szerzőknek nem volt uncsi? Minden epizódban kétszer elővenni, hogy mit kezdjenek a régi világ súlyosan bántalmazott alattvalói a ma megtért Eval Queen-jével… Lehet, hogy ez egyenesen azért csípődött be, mert bár még mindig fogalmuk sincs róla, mit kezdjenek vele, a szerzők is érzik, hogy ezt érdemes volna erősebben pörgetni. Egyelőre túlontúl poláris a paletta, több, színesebb, mélyebb válaszreakciót várnék el. (Fognak mutatni? Hadd találjam ki: nem fognak.)

Akkor most mi legyen?

Mivel attól tartok, ingoványos talajra ez a sorozat sosem fog tévedni, be kell látnom: kilóra vettek meg az első három ponttal. Nem túl hízelgő, de még mindig jó nekem ezt a habkönnyű sorozatot bámulnom. A mélységeket pedig el kell engedni. Nincsenek, nem voltak, nem lesznek, csak néha, mézesmadzag gyanánt. Slussz-passz.

És ne csodálkozzunk, ha nem lesz több Once Upon a Time szériakritika a kétfülű hasábjain, meg kell engem lepni ahhoz alaposan.

Once Upon a Time – Season 3 – kritika

24 Aug , 2018,
Szilvi
, , , , , ,
Comments

Röviden: 9 epizód középszerűség, majdnem otthagytam, utána szép mentés. Nagyszerű főgonoszok, érdekes új világok és végül egy értelmetlen befejezés. A képi világot még mindig szeretem, behozott karakterek tetszettek, régiek vegyesen. Mindeközben a mesés szappanoperát helyenként ad-hoc megvilágosodások tarkítják. Nem értem a szerzőket, vagy ha mégis, akkor szólok, hogy ne tessék olyasmibe ártani magatokat, amihez nem értetek. Van viszont legalább egy nagyon szerethető üzenete a harmadik szériának, de csak a spoiler alert után.

once_upon_a_time_logo

Szóval arra már többször panaszkodtam, hogy az egész sorozat nekem egy kicsit csapong, és ez leginkább átgondolatlan forgatókönyvre utal. Ami rágalom, mert tudjuk, hogy vannak időnként szériákkal előre szóló utalások, szóval valami elképzelésük nyilván volt a dolgok folyásáról, de a végterméken ez mégsem mindenütt látszik. Miközben az újabb mesék beemelése és a régiek mélyítése gyönyörű, az új helyszínek kifejezetten szerethetőek, egy-egy mozzanat még a történelemkönyv megfelelő oldalának fellapozásával is csak komoly engedményekkel értelmezhető. A fináléra személy szerint haragszom, mert annyira szembe megy mindenfajta jóérzéssel, ahogyan ennek a sorozatnak nem lenne szabad. Tessék már észrevenni, hogy az a címe, hogy Once Upon a Time, célkitűzése pedig a nyugati popkultúra meséire fan fiction-t írni, nem pedig a Trónok harcát Piroskával és Eval Queen-el reprodukálni. Amit amúgy meg tudnék bocsájtani, ha olyan géniuszok jegyeznék a forgatókönyvet, mint J.R.R. Martin (tudom!), a suszter viszont maradjon a kaptafánál.

Az összes mérgemet lényegében a finálé indokolja, a szezon egyébként összességében nem lett volna rossz. Nagyon tetszett, ahogyan több irányba is kitágult az univerzum, Robert Carlyle és Lana Parilla még mindig hozzák a formájukat, már amikor teret enged nekik a szövegkönyv. Henry szegény reméljük, a következő szériáig tanul egy kis színészmesterséget, a többiek viszont egyre ügyesebben boldogulnak el még az olyan bugyuta karakterekkel is, mint Prince Charming és Snow White. (Srácok, lesz itt egyszer valakinek mondjuk egy hobbija?) Üzenetek tekintetében jól állunk, több helyen is nagyon szépen öltöttek testet komoly lelki gyakorlatok.

Ajánlani továbbra is azoknak tudom, akik nem vágynak nagyon összetett sorozatra, és a világ büdös nagy mocskát sem szeretnék az arcukba kapni. Nagyjából habkönnyű kalandszórakozás némi valódi közvetített értékkel, szép tájakkal és kosztümökkel. Varázslattal, motivációkkal, ármánnyal, dühvel és szeretettel, küzdelemmel és gyávasággal, feloldással és feloldozással. És most jöjjön az érdekesebb csemegézés, vagyis jön a…

SPOILER ALERT!!!

Szóval karakterek. Nem fogok mindenkire kitérni, csak akik engem jobban érdekeltek. Ablakom alatt tüntető tömegek kívánságára a többiekről is szívesen megmondom a véleményemet.

Miután kilúgozták az előző és a jelen szériában az Eval Queent és Rumplestitskint, mely folyamatban viszonylag hitelesen “megjavultak”, öröm volt és boldogság a két új főgonoszt a képernyőn üdvözölni. Ahhoz sajnos kellett az egész széria, hogy az új Regina meg az új Rumpel tartalommal teljenek meg, de ezt az időszakot ügyesen átvészeltük a két új szemétládával. A dühös vakarcs Peter Pan csodálatos genyó trickster pótlék volt, és nekem teljesen belefért, hogy összemosták a Pied Piperrel. Az egész Neverland sziget úgy általában is tetszett, bár bevallom, Peter Pan ügyben amúgy alulkvalifikált vagyok. A Peter Pan “könyv” érdekes kettőssége, hogy miközben Peter Pan öncélú és utálatos, a részletek tele vannak erős morális tartalommal. Vagyis Peter Pan, az erkölcsi aggályokkal nemigen küszködő gazember sokszor úgy játszik a szereplőkkel, hogy azoknak a megmeneküléshez az élet velejét kell megérteniük.

A széria (vagy a sorozat?) gyengéje, a félszavaktól történő megvilágosodás itt is többször előkerül, csak egy példa:

Emma: Mondjátok meg, hol van Peter Pan!
Lost Boys: Nem mondjuk.
Emma: De mondjátok meg, mert higgyétek el, ez a helyes, ha megmondjátok!
Lost Boys: Odabújt a kredenc mögé.

Mi??? Kérem, az ilyen pálfordulásokhoz legalább 3 epizód kellene! És tele van a széria hasonló vitákkal, megvilágosodásokkal. Nem ismeretlen a mesei világban sem, de nem is véletlenül nem szeretem. Rumpel végleges (?) megjavulása kb. ugyanígy történt, amikor Neal ráparancsol, hogy ne ellenszolgáltatásért készítsen majd ellenszérumot Charmingnak, hanem mert ez a helyes. És akkor Rumpel hirtelen hogyaszonygya: “ja igen, jó”. De neki legalább addigra már volt két és fél széria előélete.

És egyébként hová lettek az elveszett kölkök, miután kikötött a hajó Storybrookban?

Neverland a hasonló bukkanók ellenére is izgalmas fejezetként él bennem, kár, hogy olyan sok epizódot használtak el, mire tényleg beindult. Érzelmi tetőfoka számomra az Echo Cave volt, ahonnan csak akkor szabadulsz, ha kimondod a legsötétebb titkodat. Khm, ugye ismerjük az érzést?

Robbie

És akkor a Peter Pan “könyv” Rumpelstiltskin önfeláldozásával zárult – amit 2 epizódon belül sikerült visszaszívni. Aminek örültem, mert hiányzott volna az egyik legnagyszerűbb színész. Persze tudtam, hogy Robert Carlyle ennél több szériában van jelen, csak az egész olyan… Szóval itt kezdődött az, hogy a szerzők elkezdtek olyasmibe nyúlni, ami nem kenyerük. Értem én, hogy mire a széria képernyőre került, a világ Trónok harca lázban égett, de míg J.R.R. Martin vigyorogva forgatja ki a megunt karaktereket a könyvből, hogy ezzel merőben új alaphelyzetet teremtsen, addig Rumpel ideiglenes kiiktatása, majd visszatérése inkább olyan furcsa volt. Egyfelől kellemesen erősre sikerült az önfeláldozás, de aztán bénán tébláboltak egy kicsit nélküle, majd úgy tért vissza, mint aki életében soha nem tett le semmi hősiest az asztalra, sőt – de ezt majd a finálé elemzésénél kifejtem. Ha nem értesz ahhoz, hogy kiírj egy minden szempontból kulcsszereplőt a sorozatból, akkor ne írd ki, hanem mondjuk változtasd át. Akkor is vissza lehet csempészni a sztoriba, csak nem fog fájni, mert ebben esetleg ügyesebb vagy.

Mielőtt a Trónok harca hatás legmélyebb bugyraiba betekintenénk, azaz a fináléba, egy picit még lelkendezem a Zelena jelenségkör fölött.

Szóval miután ugye eltűnt Peter Pan, Rumpelstiltskin nincs vagy csak bénán pislog, Regina pedig durcás, de javuló személyiséggel keresi önmagát, nyilván kellett valami hatásos ellenség. Zelena pedig: na EZ az, kéremszépen, amihez értenek, ez a Zöld Eval Queen nagyon ügyes húzás volt. Óriási boszorkány, határozott céllal, és azon kevés varázserővel bíró emberek egyike, aki képes időutazást előidézni. Rebecca Mader lubickol a szerepben, talán még Lana Parilla első szériás alakítását is felülmúlja önelégült vigyorával, amihez foghatót szerintem a Maszk óta nem láttunk. Nyöhhöm, a zöld is elég jól áll neki, és összességében aránylag szépen fel van építve, hogyan lesz gonosszá. Az első Regina-Zelena csata meglepően csinos lett, imádtam, hogy Regina nem hozta magával a szívét (hah, the real Monkey’s heart :D). Ahogy Zelena Rumpelt rángatta az egyszerűen zseniális volt, és nagyjából addig is húzták csak, amíg tényleg volt ebben a marionett műsorban szufla. Mondjuk a randi vacsorát azt nem vágtam, hogy Zelenának mi szüksége volt rá azon felül, hogy talán majd most kufircol egyet a Dark One-al. Hát, nem jött össze, na mindegy.

Once-Upon-a-Time-Season-3

Ami szerintem a Zelena “könyv” gyengéjeként felróható, hogy amikor Emma megjelent a placcon, hogy na akkor megint én leszek a Megmentő, akkor neki pontosan azt kellett volna tennie, amit valamelyik epizódban ő maga ki is mond: ha már van egy ilyen szuperképessége, hogy böffentésre megmondja, ki hazudik, akkor igen, igazad van kislányom: kérdezd végig a szereplőket, hogy ő volt-e. Emma elvileg nem lő mellé, mint a diákegylet Feynmannal, szóval a kb. 50-100 lakost max 2 óra alatt le tudta volna interjúztatni. És akkor lehet, hogy valaki kimarad, mert elbujdokol, de a többiekről máris tudjuk, hogy nem ludasak. Érthetetlenül kihagyott ziccer.

És akkor most jöjjön a feketeleves. A FINÁLÉ. Direkt hagyok a végére egy kis lelkendezést, mert ez most a földbe fogja döngölni a szériát, pedig ugyancsak kesztyűs kézzel bánok majd vele. És kedves Szülők, az előadásaimmal ellentétben itt most rögtön a következő bekezdésben csúnyán fogok beszélni.

Szóval egy. Rumpel bácsi, akiben Belle úgy hisz, mint a Télapóban, és aki kutyaként szereti Belle-t, mit csinál, na mit csinál? NA MIT CSINÁL? A finálé előtti másodpercekben (20. epizód vége) megkéri a Nagy Szerelmének a kezét, és ezzel AZONOS pillanatban úgy bassza át, mint a szart a palánkon. Konkrétan egy hamis tőrt bíz a gondjaira, mint a szerelmük zálogát.

És ez nem azért bosszantó, mert szemét dolog. Azért bosszantó, mert míg J.R.R. Martin mindig úgy ármánykodtatja a karaktereit, hogy az alaposan aljas, de belefér, itt, ebben a sorozatban, ebbe a Rumpelstiltskin karakterbe ez nem fér bele. Rumpel mindig is a kiskapuk embere volt, és egész Dark One működése során folyamatosan átverte az ügyfeleit, de egy dolgot sosem csinált: soha nem hazudott. Nem mondta el, mi a varázslat ára pontosan. Nem mondta el, mit forgat a fejében, de soha nem állított valamit, ami a szó legszorosabb értelmében ne lett volna igaz. Szerette kiforgatni a szavakat, és kimondott szóval talán ezúttal sem hazudott, de végeredményben azt állította, hogy a tőr által magamagát teljes egészében Belle-re bízza, mert ő a jóság meg a tudomisén, és legyen ezért Belle az ő erejének őrzője. Miközben egy nagy szart, és erre a földkerekén semmi, de semmi szükség nem volt. Rumpel tud gyáva is lenni, de akkor is nyíltan bénázza el a dolgokat. Lehetett volna egy kiadósat veszekedni arról, hogy megölheti-e Zelenát, aztán arról, hogy mégis megölte, de hogy belehazudjon a szerelmének a szemébe, az nem Rumpelstiltskin.

o fingott

És akkor kettő. Rumpel megöli Zelenát – melynek hatására ö… pontosan miért is nyílt meg az időkapu? Valami béna magyarázat elhangzott, de ad-hocabb volt a mesei múltat idéző betéteknél is. De jó, hát na, megnyílt, és akkor Hook és Emma becsusszanak a múltba. Egészen ötletes csetlés-botlásokon át végül is megoldják a tutit, és…. Emma, aki legalább egyszer értelmetlenül hosszan felemlegeti a McFly trilógiát annak a Hooknak, aki a filmipar fogalmát sem ismeri, na mindegy, a lényeg, hogy nyilvánvaló lesz a nézők számára, hogy Emma a popkultúrának hála Hooknál és Rumpelnél is jobban tudja, hogy nem változtathatsz a múlton, na fogja magát, és indulatból visszahoz egy random parasztlányt a jövőbe, hogy az egyik kulcsszereplőnk nehogy megölje. LOL.

Na jól van, hát elhozta, és akkor persze kiderül, hogy… Három. Most komolyan, tényleg ez volt az a pillanat, amikor Regina alól ki kell rántani az éppen csak formálódó talajt? A Once Upon a Time a nyugati kultúra, konkrétabban a Disney meseuniverzum alapjaira támaszkodik. Szemét karakterek szemétkedhetnek. De néhány mesei alaptézist illik tiszteletben tartani, és például várjunk már az ilyen húzásokkal addig, amíg Regina legalább egy kicsit stabilizálja vadiúj személyiségét, mert speciel ő tényleg komoly jellemfejlődésen ment keresztül, aki ezek után megérdemelne egy pici boldogságot. Megint itt tartunk: Trónok harcásat akarnak játszani olyanok, akik előbb felépítettek egy teljesen más szabályokkal működő világot, és olyan csavart hoznak be, amire a néző nem lett kondicionálva. A Once Upon a Time világában létezik igazság, a szerencse pedig nem forgandó, hanem hősi cselekedetek mentén alakul. Ebben különbözik J.R.R. Martin univerzumától, teljesen más nézői attitűddel ülök a két sorozat esetében a képernyő elé. A Trónok Harcában legfeljebb azért sajnálunk egy kieső karaktert, mert érdekes dolgokat csinált, vagy jó szövegei voltak, itt viszont azért, mert ÉN, érted már?, ÉN vagyok a karakterben.

regina-robin-marain

Egy szóval: a finálé nem egy izgalmas felütéssel hív a következő széria megtekintésére, hanem egy aránytalanul fájó pofán csapással, ami vagy begyógyul, vagy nem, de most vérzik. És ez nem esett jól.

No, de ígértem a sorozat szép mondanivalóját, íme:

Gyerekek, 22 epizódon át, 3 különböző főszerelő példáján és még hány mellékszereplő történetén keresztül láttuk, hogy nem ciki, és lehet szeretni életed szerelmének, társadnak, a mindenednek az elvesztése után is. Akkor is, ha közben annyira eszedet vesztetted, hogy egy csomó rossz dolgot cselekedtél, és akkor is, ha már nem hittél a világban. És ezt tessék jól megjegyezni, mert ha semmi mást nem vittél haza a sorozatból, akkor itt az üzenet, és a harmadik szériában ez pirossal van és kétszer aláhúzva. Nem jó, ha meghal, akit szeretsz. Meg is kell gyászolni. De van helye később még a szerelemnek, van helye a révbe érésnek, van helye a boldogságnak. Akkor is, ha piszokul fájt, és akkor is, ha sok évbe tellett elengedni, sőt, akkor is, ha utána megint padlóra kerülsz valamiért. Továbblépni, újra igazán szeretni lehetséges, ér és érdemes.

41159a25-912c-44de-9e1a-e63abb935386

Once Upon a Time season 2 – kritika

18 Jun , 2018,
Szilvi
,
Comments

Az első évadról egyszer már lelkendeztem, most végére értünk a másodiknak is. (Mármint mi, itthon.) Kritikám továbbra is nagyobb részt Szilvitől származik, a magánembertől, és a maradék hányadban Kétfülűtől, a mesemondótól. Picit szabad szájú leszek, előre szólok.

once-upon-a-time-header

Először általánosságokat puffogtatva,
Spoiler nélkül:

Annak ellenére, hogy összességében továbbra is jól szórakoztam, most eléggé le fogom húzni ezt a szériát. Mert szerintem gyengébbet futott, mint az első 22 epizód. Szerethető látványvilág, könnyen emészthető tartalom. Még mindig élvezem, amikor egy új történetet bekapcsolnak a világba, abszolút van hozzáadott értéke, hogy az ismert szereplő egy új oldaláról mutatkozik be. Vannak üde pillanatok, és vannak nagyon elbaltázottak. Ha ez így marad, egy-két szériára még vevő vagyok, de aztán… srácok, Lana Parilla és Robert Carlyle nem fogják örökké elvinni a vállukon az összes munkát!

Nagyon nehéz spoiler nélkül szépeket mondani, mert a szerethető pontok éppen a részletekben rejlenek. Szóval később fogok majd lelkendezni is. Addig viszont…

Az a bajom, hogy a második szériában egészen a feléig épp csak döcögött a sztori, és úgy a tizenötödik epizód tájékán kezdett el tényleg érdekelni az egész. Pedig az eval queen további árnyalása igazából szép szál volt, a gyerek-snow ellenére… akit sajnos minden vonatkozó visszatekintésben el kellett viselnünk. Pedig igazán idegesítő és buta karakter, minden pillanatban vártam, hogy megkérdezi, mit kell mondani, ha valaki köhög.

Emmáról már elmondtam a véleményemet az előző bejegyzésben, és ezt nem sikerült megváltoztatni. Az elindult személyiségfejlődés alig észrevehető, kevés ahhoz, hogy érdekeljen. A sheriff, mint pozíció még mindig iszonyú hiteltelen, akkor is, ha most más tölti be. Charming, a hekus… maradjunk annyiban, hogy az ő karaktere egyébként is talán a leglaposabb, és sheriffként is bárgyú. Ja igen, akkor Emma most pontosan miből is él? Meg ugye Snow sem dolgozik már a suliban, ha jól vettem észre, szóval a “honnan a kajátok” témakör teljesen feloldásra vár. Talán elmúlt az első évad varázsa, talán túlságosan megszoktam a szereplőket, de valahogy én most már komolyabb koherenciát kértem volna.

scene

Megmaradt a rapid történelemgyártós megközelítés is, miszerint egy-egy epizódban a múltnak mindig az éppen szükséges pillanatába tekintünk bele. Így, miközben a napjainkban játszódó cselekmény szépen halad előre az idő kereke szerint, a régmúlt mesei elemei popcorn alapon ugrálnak a felszínre. Ettől valószínűleg könnyebb mondjuk menet közben bekapcsolódni a sorozatba, de a hűséges nézőknek élvezeti értéket nem teremt. Ez aztán persze lehet pozitív is, meg negatív is, mert azért egy szappanoperánál még mindig több a sorozat.

Vagy mégsem? Néha tényleg kijelentettük, hogy a ez már egy brazil rágógumival is kezd felérni, hömpölyögnek a szálak, el- és feltűnnek karakterek, és lassan mindenkiről kiderül valami ármány és furmány. Ez egyrészt a mesei múlt szövevényesedését is jelenti, amit személy szerint szeretek. Örülök annak is, hogy igazából nem kapcsolták be a sztoriba további mesei karakterek seregeit. Az új tagok viszont “kárpótlásul” közepesen vagy alaposan sablonosak lettek.

Aki alakult, de közben meglepő mértékű vergődésbe fogott, az a korábbi szívem csücske, Mr. Gold. Sokat veszített rumpleségéből a széria végére, és én ezt nem szeretem. De legalább a mimikája megmaradt, az is valami. Kérem vissza céltudatos kis mocskot!

A legfájóbb az egész évadban, hogy jellemek tekintetében a végére lényegében visszatértünk a kiindulási állapothoz. De ennyi erővel a Night Riderből is megnézhettem volna egy epizódot.

Valamennyire sikerült mégis összecsapni egy olyan záró képet, ami érdeklődést (és elvárásokat) kelt bennem a harmadik szériával szemben, úgyhogy egyelőre kitartok.

Achtung, Spoiler!

the-horse-290907_960_720

Captain Hook jópofa figura lett. Nem túl összetett, kicsit érthetetlen, de legalább szórakoztató.

Cora nagyon jól indult, és igazából végig egészen koherens maradt, szépet futott. Ó, a kis hősszerelmes Rumple, szinte cuki volt, és milyen ragyogó, hogy nem jött neki össze! Milyen ragyogó húzás volt Corától, ez az önkéntes elszívtelenedés! Úristen, imádtam, Rumple emberére akadt! Kár, hogy Cora meghalt… Szép csaták jöhettek volna pedig még. Sem a Bazsalygó Belle, sem a Bula Belle nem fog tudni soha olyan elementáris jelenlétet képernyőre vinni, mint Cora, megint csak a lányában és Rumple-ben bízhatunk.

A többi “side quest” nem annyira hatott meg, a történet haladt velük, de a karakterek nem formálódtak általuk érdemben. Úgyhogy fókuszáljunk egyetlen pontra: A Nagy Összecsapásra.

Kérem, valaki belekontárkodott a forgatókönyvbe, és hál’ Istennek úgy hagyták! Az, hogy Snow megöleti Reginával a saját anyját, olyan gyönyörű húzás, amit ettől a sorozattól szinte nem is vártunk volna. Igen, szerintem a 15-6-7 epizódok a legjobbak, itt billen ki a sorozat egyértelműen saját magából, és a kulcsmondatok is itt hangoznak el.

Amikor Snow megkérdezi Rumplestiltskin-t, hogy ő hogy számol el a lelkiismeretével, Rumple szinte hangsúlyozás nélkül ennyit felel:

“ha eleget mondogatod magadnak, hogy helyesen cselekedtél, a végén magad is hinni kezdesz benne”.

És igen, tegye fel a kezét, aki ezt nem érti. Nem látom a kezeket a magasban… (ja, hogy a szívedre tetted… ach so…)

Amikor Snow elmegy az Eval Queen-hez, hogy ölje meg, Regina kitépi a szívét és felmutatja neki, mintegy tükröt tart elé, hogy nézd meg, feketedik, és ezt nem tudod visszacsinálni. És ami azt illeti, én nagyon szurkoltam, hogy ez tényleg így is maradjon, és Snow ne süllyedjen vissza egészen a tüncimünci Hófehérke szerepébe, mert az végtelenül UNALMAS volna. Szomorú, hogy a széria végére nagyjából mégis sikerült… Ugyanakkor viszont óriási üzenet kifelé a képernyőből: igen, mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy kicsit elkezd feketedni a szívünk, és tessékbazmeg, az így néz ki, és nem, nem lehet visszacsinálni, az egyetlen választásod az, hogy megtanulsz együtt élni vele. Akárhogyan.

snow's heart

Viszont a sorozat érzelmi gyenge pontja éppúgy ehhez az eseménysorhoz kapcsolódik. Nézzük csak meg Henryt egy pillanatra minden mese nélkül: egyazon napon rájössz, hogy anyád hazudott az apárdról, és akkor mindeközben apai nagyfater, aki hát minimum megosztó személyiség, ráveszi anyai nagyanyádat, hogy ölje meg mostohanagyanyádat, és akkor nagymutter ezt úgy bírja implementálni, hogy a mostohaanyádat, akit te azért valamiért mégis csak szeretsz, szóval átveri de mint szart a palánkon, így miközben ő azt hiszi, csupa jót tesz, megöli a saját anyját. Mármint a mostohanagyanyádat. Huh. Sikerült követni? Segítek vizuálisan, tessék teljes képernyőn vizsgálni:

onceuponatime_conflict_co

Ö… hogy… Ti kerültetek-e már hasonló szituációba, és ha igen, hogyan birkóztatok meg vele? Feltétlenül írjátok meg kommentben… Henry kicsit izéhozézik, aztán megy tovább, mint aki nem látott és nem is hallott semmit. Nos. Nem kellett volna mondjuk úgy cakli-pakli összeomlania és legalábbis pszichoszomatikus tünetekkel kényszerzubbonyban rángatózva egy jó nevű pszichiátriai intézménybe kerülnie lepkéket számolni? És ne legyenek illúzióink, ennek a mentális szőnyeg alá söprésnek soha a büdös életben nem lesznek következményei.

Hát igen…

Mint mondtam, minden malőr és slendriánság ellenére még érdekel a harmadik évad, remélem, lesznek abban is szép fonalak.

Once upon a time – sorozat kritika

9 Jan , 2018,
Szilvi
, ,
Comments

Most, hogy a Trónok Harca épp nincs, és én mindeközben pihenésképp el vagyok varázsolva egy régi, de igazán mesés sorozattól, ebben a bejegyzésben a Once Upon a Time körül fogok örömtáncot járni.

once upon a time

Az ABC ezt a sorozatot nyilvánvalóan direkt azért forgatta le, hogy én az ÖSSZES klasszikus Walt Disney mesefeldolgozást mindenáron meg akarjam nézni. Merthogy ez történik. Láttunk már biztosan olyat, hogy pár mesét összefűztek, és akkor egyik-másik karakter felbukkan egy helyszínen, na de itt MIND ott vannak, és ez az egyik a legszórakoztatóbb az egészben. 2011 óta megy a sorozat, azóta 7 szériát forgattak le, így mi jócskán le vagyunk maradva: épp csak befejeztük az első évadot. De már most imádom!
Próbálom a spoilereket a végére tartalékolni, de aki annyira érzékeny, hogy mindig mindenkire rászól, aki a film / könyv címén kívül bármit el akar árulni, az most inkább szaladjon, és nézze meg gyorsan az első epizódot.

Az alapszitu:

Adott a gonosz boszorka, aki megátkozza a mesevilágot: nincs többé varázslat, mindenki mehet élni átlagos kis életét egy (számukra) alternatív környezetben: a valóságban. A helyszín Storybrook, ami egy átlagos huszadik századi amcsi kisváros szépen nyírt gyeppel, Az iskolával, A fogadóval, A vegyesbolttal, és mellé középócska időjárással. Henry, a kölök, innen szökik el, és ide hívja el Emmát, aki éppen magányosan fújja el a 28-dik születésnapja alkalmából vásárolt ünnepi muffinja tetejére tűzött egyetlen szál gyertyát. Hogyaszonnya neki: Emma, én vagyok a fiad. És akkor mindenféle dolgok történnek…

6808461018_26ccd3f9c3_b

Miért nézd meg okvetlenül:

Imádom, hogy minden fontos mesei karakterből egy kerek és komplex személyiség lesz. Saját háttértörténettel, motivációkkal. A sorozat egy pontján el is hangzik: nem születik gonosznak senki, a gonoszt úgy csináljuk. És hallod hát de nem?

Apropo gonosz: a gonosz boszorka alapállapotában egy csinos, jól ápolt, megnyerő mosolyú nő. Kifejezetten szimpatikus lenne, ha a boltban találkoznánk, és meg kellene beszélni, nem látta-e véletlenül, hol rejtegetik az akciós újságban meghirdetett kivehető ajtós turmixgépet. Nem állítja, hogy minden szép nő gonosz is, de nem is a kinézetedből következik a belső tulajdonságod. És nem vegytisztán gonosz, ördögiek a részletek, hogy úgy mondjam. Rossz döntései ellenére hajlamos vagyok neki megbocsájtani.

Nekem bejön a külcsín is: képi világ, színek, zene rendben. Átlagos, de hozza az elvárásokat. Plusz pont az ultrarövid intróért. Mondjuk a Trónok harca intrót gyakorlatilag akárhányszor végig tudnám hallgatni, de azért alapvetően nekem bejön ez a 15 másodperces megoldás is. (Például a Stranger Things meg az Amerikai Istenek intrója egyszer is bőven sok volt.)

Robert Carlyle – most komolyan, lehet-e őt nem szeretni? A karakter pedig, amit játszik, egyenesen zseniális, a többit a spoiler alert után találod.

Minden mesei karakter megtartja a mesei karakterét. Olyan, mint egy nagy szerepjáték. Mit csinálna Hófehérke, Piroska és a többiek, ha mai emberek volnának?

Miken kell túllendülni:

Van azért pár epizódszereplő, aki bár felbukkan még máskor is, de… nos… jött, cselekedett, elment. Nem akkora baj ez, csak valahogy a háttérsztori ismertetése elég szájbarágós lesz ugyanezeken a pontokon. Kicsit olyan összecsapott érzésem lett tőle, mintha nem lett volna előre egy kerek egészként kitalálva a széria, hanem csak úgy ad hoc gyurmáznának. Nem tudom, más sorozatok kevesebb epizódba is meredekebb komplexitást tudnak elrejteni, akkor gondolom, nekik is ment volna.

Amúgy is. A történet nem különösebben magasröptű, azért sokszor lehet előre sejteni, mi lesz a Nagy Fordulat. De ebben én elég rossz vagyok, jó párszor találtam mellé. Viszont… Ha tudod előre, akkor annyit pont ad, hogy minden epizód kellemes esti szórakozást biztosítson.

A történet nem mindig elég koherens. Néha vannak határozott lukak, máskor egyszerűen csak logikátlan. Nem vészes, de ott van.

A főhős nő rinyálása nekem néha uncsi volt, és azért elég mesebeli seriff lett, lássuk be. Ez a lefelé konyuló arcberendezéstől meg leginkább nagymamám elszontyolodott tányérja lesz a konyhafalon, erősen poros-pörköltgőzös már. A többi a spoiler alert után.

ZÁRSZÓNAK IS EGY A VÉGE:

Volna még más is, de nem húzom tovább a bejegyzést. Ha még nem jutott volna el hozzád, akkor ezt a sorozatot ajánlom szeretettel. Most már csak a “nem bírtam magamban tartani, de mindent lelövök”megjegyzések vannak hátra.

Innentől tehát SPOILERVESZÉLY!!!!

spoiler

Nekem egészen addig, amíg a gonosz boszorkány valóban meg nem ölt valakit a valóságban, a mesei epizódok simán lehettek volna a kissrác fejében zajló párhuzamos valóság elemei. És azt hiszem, inkább örülök neki, hogy mégis szórul szóra igaz.

Rumplestiltskin – IMÁDOM! A legeslegjobb. Az alapmesét, bevallom, nem igazán szeretem, mert olyan bárgyú, ahogyan kiderül a neve. Egyszerűen képtelen vagyok eltérően elképzelni, mint így:

“Jaj, szegény lány hát azt se tudta, hová legyen, most aztán hogy találja ki a törpe nevét? Hát, elkolbászolt a sötét erdőbe, aztán hát mit lát? Kicsi tűz körül jókedvűen ugrándozik a törpe, és ezt énekli: “úgyse találja ki a nevem soha, mert az én nevem Rumplestiltskin”. No a lánynak se kellett több, kipattant a fa mögül, két kezével egy-egy pisztolyt formált, s nagyot kiáltott a manóra kacsintva: GOTSCHA!”

Szóval most van története a varázserejének, van értelme, hogy aranyfonalat fon, és egyáltalán, ő a legnagyobb arc az egész kisvárosban! Nagyon tetszett az is, hogy mennyire eltökélt, hogy van szíve, őszintén megbánta minden (fontosabb…) bűnét. Tetszett, amikor elbotlott a true love’s kiss jelentében, pontosabban hogy nem az lett, hogy ásó-kapa-nagyharang, hanem visszazökkent önmagába, de azért mégsem teljesen előző énjeként folytatta. Persze neki kellett a hatalom, különben esélye sincs a fiát visszakapni, de igazából nehéz eldöntenem, hogy ott és akkor ez mennyire volt meg a készítők fejében. Néha nem elég koherens a sztori, szóval nem vagyok benne biztos, hogy a fiú visszaszerzése volt a legerősebb érv, amikor nem jött össze a csajjal.

A seriff – na hát na, húú, jól meg bírja sejteni ám a mindent, és ááá, dehogy vonatkozik rá a törvény! Khm. Ennél még Magnum meg a Knight Rider is törvénytisztelőbb volt.

Prince Charming – úristen, ki ez a balek? Komolyan, ha minden más mesei karakter meg tudta tartani a jellemét, akkor ez a puhány kis moszat, aki még arra sem képes, hogy futó hivatalos kapcsolata helyett élete szerelmét válassza, ez micsoda?