Tag Archives: sorozat

Once Upon a Time season 2 – kritika

18 Jun , 2018,
Szilvi
,
Comments

Az első évadról egyszer már lelkendeztem, most végére értünk a másodiknak is. (Mármint mi, itthon.) Kritikám továbbra is nagyobb részt Szilvitől származik, a magánembertől, és a maradék hányadban Kétfülűtől, a mesemondótól. Picit szabad szájú leszek, előre szólok.

once-upon-a-time-header

Először általánosságokat puffogtatva,
Spoiler nélkül:

Annak ellenére, hogy összességében továbbra is jól szórakoztam, most eléggé le fogom húzni ezt a szériát. Mert szerintem gyengébbet futott, mint az első 22 epizód. Szerethető látványvilág, könnyen emészthető tartalom. Még mindig élvezem, amikor egy új történetet bekapcsolnak a világba, abszolút van hozzáadott értéke, hogy az ismert szereplő egy új oldaláról mutatkozik be. Vannak üde pillanatok, és vannak nagyon elbaltázottak. Ha ez így marad, egy-két szériára még vevő vagyok, de aztán… srácok, Lana Parilla és Robert Carlyle nem fogják örökké elvinni a vállukon az összes munkát!

Nagyon nehéz spoiler nélkül szépeket mondani, mert a szerethető pontok éppen a részletekben rejlenek. Szóval később fogok majd lelkendezni is. Addig viszont…

Az a bajom, hogy a második szériában egészen a feléig épp csak döcögött a sztori, és úgy a tizenötödik epizód tájékán kezdett el tényleg érdekelni az egész. Pedig az eval queen további árnyalása igazából szép szál volt, a gyerek-snow ellenére… akit sajnos minden vonatkozó visszatekintésben el kellett viselnünk. Pedig igazán idegesítő és buta karakter, minden pillanatban vártam, hogy megkérdezi, mit kell mondani, ha valaki köhög.

Emmáról már elmondtam a véleményemet az előző bejegyzésben, és ezt nem sikerült megváltoztatni. Az elindult személyiségfejlődés alig észrevehető, kevés ahhoz, hogy érdekeljen. A sheriff, mint pozíció még mindig iszonyú hiteltelen, akkor is, ha most más tölti be. Charming, a hekus… maradjunk annyiban, hogy az ő karaktere egyébként is talán a leglaposabb, és sheriffként is bárgyú. Ja igen, akkor Emma most pontosan miből is él? Meg ugye Snow sem dolgozik már a suliban, ha jól vettem észre, szóval a “honnan a kajátok” témakör teljesen feloldásra vár. Talán elmúlt az első évad varázsa, talán túlságosan megszoktam a szereplőket, de valahogy én most már komolyabb koherenciát kértem volna.

scene

Megmaradt a rapid történelemgyártós megközelítés is, miszerint egy-egy epizódban a múltnak mindig az éppen szükséges pillanatába tekintünk bele. Így, miközben a napjainkban játszódó cselekmény szépen halad előre az idő kereke szerint, a régmúlt mesei elemei popcorn alapon ugrálnak a felszínre. Ettől valószínűleg könnyebb mondjuk menet közben bekapcsolódni a sorozatba, de a hűséges nézőknek élvezeti értéket nem teremt. Ez aztán persze lehet pozitív is, meg negatív is, mert azért egy szappanoperánál még mindig több a sorozat.

Vagy mégsem? Néha tényleg kijelentettük, hogy a ez már egy brazil rágógumival is kezd felérni, hömpölyögnek a szálak, el- és feltűnnek karakterek, és lassan mindenkiről kiderül valami ármány és furmány. Ez egyrészt a mesei múlt szövevényesedését is jelenti, amit személy szerint szeretek. Örülök annak is, hogy igazából nem kapcsolták be a sztoriba további mesei karakterek seregeit. Az új tagok viszont “kárpótlásul” közepesen vagy alaposan sablonosak lettek.

Aki alakult, de közben meglepő mértékű vergődésbe fogott, az a korábbi szívem csücske, Mr. Gold. Sokat veszített rumpleségéből a széria végére, és én ezt nem szeretem. De legalább a mimikája megmaradt, az is valami. Kérem vissza céltudatos kis mocskot!

A legfájóbb az egész évadban, hogy jellemek tekintetében a végére lényegében visszatértünk a kiindulási állapothoz. De ennyi erővel a Night Riderből is megnézhettem volna egy epizódot.

Valamennyire sikerült mégis összecsapni egy olyan záró képet, ami érdeklődést (és elvárásokat) kelt bennem a harmadik szériával szemben, úgyhogy egyelőre kitartok.

Achtung, Spoiler!

the-horse-290907_960_720

Captain Hook jópofa figura lett. Nem túl összetett, kicsit érthetetlen, de legalább szórakoztató.

Cora nagyon jól indult, és igazából végig egészen koherens maradt, szépet futott. Ó, a kis hősszerelmes Rumple, szinte cuki volt, és milyen ragyogó, hogy nem jött neki össze! Milyen ragyogó húzás volt Corától, ez az önkéntes elszívtelenedés! Úristen, imádtam, Rumple emberére akadt! Kár, hogy Cora meghalt… Szép csaták jöhettek volna pedig még. Sem a Bazsalygó Belle, sem a Bula Belle nem fog tudni soha olyan elementáris jelenlétet képernyőre vinni, mint Cora, megint csak a lányában és Rumple-ben bízhatunk.

A többi “side quest” nem annyira hatott meg, a történet haladt velük, de a karakterek nem formálódtak általuk érdemben. Úgyhogy fókuszáljunk egyetlen pontra: A Nagy Összecsapásra.

Kérem, valaki belekontárkodott a forgatókönyvbe, és hál’ Istennek úgy hagyták! Az, hogy Snow megöleti Reginával a saját anyját, olyan gyönyörű húzás, amit ettől a sorozattól szinte nem is vártunk volna. Igen, szerintem a 15-6-7 epizódok a legjobbak, itt billen ki a sorozat egyértelműen saját magából, és a kulcsmondatok is itt hangoznak el.

Amikor Snow megkérdezi Rumplestiltskin-t, hogy ő hogy számol el a lelkiismeretével, Rumple szinte hangsúlyozás nélkül ennyit felel:

“ha eleget mondogatod magadnak, hogy helyesen cselekedtél, a végén magad is hinni kezdesz benne”.

És igen, tegye fel a kezét, aki ezt nem érti. Nem látom a kezeket a magasban… (ja, hogy a szívedre tetted… ach so…)

Amikor Snow elmegy az Eval Queen-hez, hogy ölje meg, Regina kitépi a szívét és felmutatja neki, mintegy tükröt tart elé, hogy nézd meg, feketedik, és ezt nem tudod visszacsinálni. És ami azt illeti, én nagyon szurkoltam, hogy ez tényleg így is maradjon, és Snow ne süllyedjen vissza egészen a tüncimünci Hófehérke szerepébe, mert az végtelenül UNALMAS volna. Szomorú, hogy a széria végére nagyjából mégis sikerült… Ugyanakkor viszont óriási üzenet kifelé a képernyőből: igen, mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy kicsit elkezd feketedni a szívünk, és tessékbazmeg, az így néz ki, és nem, nem lehet visszacsinálni, az egyetlen választásod az, hogy megtanulsz együtt élni vele. Akárhogyan.

snow's heart

Viszont a sorozat érzelmi gyenge pontja éppúgy ehhez az eseménysorhoz kapcsolódik. Nézzük csak meg Henryt egy pillanatra minden mese nélkül: egyazon napon rájössz, hogy anyád hazudott az apárdról, és akkor mindeközben apai nagyfater, aki hát minimum megosztó személyiség, ráveszi anyai nagyanyádat, hogy ölje meg mostohanagyanyádat, és akkor nagymutter ezt úgy bírja implementálni, hogy a mostohaanyádat, akit te azért valamiért mégis csak szeretsz, szóval átveri de mint szart a palánkon, így miközben ő azt hiszi, csupa jót tesz, megöli a saját anyját. Mármint a mostohanagyanyádat. Huh. Sikerült követni? Segítek vizuálisan, tessék teljes képernyőn vizsgálni:

onceuponatime_conflict_co

Ö… hogy… Ti kerültetek-e már hasonló szituációba, és ha igen, hogyan birkóztatok meg vele? Feltétlenül írjátok meg kommentben… Henry kicsit izéhozézik, aztán megy tovább, mint aki nem látott és nem is hallott semmit. Nos. Nem kellett volna mondjuk úgy cakli-pakli összeomlania és legalábbis pszichoszomatikus tünetekkel kényszerzubbonyban rángatózva egy jó nevű pszichiátriai intézménybe kerülnie lepkéket számolni? És ne legyenek illúzióink, ennek a mentális szőnyeg alá söprésnek soha a büdös életben nem lesznek következményei.

Hát igen…

Mint mondtam, minden malőr és slendriánság ellenére még érdekel a harmadik évad, remélem, lesznek abban is szép fonalak.

Once upon a time – sorozat kritika

9 Jan , 2018,
Szilvi
, ,
Comments

Most, hogy a Trónok Harca épp nincs, és én mindeközben pihenésképp el vagyok varázsolva egy régi, de igazán mesés sorozattól, ebben a bejegyzésben a Once Upon a Time körül fogok örömtáncot járni.

once upon a time

Az ABC ezt a sorozatot nyilvánvalóan direkt azért forgatta le, hogy én az ÖSSZES klasszikus Walt Disney mesefeldolgozást mindenáron meg akarjam nézni. Merthogy ez történik. Láttunk már biztosan olyat, hogy pár mesét összefűztek, és akkor egyik-másik karakter felbukkan egy helyszínen, na de itt MIND ott vannak, és ez az egyik a legszórakoztatóbb az egészben. 2011 óta megy a sorozat, azóta 7 szériát forgattak le, így mi jócskán le vagyunk maradva: épp csak befejeztük az első évadot. De már most imádom!
Próbálom a spoilereket a végére tartalékolni, de aki annyira érzékeny, hogy mindig mindenkire rászól, aki a film / könyv címén kívül bármit el akar árulni, az most inkább szaladjon, és nézze meg gyorsan az első epizódot.

Az alapszitu:

Adott a gonosz boszorka, aki megátkozza a mesevilágot: nincs többé varázslat, mindenki mehet élni átlagos kis életét egy (számukra) alternatív környezetben: a valóságban. A helyszín Storybrook, ami egy átlagos huszadik századi amcsi kisváros szépen nyírt gyeppel, Az iskolával, A fogadóval, A vegyesbolttal, és mellé középócska időjárással. Henry, a kölök, innen szökik el, és ide hívja el Emmát, aki éppen magányosan fújja el a 28-dik születésnapja alkalmából vásárolt ünnepi muffinja tetejére tűzött egyetlen szál gyertyát. Hogyaszonnya neki: Emma, én vagyok a fiad. És akkor mindenféle dolgok történnek…

6808461018_26ccd3f9c3_b

Miért nézd meg okvetlenül:

Imádom, hogy minden fontos mesei karakterből egy kerek és komplex személyiség lesz. Saját háttértörténettel, motivációkkal. A sorozat egy pontján el is hangzik: nem születik gonosznak senki, a gonoszt úgy csináljuk. És hallod hát de nem?

Apropo gonosz: a gonosz boszorka alapállapotában egy csinos, jól ápolt, megnyerő mosolyú nő. Kifejezetten szimpatikus lenne, ha a boltban találkoznánk, és meg kellene beszélni, nem látta-e véletlenül, hol rejtegetik az akciós újságban meghirdetett kivehető ajtós turmixgépet. Nem állítja, hogy minden szép nő gonosz is, de nem is a kinézetedből következik a belső tulajdonságod. És nem vegytisztán gonosz, ördögiek a részletek, hogy úgy mondjam. Rossz döntései ellenére hajlamos vagyok neki megbocsájtani.

Nekem bejön a külcsín is: képi világ, színek, zene rendben. Átlagos, de hozza az elvárásokat. Plusz pont az ultrarövid intróért. Mondjuk a Trónok harca intrót gyakorlatilag akárhányszor végig tudnám hallgatni, de azért alapvetően nekem bejön ez a 15 másodperces megoldás is. (Például a Stranger Things meg az Amerikai Istenek intrója egyszer is bőven sok volt.)

Robert Carlyle – most komolyan, lehet-e őt nem szeretni? A karakter pedig, amit játszik, egyenesen zseniális, a többit a spoiler alert után találod.

Minden mesei karakter megtartja a mesei karakterét. Olyan, mint egy nagy szerepjáték. Mit csinálna Hófehérke, Piroska és a többiek, ha mai emberek volnának?

Miken kell túllendülni:

Van azért pár epizódszereplő, aki bár felbukkan még máskor is, de… nos… jött, cselekedett, elment. Nem akkora baj ez, csak valahogy a háttérsztori ismertetése elég szájbarágós lesz ugyanezeken a pontokon. Kicsit olyan összecsapott érzésem lett tőle, mintha nem lett volna előre egy kerek egészként kitalálva a széria, hanem csak úgy ad hoc gyurmáznának. Nem tudom, más sorozatok kevesebb epizódba is meredekebb komplexitást tudnak elrejteni, akkor gondolom, nekik is ment volna.

Amúgy is. A történet nem különösebben magasröptű, azért sokszor lehet előre sejteni, mi lesz a Nagy Fordulat. De ebben én elég rossz vagyok, jó párszor találtam mellé. Viszont… Ha tudod előre, akkor annyit pont ad, hogy minden epizód kellemes esti szórakozást biztosítson.

A történet nem mindig elég koherens. Néha vannak határozott lukak, máskor egyszerűen csak logikátlan. Nem vészes, de ott van.

A főhős nő rinyálása nekem néha uncsi volt, és azért elég mesebeli seriff lett, lássuk be. Ez a lefelé konyuló arcberendezéstől meg leginkább nagymamám elszontyolodott tányérja lesz a konyhafalon, erősen poros-pörköltgőzös már. A többi a spoiler alert után.

ZÁRSZÓNAK IS EGY A VÉGE:

Volna még más is, de nem húzom tovább a bejegyzést. Ha még nem jutott volna el hozzád, akkor ezt a sorozatot ajánlom szeretettel. Most már csak a “nem bírtam magamban tartani, de mindent lelövök”megjegyzések vannak hátra.

Innentől tehát SPOILERVESZÉLY!!!!

spoiler

Nekem egészen addig, amíg a gonosz boszorkány valóban meg nem ölt valakit a valóságban, a mesei epizódok simán lehettek volna a kissrác fejében zajló párhuzamos valóság elemei. És azt hiszem, inkább örülök neki, hogy mégis szórul szóra igaz.

Rumplestiltskin – IMÁDOM! A legeslegjobb. Az alapmesét, bevallom, nem igazán szeretem, mert olyan bárgyú, ahogyan kiderül a neve. Egyszerűen képtelen vagyok eltérően elképzelni, mint így:

“Jaj, szegény lány hát azt se tudta, hová legyen, most aztán hogy találja ki a törpe nevét? Hát, elkolbászolt a sötét erdőbe, aztán hát mit lát? Kicsi tűz körül jókedvűen ugrándozik a törpe, és ezt énekli: “úgyse találja ki a nevem soha, mert az én nevem Rumplestiltskin”. No a lánynak se kellett több, kipattant a fa mögül, két kezével egy-egy pisztolyt formált, s nagyot kiáltott a manóra kacsintva: GOTSCHA!”

Szóval most van története a varázserejének, van értelme, hogy aranyfonalat fon, és egyáltalán, ő a legnagyobb arc az egész kisvárosban! Nagyon tetszett az is, hogy mennyire eltökélt, hogy van szíve, őszintén megbánta minden (fontosabb…) bűnét. Tetszett, amikor elbotlott a true love’s kiss jelentében, pontosabban hogy nem az lett, hogy ásó-kapa-nagyharang, hanem visszazökkent önmagába, de azért mégsem teljesen előző énjeként folytatta. Persze neki kellett a hatalom, különben esélye sincs a fiát visszakapni, de igazából nehéz eldöntenem, hogy ott és akkor ez mennyire volt meg a készítők fejében. Néha nem elég koherens a sztori, szóval nem vagyok benne biztos, hogy a fiú visszaszerzése volt a legerősebb érv, amikor nem jött össze a csajjal.

A seriff – na hát na, húú, jól meg bírja sejteni ám a mindent, és ááá, dehogy vonatkozik rá a törvény! Khm. Ennél még Magnum meg a Knight Rider is törvénytisztelőbb volt.

Prince Charming – úristen, ki ez a balek? Komolyan, ha minden más mesei karakter meg tudta tartani a jellemét, akkor ez a puhány kis moszat, aki még arra sem képes, hogy futó hivatalos kapcsolata helyett élete szerelmét válassza, ez micsoda?