Monthly Archives:January 2016

Könyv: Gaiman és állítólag majdnem Gaiman

31 Jan , 2016,
Szilvi
Comments

Ebben a bejegyzésben két könyvről lesz szó:

Éspedig azért egy füst (poszt) alatt, mert véletlenül egyszerre vettem ki őket a könyvtárból és egymás után is olvastam el a két könyvet. És még azért is, mert vannak párhuzamok. A László könyv ajánlójában egyenesen Gaimanhoz hasonlítják a szerzőt – az irány jó egyébként.

Közös nevező

Az alapkonfliktust mindenki látta már legalább egyszer, ha máshol nem, hát a Harry Potter esetében elkerülhetetlen volt: a főhős rájön, hogy vérvonalánál fogva egy másik világhoz tartozik, mely a hagyományossal párhuzamosan, azzal szorosan összefonódva létezik. Ez nem baj egyébként, a zseni nem feltétlenül az, aki mindig merőben új perspektíváról indít, hanem aki a kliséből is képes Swarovski nyakláncot csiszolni. Az Egyszervolt esetében az alternatív univerzum a magyar mondák és népmesék világa, míg Gaiman kontinenst váltott és az Anansi történeteknél kötött ki. A főhős mindkét esetben egy eleinte csetlő-botló jófiú, akinek valahogy nem annyira jönnek össze a dolgok, és ki hinné, de a szemünk előtt magabiztos Férfiúvá érik, tudatában származásának, képességeinek. Van világmegmentés és szerelem, valamint rendőrnő. Tényleg, a főhős mellé mindkét esetben egy rendőrnőt kapunk, csak aztán ők már azért mégis sok mindenben különböznek. A cselekmény mindkét esetben izgalmas, fordulatos. Ja, és ki ne felejtsem: mindkét sztoriban találunk egy súlyos cserét, ami több irányból nézve is azonos értékű, de ha többet mondanék, az már tényleg spoiler volna. Vannak továbbá brutális képek, de szerzők a vérmennyiséget normális szintre szorítják, nem köll félni, egyik sem Trónok harca. Csak néha valakinek valami tényleg fáj.

A beszédstílus érdekes módon hasonló módszerrel vicceskedő, tudod, az a stand-upos megmondós fajta. Ez most sajnos nem bók volt, nekem ez olyan “jó-jó”, de a kevesebb több lenne. Előbb-utóbb annyira ingerküszöb alá kerülnek az egyébként zseniális képek, hasonlatok, kihangosított gondolatok, hogy számomra már kezdenek zavaróvá válni. Ami a romkocsmában népszerűvé tesz, az papíron nem biztos, hogy működik. Gaiman kicsit kordában tartja, de ha én lettem volna a tesztolvasója (van ilyen?), akkor valószínűleg még sokat töröltetek vele.

László Zoltán: Egyszervolt

covers_247633Nagyon fura dolgot mondok, mert a statisztika nyilvánvalóan nem mellettem áll. De akkor is úgy éreztem, hogy a népmesék nem jelennek meg a könyvben elég mélyen. Pedig van varázslat, sárkány, csodálatos tárgy, konkrét ismert karakter, meg jó tett helyébe jót várj és pogácsa is. De cseréld le a környezetet valami másra, nem marad semmi a magyar népmesékből. Hogy ez jó dolog-e vagy semleges, a szerző szándékaitól függ. Mert ha a szerző egy izgalmas regényt akart írni szövevényes szálakkal a magyar nép mondáinak, meséinek kelléktárát felhasználva, akkor emelem a kalapom. Ha ennél elválaszthatatlanabbul szerette volna a történetet a választott világba ágyazni, akkor több előzetes kutatómunkát kellett volna végeznie, hogy a mesei szellem ne ragadjon meg egy-egy tárgy / téma szintjén. Van egy másik hiba, és szerintem ez a súlyosabb: a párbeszédek sokszor nagyon esetlenek, így senki ember fia nem beszél, és kevéssé alkalmaz szereplőhöz igazított stílusváltást. Utóbbi talán csak a hivatalnok esetében működik maradéktalanul. Amúgy ne vedd a fentieket túl szigorúan, mert az egész összességében igen szórakoztató, a világképet koherensnek éreztem, a szereplők kellőképpen különböznek egymástól, és a motivációk is rendben vannak (azaz senkit nem éreztem feleslegesnek). A fülszövegen lehet, hogy igazítanék, mert a mesemondó várakozásaim kevésbé teljesültek.

Hovatovább kiváló filmes lehetőséget látok benne, tele csinos animációval, lenyűgöző látványvilággal. Megnéznék egy magyar népmesék mozit, ami máshogyan animált, mint ahogyan a “keltista HDR iskolában” az szokás.

Neil Gaiman: Anansi fiúk

covers_39284Nem a legmagasabb fokú Gaiman-élményem, de amúgy jó könyv. Aki minőségi Anansi fan fiction-t szeretne olvasni, annak szívesen ajánlom. A legjobban az tetszett benne, hogy úgy éreztem, nyugodtan átírhatod a pókot és a többi kelléket bármi másra, ez akkor is Anansi történet marad. Tetszettek a beékelt mesék is. Valószínűleg az olvasó tájékozatlanságára építve egy-egy fontos gondolatot, mozzanatot úgy készít elő, hogy megkapjuk a vonatkozó mesét magát. (Néha még változatokat is emleget. :) ) A könyv végére úgy éreztem, ideje alaposabban elmélyednem az Anansi történetekben, és utána újra kell olvasnom ezt a könyvet, de ha lehet, eredeti nyelven. Ugyanis az van, hogy nem tudom eldönteni, hogy az időnként megjelenő verbális bénázás be van-e ágyazva a regénybe, vagy a fordító keze nyomát dicséri. Nem mintha azzal áltatnám magam, hogy az eredetit olvasva erre választ fogok kapni, de minthogy nem beszélek anyanyelvi szinten angolul, legalább zavarni sem fog… Különösen a vicceknél szokott egyébként kizökkenni, talán ezért sem szerettem meg őket. A karakterek hanghordozása egyébként ügyes, volt olyan, amikor kifejezetten csak a stílusból lehetett beazonosítani a beszélőt, mégis mindig fennakadás nélkül a megfelelő hangot hallottam. Ami kellemetlenül meglepett, hogy néhol belekerül a szövegbe a görög mitológia is. Értem én, hogy ez kiváló összekacsintási lehetőség, de ez most, hogy úgy mondjam, Anansi története.

Összességében ezt a regényt is szívesen ajánlom, de olvasgass előtte egy kis Anansi szakirodalmat, mert nem rág mindent a szádba.

Könyv: Növények a mesékben

Jan , 2016,
Szilvi
Comments

Február nyolcadikán újra Tökhintó, ezúttal a növények jegyében. Készülgetek, és miután az Internetet lényegében úgy, ahogy van, kiolvastam (és egy elragadó ördögös történetet ki is választottam), azért a könyvtár felé is tettem egy kitérőt.

Teljesen célirányosan haladtam, véletlenül pontosan tudtam, hogy létezik egy kiváló gyűjtemény, ami kifejezetten olyan meséket foglal egy csokorba, amelyekben központi szerepet tölt be egy-egy növényfajta. Még tavaly ősszel jártunk a vácrátóti arborétumban, amit mesemondóként is teljes szívemből ajánlok. Kívülálló laikusként már a kert maga is elbűvölt, izgalmas, változatos, gyönyörű, egyszóval igazán jól éreztem magam. Ráadásképp pedig, képzeld, itt-ott szép táblákon egy-egy oda vágó mese is olvasható az éppen látható fajról. Vagy tíz percet álltam a kassza előtt: megvegyem? Ne vegyem? Nem vettem meg, de most, hogy a könyvtárból kikölcsönöztem és minden mesét elolvastam, bizony még inkább csiklandozza valami az ínyemet.

Ezen a ponton szeretnék pontosítani: valójában két könyvről van szó:

  • Fráter Erzsébet: Mesés növények, növényes mesék (2010) (moly link)
  • Fráter Erzsébet: Erzsébet királyné esete a rozmaringgal (2012) (moly link)

Nem csalódtam, a Tökhintó alkalmából tizenöt történetet jelöltem meg. (Nem, nem fogom mindet elmondani.)

WP_20160130_23_36_48_Pro-001

 A mesék egyébként felolvasásra közepesen alkalmasak. Hihetetlen rövidítést szenvedtek, de ennek ellenére elég olvasmányosak maradtak ahhoz, hogy ne utáljam érte nagyon. Azt ugyan fel nem foghatom, miért nem lehetett a történetekre mondjuk két-két teljes oldalt szentelni, miért kellett jóformán a személyi igazolvány karakterszintjéhez ragaszkodni, de ennek ellenére összességében mégis úgy éreztem, hogy szép, igényes könyveket lapozgatok.

A célközönség nem teljesen tiszta, és meg is mondom, miért.

A grafika elbűvölő, ha mesekönyvem jelenne meg, én is legalább ilyet akarnék. Az illusztrátor, Csíkszentmihályi Berta még arra is ügyelt, hogy a történetek melletti egész oldalas képeket tematikus kerettel lássa el. A stílus homogén, az emberek nagyjából realisztikusak és nem csúnyák, a színvilág szép, egészséges, és ami a szívemnek különösen kedves: a képek kézzel rajzolva és kézzel festve készültek. Pontosabban minden bizonnyal kaptak elektronikus rásegítést, én mégis esküdni mernék rá, hogy elsőként a valóságban manifesztálódtak. Ha volt is vektorgrafikus tervezés, engem mindenesetre ügyesen megtévesztettek. Sokkal személyesebb lesz tőle az egész termék. Emberi. Olyan, amit szívesen nézegetnék egy gyerek társaságában.

Viszont. A mesék, mint mondtam, rövidek. A tömörítés miatt sok mesemondó ziccert ki kellett hagyni (úgy kb. mindet), ami nyilvánvalóan árt a történeteknek. Hogy ennek ellenére élvezhetőek maradtak, mindenképpen a szerző becsületére válik. Nekem persze kapóra jött, hiszen kaptam egy-egy olvasmányos esszenciát, aztán majd úgyis feldolgozom magamnak, de kétlem, hogy egy átlagos anyuka így járna el. (És nem vagyok benne biztos, hogy el kell várni. Attól, hogy valaki mondjuk szívesen mesél fejből a gyerekeinek, még nem baj, ha az első forrás is egy teljes értékű szöveg volt.)

Viszont. Van egy pont, ahol tényleg elbizonytalanodom: minden meséhez tartozik egy aránylag száraz ismertető a szóban forgó növényről. Nincs az az isten, hogy ezt ebben a formában felolvasnám esti mesének. Fantasztikusnak tartom, igen, minden irónia nélkül, fennhangon tudok neki örülni, számomra óriásit dob a könyv értékén. Ha tematikus mesegyűjteményt készít valaki, vonja be a témát is. És ne bénázzon, mondja meg kerek perec a tudnivalókat. És jó, hogy ott van, mert igenis el lehet a gyerekekkel arról is beszélgetni, hogy na minő virágról volt az imént szó. Csak valahogy kilóg a sorból a szárazsága miatt.

Hogy ezek után kinek ajánlanám a két mesekönyvet? Nos, van rá egy jó válaszom:

MESEMONDÓKNAK!

Majdnem mindent megtalálsz benne, amire szükséged lesz. A történeteket pillanatok alatt átolvasod, így hamar a kedvenceidre fókuszálhatsz. A növényekről is találsz benne információt, ami roppant fontos kiegészítő olvasmány egy magára valamit is adó mesemondónak. Sőt, még egy kis lexikont is mellékeltek a könyv végén, úgyhogy ha elfelejtetted volna, mi az az áltermés, nem kell rögtön a világhálóhoz szaladni. A források listáját sajnos nem történetre lebontva kapjuk, de azért a szerepeltetésük mégis csak nagyszerű. (Itt picit vegyes a kép, vannak szuper források, jók és kevésbé szerencsések. De az általam felismertek alapján megelőlegezném: pocsék könyv egy sincs közöttük.) Ha pedig mindez nem lenne elég: a válogatás gyönyörű csomagolásban érkezik. A hardcore mesemondók természetesen ezt elítélik, hiszen a mese a fejünkben jelenjen meg és ne a lapokon, és brumm brumm meg hűha, úgyhogy akkor most a játék kedvéért én is megeresztek egy-két szigorú pillantást… De ott egye meg a rosseb, akkor is úgy érzem, hogy a két könyv minden lapját ki akarom tenni a hálószoba falára, és ez jó dolog.

Puszi Fráter Erzsébetnek, részemről összességében csak így tovább!