Február nyolcadikán újra Tökhintó, ezúttal a növények jegyében. Készülgetek, és miután az Internetet lényegében úgy, ahogy van, kiolvastam (és egy elragadó ördögös történetet ki is választottam), azért a könyvtár felé is tettem egy kitérőt.
Teljesen célirányosan haladtam, véletlenül pontosan tudtam, hogy létezik egy kiváló gyűjtemény, ami kifejezetten olyan meséket foglal egy csokorba, amelyekben központi szerepet tölt be egy-egy növényfajta. Még tavaly ősszel jártunk a vácrátóti arborétumban, amit mesemondóként is teljes szívemből ajánlok. Kívülálló laikusként már a kert maga is elbűvölt, izgalmas, változatos, gyönyörű, egyszóval igazán jól éreztem magam. Ráadásképp pedig, képzeld, itt-ott szép táblákon egy-egy oda vágó mese is olvasható az éppen látható fajról. Vagy tíz percet álltam a kassza előtt: megvegyem? Ne vegyem? Nem vettem meg, de most, hogy a könyvtárból kikölcsönöztem és minden mesét elolvastam, bizony még inkább csiklandozza valami az ínyemet.
Ezen a ponton szeretnék pontosítani: valójában két könyvről van szó:
- Fráter Erzsébet: Mesés növények, növényes mesék (2010) (moly link)
- Fráter Erzsébet: Erzsébet királyné esete a rozmaringgal (2012) (moly link)
Nem csalódtam, a Tökhintó alkalmából tizenöt történetet jelöltem meg. (Nem, nem fogom mindet elmondani.)
A mesék egyébként felolvasásra közepesen alkalmasak. Hihetetlen rövidítést szenvedtek, de ennek ellenére elég olvasmányosak maradtak ahhoz, hogy ne utáljam érte nagyon. Azt ugyan fel nem foghatom, miért nem lehetett a történetekre mondjuk két-két teljes oldalt szentelni, miért kellett jóformán a személyi igazolvány karakterszintjéhez ragaszkodni, de ennek ellenére összességében mégis úgy éreztem, hogy szép, igényes könyveket lapozgatok.
A célközönség nem teljesen tiszta, és meg is mondom, miért.
A grafika elbűvölő, ha mesekönyvem jelenne meg, én is legalább ilyet akarnék. Az illusztrátor, Csíkszentmihályi Berta még arra is ügyelt, hogy a történetek melletti egész oldalas képeket tematikus kerettel lássa el. A stílus homogén, az emberek nagyjából realisztikusak és nem csúnyák, a színvilág szép, egészséges, és ami a szívemnek különösen kedves: a képek kézzel rajzolva és kézzel festve készültek. Pontosabban minden bizonnyal kaptak elektronikus rásegítést, én mégis esküdni mernék rá, hogy elsőként a valóságban manifesztálódtak. Ha volt is vektorgrafikus tervezés, engem mindenesetre ügyesen megtévesztettek. Sokkal személyesebb lesz tőle az egész termék. Emberi. Olyan, amit szívesen nézegetnék egy gyerek társaságában.
Viszont. A mesék, mint mondtam, rövidek. A tömörítés miatt sok mesemondó ziccert ki kellett hagyni (úgy kb. mindet), ami nyilvánvalóan árt a történeteknek. Hogy ennek ellenére élvezhetőek maradtak, mindenképpen a szerző becsületére válik. Nekem persze kapóra jött, hiszen kaptam egy-egy olvasmányos esszenciát, aztán majd úgyis feldolgozom magamnak, de kétlem, hogy egy átlagos anyuka így járna el. (És nem vagyok benne biztos, hogy el kell várni. Attól, hogy valaki mondjuk szívesen mesél fejből a gyerekeinek, még nem baj, ha az első forrás is egy teljes értékű szöveg volt.)
Viszont. Van egy pont, ahol tényleg elbizonytalanodom: minden meséhez tartozik egy aránylag száraz ismertető a szóban forgó növényről. Nincs az az isten, hogy ezt ebben a formában felolvasnám esti mesének. Fantasztikusnak tartom, igen, minden irónia nélkül, fennhangon tudok neki örülni, számomra óriásit dob a könyv értékén. Ha tematikus mesegyűjteményt készít valaki, vonja be a témát is. És ne bénázzon, mondja meg kerek perec a tudnivalókat. És jó, hogy ott van, mert igenis el lehet a gyerekekkel arról is beszélgetni, hogy na minő virágról volt az imént szó. Csak valahogy kilóg a sorból a szárazsága miatt.
Hogy ezek után kinek ajánlanám a két mesekönyvet? Nos, van rá egy jó válaszom:
MESEMONDÓKNAK!
Majdnem mindent megtalálsz benne, amire szükséged lesz. A történeteket pillanatok alatt átolvasod, így hamar a kedvenceidre fókuszálhatsz. A növényekről is találsz benne információt, ami roppant fontos kiegészítő olvasmány egy magára valamit is adó mesemondónak. Sőt, még egy kis lexikont is mellékeltek a könyv végén, úgyhogy ha elfelejtetted volna, mi az az áltermés, nem kell rögtön a világhálóhoz szaladni. A források listáját sajnos nem történetre lebontva kapjuk, de azért a szerepeltetésük mégis csak nagyszerű. (Itt picit vegyes a kép, vannak szuper források, jók és kevésbé szerencsések. De az általam felismertek alapján megelőlegezném: pocsék könyv egy sincs közöttük.) Ha pedig mindez nem lenne elég: a válogatás gyönyörű csomagolásban érkezik. A hardcore mesemondók természetesen ezt elítélik, hiszen a mese a fejünkben jelenjen meg és ne a lapokon, és brumm brumm meg hűha, úgyhogy akkor most a játék kedvéért én is megeresztek egy-két szigorú pillantást… De ott egye meg a rosseb, akkor is úgy érzem, hogy a két könyv minden lapját ki akarom tenni a hálószoba falára, és ez jó dolog.
Puszi Fráter Erzsébetnek, részemről összességében csak így tovább!