Ebben a bejegyzésben két könyvről lesz szó:
Éspedig azért egy füst (poszt) alatt, mert véletlenül egyszerre vettem ki őket a könyvtárból és egymás után is olvastam el a két könyvet. És még azért is, mert vannak párhuzamok. A László könyv ajánlójában egyenesen Gaimanhoz hasonlítják a szerzőt – az irány jó egyébként.
Közös nevező
Az alapkonfliktust mindenki látta már legalább egyszer, ha máshol nem, hát a Harry Potter esetében elkerülhetetlen volt: a főhős rájön, hogy vérvonalánál fogva egy másik világhoz tartozik, mely a hagyományossal párhuzamosan, azzal szorosan összefonódva létezik. Ez nem baj egyébként, a zseni nem feltétlenül az, aki mindig merőben új perspektíváról indít, hanem aki a kliséből is képes Swarovski nyakláncot csiszolni. Az Egyszervolt esetében az alternatív univerzum a magyar mondák és népmesék világa, míg Gaiman kontinenst váltott és az Anansi történeteknél kötött ki. A főhős mindkét esetben egy eleinte csetlő-botló jófiú, akinek valahogy nem annyira jönnek össze a dolgok, és ki hinné, de a szemünk előtt magabiztos Férfiúvá érik, tudatában származásának, képességeinek. Van világmegmentés és szerelem, valamint rendőrnő. Tényleg, a főhős mellé mindkét esetben egy rendőrnőt kapunk, csak aztán ők már azért mégis sok mindenben különböznek. A cselekmény mindkét esetben izgalmas, fordulatos. Ja, és ki ne felejtsem: mindkét sztoriban találunk egy súlyos cserét, ami több irányból nézve is azonos értékű, de ha többet mondanék, az már tényleg spoiler volna. Vannak továbbá brutális képek, de szerzők a vérmennyiséget normális szintre szorítják, nem köll félni, egyik sem Trónok harca. Csak néha valakinek valami tényleg fáj.
A beszédstílus érdekes módon hasonló módszerrel vicceskedő, tudod, az a stand-upos megmondós fajta. Ez most sajnos nem bók volt, nekem ez olyan “jó-jó”, de a kevesebb több lenne. Előbb-utóbb annyira ingerküszöb alá kerülnek az egyébként zseniális képek, hasonlatok, kihangosított gondolatok, hogy számomra már kezdenek zavaróvá válni. Ami a romkocsmában népszerűvé tesz, az papíron nem biztos, hogy működik. Gaiman kicsit kordában tartja, de ha én lettem volna a tesztolvasója (van ilyen?), akkor valószínűleg még sokat töröltetek vele.
László Zoltán: Egyszervolt
Nagyon fura dolgot mondok, mert a statisztika nyilvánvalóan nem mellettem áll. De akkor is úgy éreztem, hogy a népmesék nem jelennek meg a könyvben elég mélyen. Pedig van varázslat, sárkány, csodálatos tárgy, konkrét ismert karakter, meg jó tett helyébe jót várj és pogácsa is. De cseréld le a környezetet valami másra, nem marad semmi a magyar népmesékből. Hogy ez jó dolog-e vagy semleges, a szerző szándékaitól függ. Mert ha a szerző egy izgalmas regényt akart írni szövevényes szálakkal a magyar nép mondáinak, meséinek kelléktárát felhasználva, akkor emelem a kalapom. Ha ennél elválaszthatatlanabbul szerette volna a történetet a választott világba ágyazni, akkor több előzetes kutatómunkát kellett volna végeznie, hogy a mesei szellem ne ragadjon meg egy-egy tárgy / téma szintjén. Van egy másik hiba, és szerintem ez a súlyosabb: a párbeszédek sokszor nagyon esetlenek, így senki ember fia nem beszél, és kevéssé alkalmaz szereplőhöz igazított stílusváltást. Utóbbi talán csak a hivatalnok esetében működik maradéktalanul. Amúgy ne vedd a fentieket túl szigorúan, mert az egész összességében igen szórakoztató, a világképet koherensnek éreztem, a szereplők kellőképpen különböznek egymástól, és a motivációk is rendben vannak (azaz senkit nem éreztem feleslegesnek). A fülszövegen lehet, hogy igazítanék, mert a mesemondó várakozásaim kevésbé teljesültek.
Hovatovább kiváló filmes lehetőséget látok benne, tele csinos animációval, lenyűgöző látványvilággal. Megnéznék egy magyar népmesék mozit, ami máshogyan animált, mint ahogyan a “keltista HDR iskolában” az szokás.
Neil Gaiman: Anansi fiúk
Nem a legmagasabb fokú Gaiman-élményem, de amúgy jó könyv. Aki minőségi Anansi fan fiction-t szeretne olvasni, annak szívesen ajánlom. A legjobban az tetszett benne, hogy úgy éreztem, nyugodtan átírhatod a pókot és a többi kelléket bármi másra, ez akkor is Anansi történet marad. Tetszettek a beékelt mesék is. Valószínűleg az olvasó tájékozatlanságára építve egy-egy fontos gondolatot, mozzanatot úgy készít elő, hogy megkapjuk a vonatkozó mesét magát. (Néha még változatokat is emleget. 🙂 ) A könyv végére úgy éreztem, ideje alaposabban elmélyednem az Anansi történetekben, és utána újra kell olvasnom ezt a könyvet, de ha lehet, eredeti nyelven. Ugyanis az van, hogy nem tudom eldönteni, hogy az időnként megjelenő verbális bénázás be van-e ágyazva a regénybe, vagy a fordító keze nyomát dicséri. Nem mintha azzal áltatnám magam, hogy az eredetit olvasva erre választ fogok kapni, de minthogy nem beszélek anyanyelvi szinten angolul, legalább zavarni sem fog… Különösen a vicceknél szokott egyébként kizökkenni, talán ezért sem szerettem meg őket. A karakterek hanghordozása egyébként ügyes, volt olyan, amikor kifejezetten csak a stílusból lehetett beazonosítani a beszélőt, mégis mindig fennakadás nélkül a megfelelő hangot hallottam. Ami kellemetlenül meglepett, hogy néhol belekerül a szövegbe a görög mitológia is. Értem én, hogy ez kiváló összekacsintási lehetőség, de ez most, hogy úgy mondjam, Anansi története.
Összességében ezt a regényt is szívesen ajánlom, de olvasgass előtte egy kis Anansi szakirodalmat, mert nem rág mindent a szádba.