Ez a poszt az első magyar mesemondó körbeblog, a Hetedhétfő körbeblog újabb epizódja. Ennek keretében több mesemondó publikál egyszerre saját blogján ugyanabban a témában. Hét héten át minden hétfőn újabb olvasnivalóval jelentkezünk. Az eheti téma: “Ha pénzre, időre, és szervezésre való tekintet nélkül megvalósíthatnád álmaid fellépését, mit/hol/kinek/miért mesélnél?”. A témában bejegyzést tettek közzé: Lovranits Júlia, Zalka Csenge. A Kétfülű posztjait a hetedhétfő körbeblog kategória alatt találod.
— * — * —
Az az egyik legjobb a mesemondásban, hogy több-kevesebb intenzitással folyamatosan pörgetek vagy ötven projektet. Mivel egy átlagos nap nálam is mindössze huszonnégy órából áll, kívülről persze mindez nem látszik. De az, hogy néha valami mégis megvalósul, pontosan ennek a terméke. Ha valamelyik ötlet mögött pillanatnyi realitást szagolok, lecsapok rá. Ha vannak céljaid, képes leszel nyitott szemmel járni, ez minden. De most jöjjenek a legnagyobbak, egyenesen a mesemondó szívem csücskéből.
Nem tudtam megállni, hogy a fellépéssel kapcsolatos álmaimon túl ne osszak meg egy-két egyéb elképzelést. Ezek szerintem hosszú távon közelebb visznek egy olyan világhoz, amelyben már tényleg minden grandiózus álom megvalósítható.
Kétfülű a jövő porondján:
Saját planetárium sorozat
Kamaszkorom nyári éjszakáit egy stégen ülve töltöttem a Somlyószigeten, ahol a nyaralónk volt. Egyik kezemben egy zseblámpát szorongattam, aminek ujjaimmal próbáltam annyira kitakarni a fényét, hogy ne bántsa a retinámat. A másik kezemben a Csillagképek atlaszát egyensúlyoztam. Fejben méricskéltem, számolgattam, szögeket becsülgettem, hogy aztán a könyvből felnézve az égen is mindent megtaláljak. Azóta sem láttam annyira jó kötetet. Ha jól azonosítottam be az égen a térkép fehér pontokkal jelölt objektumait, végül mindig minden meg lett. És aztán valahogy elkezdtem gyűjteni a történeteket is. A kilencvenes évek végén jártunk, kezdetleges keresőmotorokkal, így a gyűjtemény mai szemmel nézve szűk lett és foghíjas, de egy mappát már érdemes volt nyitni rá. A csillagok gyönyörűek, és én máig újra és újra elcsodálkozom, amikor olyan emberrel találkozom, aki nem tud rámutatni akár csak a nagy göncölre, vagy sosem látott még hullócsillagot. Az első planetáriumi élményem csalódás volt, mert az elejétől a végéig túl sok csillagot mutattak, soha senki, még a legtisztább hegyvidéki égbolton sem fog annyit látni. Ha felnézek az égre, történeteket látok. Látom a csillagok saját történeteit, ahogyan egymáshoz képest lassan, évezredek útján elmozdulnak, a napról napra vándorló bolygókat. Színeket, foltokat, egy igazi, nyüzsgő, beszélő térképet látok. És ott vannak a mesék is, amiket az ember rajzolt oda. Mindkettőt szeretem. Az én planetáriumi műsoromban egyszerű, átlagos vidéki, de legkevesebb zempléni fényszennyezéssel dolgoznánk, és a csillagok felváltva lennének élő objektumok és régmúlt történetek vázlatai.
Mesélni jelnyelvvel
Régi vágyam, hogy megtanulok jelnyelven beszélni, akár több nyelven is. Teljesen nonszensz, hogy a társadalom közel tíz százalékával a legegyszerűbb dolgokat sem tudom értelmesen tisztázni, mondjuk hogy hol a mosdó, vagy kér-e teát. A mesemondás ebbéli vágyamat csak fokozta, szeretném, ha a meséimet siket gyerekek és felnőttek is értenék. Kezdetnek jó egy tolmács is, de máskülönben az számomra zsákutca. Én akarom Neki mondani, úgy, ahogy bárki másnak, én akarok a szemébe nézni, amikor elámul vagy nevet, én akarok vele lenni, ha nehéz mesét kap, mert én tudom, hogyan fog a mese mélyéből kijönni. És nem utolsó sorban az lenne a legjobb, ha egészen egyszerűen ők is el tudnának jönni egy tök hagyományos mesemondó alkalomra, mert egészen egyszerűen triviális, hogy ha eljön, tudom neki “feliratozni” a mesét, és ez a többieknek is így természetes, hogy együtt figyelnek a mesére, nem szeparálva.
Saját tudós mesék sorozat a CsoPában és/vagy más hasonló helyen
A Tesla az elég jól sikerült, lássuk be. Minden gyerekbetegsége ellenére ez egy jó irány, érdemes folytatni, és mély szenvedéllyel tudnám is. A tüzes mesémet is szeretem, a sárkány lángoljon és punktum. Jó pár hasonló ötletem van még. De… Szoktam mondani, hogy az a bajom a kísérletező meséléssel, hogy mindehhez valójában gemkapcsom van és A4-es ívpapírom… Ami hiányzik, az egy valamire való műhely. Ahol meg lehet csinálni egy mesét Cartesius-búvárra úgy, hogy mondjuk egy két méteres vízoszlop van mellettem, és nem egy gusztustalan ásványvizes flakon, ami egy: csúnya, kettő: úgysem lát belőle senki semmit, hiszen messze van. Ezt az egészet ki akarom léptetni a home experiments műfaji keretei közül, hogy igazán sok emberhez eljuthasson. Tudósból felkészülni meg aztán külön élmény. Nagyszerű “életrajzi filmeket” lehet belőlük készíteni, rendszerint nagyon izgalmas emberek, életutak rajzolódnak elő.
Kötelezők mesélve
Itt és most töredelmesen bevallom, hogy akkor döntöttem az Aranyember filmes verziója mellett, amikor az ötvenedik oldalnál még mindig a Dunakanyarnál tartottunk, és semmi remény nem sejlett, hogy ez valaha másként lesz. Mindenkinek vannak hasonló történetei, ugye? (Hasonló piaci rés: soha nem értettem, miért nincs egy olyan diákszínház, ahol az összes kötelező dráma úgy, ahogy van, minden modernizálás nélkül, simán csak megtekinthető. Emberek, ezeket valaki színpadra találta ki, nem olvasásra!) Mégis miért várjuk el, hogy a diákok olyan könyveket olvassanak, amelyeket több száz évvel ezelőtt írtak teljesen más korban, egészen más embereknek? Hát én azt vettem a fejembe, hogy fogom, és elmesélem nekik a könyvet úgy, hogy ne csak a megátalkodott könyvmolyok értsék és szeressék, hanem azok is, akik amúgy a vámpírkönyveket falják, és azok is, akiknek valójában ez az első könyvélményük. Gondolom, a legveszedelmesebbekkel lenne érdemes kezdeni. Mondjuk indítsunk egy titkos kérdőívet arról, hogy mely könyveket jutna eszükbe csak komoly fenyegetések hatására elolvasni, és indítanék ezekkel. Erről az egészről egyébként most hirtelen a Kalevala jut eszembe, amelynek leggyönyörűbb fordítása szerintem a Vikár-féle, de első megközelítésre… na nem. Szépség ide vagy oda, ha nem tudom, miről beszél, bevallom, néha komolyan elveszítem a fonalat. De ha már tudom? Úgy más. Akkor már nincs lélekemelőbb!
Ezt a sorozatot, azt hiszem, Krnács Ágota fogja illusztrálni. Íme egy a zseniális alkotásai közül:
Egyéb, éspedig:
Rendszeres mesemondó fesztivál Magyarországon
Nagyon szurkolok a Holnemvolt alapítványnak, és ebben-abban szívesen segítek is majd, ha arra kerül a sor, hogy legyen újra mesemondó fesztivál Magyarországon. És ha már van, legyen rendszeres. Legyen minőségi, úgy a közönségnek, mint a szakmának. Nagyszerű lehetőség ez megmutatni a mesemondó mesterség mibenlétét és sokszínűségét. Nem kérdés, hogy hiányzik innen egy igazi mesemondó fesztivál.
Modern storyteller képzés Magyarországon
Jelenleg Magyarországon nemigen van mesemondó képzés. Azért találni itt-ott valamit, de az én álmom egy kicsit más természetű, mint amilyenek a jelenleg elérhető oktatások. Nagyon gyakorlatias és nagyon gondolatébresztő lenne. Nagyon sok műhellyel, melyeknek csak egy részét van értelme vizsgásítani. Komoly előadástechnikai képzésről beszélek, melynek eleme a színpadi mozgás, a konkrét technológia, ami előkerülhet, a hangképzés, a történetvezetési módszerek és egy sor olyan ismeret, ami e pillanatban még nekem sem jut eszembe. Mesemondók mesélhetnének arról, hogyan állt össze egy-egy konkrét sikeres előadás. Komoly beszélgetésekre van szükség mesemondó etika témakörben. Egy olyan mesemondó miliő megteremtése a célom, ahol rendszeresen van lehetőség érdemi szakmai vitákat folytatni, és erre meggyőződésem, hogy nem egy konferencia keretei a legalkalmasabbak. Mert akkor valaki (jobbára munkaidőben, khm…) kiáll egy pulpitusra, és megmondja a tutit, aztán van egy kérdés, és… Nem. Tréningekről beszélek, kis létszámú kerekasztal beszélgetésekről, több hónapon átívelő irányított kutatómunkáról. Egyszóval a modern oktatás számos formájáról, amelyek személyes meggyőződésem szerint jóval alkalmasabbak az új ismeretek feldolgozására, új nézőpontok befogadására, mint a katedrás megoldások. Egy komlpex program jelent meg a képzeletemben, amely ajánlhat kompakt csomagokat is, de a life long learning szemléletét sem nélkülözi.
— * — * —
Ó, igen, tudnám még folytatni a sort. De most már ideje áttérned a többiek posztjaira, melyek linkjeit a bejegyzés tetején megtalálod. A jövő heti viszont látásra.