Kétfülű Blog

Kétfülüisztikus oktatási rendszer

30 Sep , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

A politikához, a futballhoz, a gyerekneveléshez, az orvosláshoz és az oktatáshoz mindenki ért, ergo én is. Ezért most vitaindítónak röviden felvázolom, hogyan is képzelem el az oktatást.

megmondomAtutit

Óvodáig szerintem kb. rendben vagyunk. Alap az integrált közoktatás, úgyhogy a jelen rendszer ebbéli hiányosságait nem is firtatom, hiszen a kétfülüisztikus rendszer ezt már rég megoldotta. És azt is, hogy hány gyerek is jut egy pedagógusra… akik milyen bérezés mellett is dolgoznak pontosan… Szóval ott tartunk, hogy a gyerekek finommotoros képességei már alkalmasak a kézírás elsajátítására.

Az elemi osztályokban amúgy nincs nagy baj talán. Persze az új érában rövidebbek a foglalkozások, meg felejtsük már el az olyan osztálytermeket, amikben egyebet nem is igen lehet csinálni, mint padokban ücsörögni. Ez az apró változtatás különben egy később említésre kerülő bizalmi faktor okán nem ront az iskolában töltött idő tartalmi minőségén. Az egyes napok viszont sokkal szabadabban alakíthatók, amit a csengő eltörlése is támogat. A kétfülüisztikus szemlélet első kulcsfontosságú elemét itt is bevezetném: nincs osztályzat. De nem úgy, mint ahogyan most nincs, hanem úgy egyáltalán. Alapelv, amely végig elkísér. Itt szólok a kételkedőknek, hogy egy amúgy éltanuló, tehetséges osztálytársam 1995-ben pont egy ilyen helyről érkezvén lépett velünk együtt ötödik osztályba, hogy neki tök új volt, hogy mindenért osztályzatot kap. Szóval érted, hogy láttam, hogyan pipál le különösebb erőlködés nélkül, és akkor meg mire jó az osztályozás, szóval gazoljuk is ki gyorsan. Nem azért, mert akkor nem derül ki, hogy hülye vagyok, hanem mert szemlátomást nincs hatással a teljesítményre. Senkinek sem kell ez.

Hoppá. Mit is mondtam?! Mi? Nincs ötjegyű értékelés?

És betűkkel sem? Meg úgy sem, hogy az ügyes tanulók füzetébe mackó pecsétet nyomnak, az ügyetlenekébe meg igazi gilisztát?

maciKukac

Hát nem.

Nincs.

Felejtsd el.

Helyette a játékok jutalmazási rendszerét vezetjük be. Mindenki előtt fejlődési ív áll, közösségi igény szerint extra jóságként missönöket, kveszteket, cselendzseket lehet teljesíteni, és így jól lehet feedbackelni, ki miben fejlődött mostanában. Ahogyan egy angoltanár amúgy lényegében már meg is csinálta. Szóval van értékelési rendszer, csak nem állít hierarchiát, hogy ki miben szar, bezzeg a másik, hanem sokkal nagyobb teret engedne elismerni, ki miben jó. És meggyőződésem, hogy ezt lehet úgy csinálni, hogy közben a hiányosságokkal is foglalkozunk. És ettől még tökre lehetnek tanulmányi versenyek is, mert amúgy a verseny önmagában nem elvetendő elem, csak valószínűleg jelentősen átalakulnának.

Beadandó esszé címe:
Önt hányszor állította meg tanár a folyosón, hogy hallotta, Ön milyen ügyes volt egy másik tantárgyból?

Tehát nincs osztályzat. Huss-huss! Egy sincs. Köpöd ki! Pfuj!

Nem olyan ördögtől való dolog ez amúgy, például ha interjúzni megyek, hát tőlem még soha senki nem kérdezte meg, hányas lett az analízis szigorlatom. Ellenben amikor valaki azzal kérkedett, hogy ő minden analízisórán bent volt, és szerinte ez menő, akkor én tudtam rá mondani, hogy vele ellentétben nekem viszont ötös lett a szigorlatom. Jó, hát egyikünknek sem volt igaza, mármint tényszerűen igen, de amúgy ő sem volt buta, csak vegyük már észre: pont teljesen mindegy, ki hány analízisórán volt bent, mint ahogyan az is, hogy négyes vagy ötös lett-e a szigorlata. Tényleg. Az a tudás, amit nem használsz, meg fog kopni és punktum. Sem a közoktatásnak, sem a felsőoktatásnak nem feladata, hogy örök életedre a fejedbe verje a tananyagot. Skilleket kell elsajátítani.

Beadandó esszé címe:
mire való vajon a receptkönyv?

Előreszaladtam, bocsánat. Szóval az elemi osztályban alapvetően nem rossz, amit meg akarunk most tanítani, de valószínűleg máshogyan kellene. Ez a terület kidolgozásra vár, és a kétfülűista oktatási rendszer nagyobbakra vonatkozó gondolatait tartja majd szem előtt.

Szóval. Osztályozás később sincs. Nincs, érted? Soha. Sehol. Nincs. Meg van?

A mai alternatív iskolákban divatos projekt alapú oktatás viszont igazi kincsesbánya. És itt jön a második kulcsfontosságú eleme a kétfülüisztikus oktatási rendszernek: teljes bizalom a pedagógusoknak.

Bizony.

Nincs osztályozás, viszont bízunk a pedagógusokban.

Hujjuj.

Elhisszük róluk, hogy érett felnőttként rájuk lehet bízni a gyerekeket. (Értelemszerűen ennek megfelelő volt a pedagógusképzés is. Ugye.) A pedagógusok választhatnak maguknak szakterületeket, témákat, melyekben jobban elmélyedhetnek, de nem kötelező, mert nem ez a fontos, és amúgy a tantárgyak is el vannak törölve. Nincs töri, nincs matek, nincs rajz, nincs tesi, ja de, tesi van, csak nem így, na, szóval az a lényeg, hogy a pedagógusok az új érában inkább amolyan projektmenedzserek, vagy mentorok, vagy konzulensek, és nem töri tanárok, matek tanárok vagy ének tanárok. Ezeket mind felejtsük el, különben a gyerekek pislogógörcsöt fognak kapni, amikor a matektanár a másodfokú egyenletmegoldó képlet jegyében felír a táblára egy ferde hajítást. Meg azt fogják gondolni esetleg a gyerekek, hogy van modern politika anélkül, hogy az energiatermelésről beszélnénk, meg adatbányászatról. Meg hogy van orvoslás mesterséges intelligencia és kulturális ismeretek nélkül. Satöbbi.

Beadandó esszé címe:
Kérkedjünk-e vajon azzal, ha hülyék vagyunk valamely iskolai tárgyból,
illetve kinek/minek a bizonyítványa a jelenség?

Szóval azt már megbeszéltük, hogy nincs ötjegyű értékelési rendszer és nincsenek tantárgyak sem. Helyettük végre értelmes dolgokat lehet tanulni. Eeeeelsőőőősegéééély, eeemberiiiijóóóóg, peeeerszonaaaalbreeeending, eeeetiiikaaai kééééérdééééseeeeek, kőőőőzlekeeedéééés, meg ííílyeeeeneeeek. Vegyük észre, hogy a lehetséges témák száma végtelen, derekas körbejárásukhoz pedig nem biosztanárra, hanem, ahogy fentebb már említettem, mentorra van szükség. Mivel azonban a pedagógusok maguk sem gondolják komolyan, hogy egy ember mindenhez érthet, amit megjegyzem, most sem hisznek, csak a rendszer nem igazán engedi meg nekik ebbéli nem-hitüket látványosan virágozni, szóval a kétfülüista oktatók nem fosnak összekontaktálni a gyerekeket olyan emberekkel, akik ojjé, esetleg nem is az iskolában dolgoznak. Ooops… Megint ne tessék félreérteni. Most sem fosnak, csak a rohadt titrálást akkor is le kell nyomni fakanállal a gyerek torkán tanév végéig, ha amúgy más kísérleten keresztül is pont el lehetne sajátítani a vonatkozó skilleket, csak a tankönyv valami érthetetlen titrálásfétisben szenved. (Elnézést, ha a titrálás esetleg nem is középiskolai anyag.)

A kétfülüisztikus közoktatás nem az iskolában kezdődik és ér véget. Helyette az iskola egy szellemi vursli, ahol az ember folyamatosan inspirálódhat. És akkor esetleg tizennyolc évesen már meg tudod nevezni, mik az erősségeid. Ami mondjuk pont egy fontos dolog lenne.

Beadandó esszé címe:
A “fizika” meg a “föci” mint “skillek” versus a négybetűs ÉLET

A kétfülüisztikus rendszer egészen tizenhat éves korig ebben a szellemben megy előre. Utána, miközben a projekteket nem kell elfeledni, betelepülnek mellé szakmai tanulmányok, melyek már a továbbtanulást támogatják. Szakmára, egyetemre, bármire.

Igen, köszönöm anyuka a hátsó sorban a kérdést, kiváló felvetés, hogy mégis hogy a fészkes fenébe fognak felkészülni a gyerekek a felvételi vizsgákra, ha sosem írtak dolgozatot, nem feleltek satöbbi?

Amúgy de, feleltek úgymond, mert voltak előadások, ahol szakértőként kellett fellépniük, de ezt csak úgy mesélem. Nem, nem a Kodály Zoltán életéből felelt a Rezsőke, viszont nagyon ügyesen, összeszedetten mesélt a népzene-kutatásról. Igen, ez akkor volt, amikor a Lujzácska vezette négyfős küldöttség a tájegységek zenei jellegzetességeivel kapcsolatban kereste fel a Zeneakadémián azt a kedves cimbalmos bácsit. Mehetünk tovább? Köszönöm, szóval a felkészülésnél tartottunk.

Első, zsigeri válaszom: Szerinted tényleg nem lehet megtanulni tanulni csak azért, mert közben véletlenül motivált is vagy? És az nagyon idegen felvetés, hogy esetleg száz átstresszelt témazáró sem elég ahhoz, hogy tudatosan, belső célod mentén tanulj?

Beadandó esszé címe:
Akkor mi elég?

Második válaszom: úgy, hogy

a) az egyetemeket ezen formájukban eltöröljük, hogy helyet adhassanak a kétfülüisztikus műhelyeknek. Olyasmik volnának ezek szerepüket tekintve, mint a mai szakképzés, csak hát vegyük észre: minthogy megint csak semmi köze az elavult iskolapad-tankönyv-dolgozat szentháromsághoz, végre hasznos is tud lenni.

Vagy pedig úgy, hogy

b) az egyetemek saját felvételi vizsgával dönthetik el, kit vesznek fel és kit nem. Ergo ha orvos akarok lenni, akkor megnézem, mit tekint a célegyetem alapismeretnek, és szépen megtanulom. Ne felejtsük el, hogy tizenhat évesen már hoztam egy döntést, és azóta tanulmányaimat szakirányú ismeretekkel egészítem ki. Ja, és hahó, egyetemek, lehet ám csoportosulni, mi van, ha a PSZF meg a KVIF például közös vizsgát hirdet? De tudod, mit? Legyen központosítva. Nem mindegy?

Ja, igen, ugye a normatíva rendszertől is el lehet búcsúzni. Hát ja. Meg az egyetem is legyen sokkal gyakorlatorientáltabb. Vagy… szóval más…

ÖSSZEFOGLALÁS:

A fentiekben vázolt kétfülüisztikus oktatási rendszer leplezetlenül kidolgozatlan, de legalább szembe megy majdnem mindennel, ami most aktívan működik. Elemei ugyanakkor mikroközösségekben már bizonyítottak, ezért ideje mihamarabb áttérni rá. És vitatkozni vele. A vitához kérek konstruktív érveket felmutatni, a “nekem is szar volt, mégis túléltem” nem tartozik közéjük.

Beadandó esszé címe:
Műhelyem vs. iskolás emlékeim

Azaz:

Álmodja meg saját szellemi műhelyét, és vegye lajstromba, mely pontokon egyezik meg, és mely elemeiben különbözik a közoktatás jelenlegi formájától?

 ketfuluisztikusOktatas_protest