Kétfülű Blog

Könyv: A szultán Isztambulja napi öt kurusból

1 Nov , 2017,
Szilvi
, , ,
Comments

Azt meséltem már, hogy nemrég Isztambulban jártam? 😀

Jó, oké, tudom, meséltem.

De azt nem, hogy milyen útikönyvet vittem magammal!

Hát először is, nálam volt a Marco Polo sorozat Isztambul tagja. Ezt egyetlen egyszer nyitottam ki, még az utazás előtt, mert volt benne miniszótár, és a számokat meg akartam tanulni. No hát a kihívás még áll, nem egyszerű a török nyelv, bárki bármit állít, nemigen hasonlít semmire. Egy szó, mint száz, egyetlen számot fogok életem végéig tudni törökül: ondört. Ezt sem az útikönyvből tudom, hanem “csak” azért, mert egyik este a 14M jelzésű buszt kellett megtalálnom egy tisztes méretű buszvégállomáson. A telefonomba még napközben kiírtam a menetrendjét, azt mutogattam mindenkinek, kézzel-lábbal kalimpálva, hogy állítson irányba. A harmadik lány kimondta, hogy “á, öndört me!” – utána már könnyebb dolgom volt, a következő szimpatikus embernek csak mondtam, hogy ondört me, mellékeltem egy tanácstalan kézmozdulatot, és azonnal értett mindent. Hát ennyi volt a Marco Polo sorozat szerepe. Amúgy biztosan jó, de mesemondóként azt hiszem, tudok mondani egy jobbat. Életemben először úgy faltam egy útikönyv oldalait, mintha sajtból volna.

WP_20171015_20_06_23_Pro-001

1750

Körülbelül 1750-et írunk a legzseniálisabb útikönyv szerint, amit valaha láttam. (Itt a moly link hozzá.) A történelmi útikönyv műfaja nekem új volt, de eztán már csak így fogok utazni, azt hiszem. Sőt, ha nincs a helyhez történelmi útikönyv, talán el sem indulok! A cím egyébként abban az értelemben félrevezető, hogy nem ad receptet ahhoz, hogy hogyan éljünk túl egy isztambuli utazást 1750-ben napi öt kurusból, de cserébe nagyon sok hasznos információval ellát.

Például, hogy honnan ismerjük fel a janicsárokat, és ami még fontosabb: hogyan viselkedjünk a környezetükben?

Meg hogy hol és mikor tekinthető meg a rabszolgapiac.

Valamint hogy hogyan lehet bejutni egy mecsetbe, ki ne hagyjuk, mert nagyon szépek.

És hogy most tegyünk le róla, ha a szultán háremhölgyeit akarjuk látni.

De a palotába még bejuthatunk esetleg, na nem könnyű, de van oda vezető trükk.

Ja, és legyen nálunk dragomán, aki a többiekhez hasonlóan szereti a baksist, és ezt vegyük is figyelembe, különben félre talál fordítani.

Na ilyeneket tudtam meg. Rendkívül szórakoztató. És legfőképpen hihetetlen vicces érzés úgy mászkálni Isztambulban, hogy lelki szemeim előtt 1750 van, és ott látom az utcán mindazt, amit a többiek nem látnak az utcán. Mert a többiek a Marco Polo sorozatot használják, vagy valami roppant hasonlót.

A könyv egyébként gazdagon illusztrált, nekem bejöttek a grafikák a fényképek helyett. Egy színes betét is került a kötetbe, de alapvetően grafikákkal pótolják a fényképeket, szerintem szépek, nagyon kellemes hangulatot kölcsönöznek az egész könyvnek. Emellett egy csomó rövid korabeli (vagy időben kb. környéki) idézettel is megtámogatják a leírtakat, amitől még élőbb lesz az egész. Egy pár dolgot pedig, amik valahogy nem fértek a szövegbe, külön, keretekbe foglalva magyaráznak meg nekünk, például a hivatali rendszert, vagy a pénzek fajtáit.

WP_20171028_09_32_43_Pro-001

WP_20171028_09_33_13_Pro-001

Az egyetlen, amit viszont csakis szigorú komorsággal összevont szemöldökeim rémképével tudok illetni, az az, hogy a könyvnek úgy lett vége, mint amit egyszer csak váratlanul lekevertek. Semmi zárószó, csak vége a mondatnak a lap alján, és utána már a források jönnek meg a tartalomjegyzék.

Nohát, kérem, könyv így engem még SOHA nem hagyott ott 1750-ben Isztambulban!