Viktor tehet róla mindenek előtt is, hogy tegnap este elhangozhatott a világtörténelem első angol nyelvű kétfülű meséje. Az Artist’s Salonban működő OpenMic Nightot Viktorral együtt az a Jay Miller szervezi, aki, most már tudom, fellépett már a Holnemvolt Fesztiválon is. (Ez nem sokkal azután derült ki az okos kétfülű számára, amikor egy gyanút fogott pillanatában őszinte gyermeki természetét csillogtatva megkérdezte: tulajdonképpen te amúgy storyteller vagy? Ó, igen, az is a kétfülű volt, aki John R. Hickey-t, a napsugárzás-mérés ősatyját, a John R. Hickey és csapata által alkotott műszerrel kapcsolatban a személyes találkozást kihasználva arról kérdezte, hogy tulajdonképpen mi a fenének van ekkora dobozban az az egyébként aránylag kis elektronika? Mr. Horvátország ugyanezen rendezvényen egy teljes napig nem tért magához, mikor elmeséltem neki. I still hear his voice: You asked John Hickey?!)
Az estet Viktorék duója nyitotta (igen, AZ a Viktor, az Elvi Kérdés énekese), gitár és gitár és ének, meg gitár és klarinét és ének, meg szóval ehhez fghatók. Igen kiváló, összeszokott csapat, továbbra is imádom a zenéjüket.
A felkérésnek megfelelően az estre angolul készültem fel, ami kis lépés az emberiségnek, nagy a kétfülűnek. Egészen varázslatos érzés volt a saját bőrömön tapasztalni a közhelyet: ha van motiváció, gyorsabb a tanulás is. Életemben először úgy másztak a fejembe a lehetetlen kifejezések, mintha valódi géniusz volnék. Természetesen köszönet illeti Zalka Csengét a nyelvi segítségéért, amikor egy-egy szó “stílusazonos” angol megfelelőjét kerestem.
Az est tiszteletére, és mert hasonlót egyébként is terveztem már, egy magyar népmesét választottam. Amit aztán olyan keretbe öntöttem, hogy nem gondoltam volna, de sikerült vele palira vennem a közönségemet. Igen hízott a májam, mikor Viktor elárulta: azért gondolta, hogy a történetet én találtam ki elejétől a végéig, mert a humora éppen én észjárásomra jellemző. Így már értem, miért szerettem bele a mesébe az első percben. (Avagy mesét választani szívvel kell.)
A felkészülés nyelvi oldala nemkülönben érdekes volt. Ha csupa anyanyelvi angol előtt kellett volna szerepelnem, azon stresszeltem volna, hogy nem mondom kellően érthető kiejtéssel a kulcsszavakat, vagy hogy egyszerűen nevetséges kifejezéseket fogadok el helyesként. Így viszont azt próbáltam megbecsülni, mi lesz az, amit mindenki megért, vagy legalább nem veszít sokat, ha mégsem. A hussar például, bármilyen csábító, kiesett, mert arra gondoltam, hogy ha jön mondjuk egy kínai vendég, akkor ez neki nagyjából annyit fog mondani, mintha nekem egy ősi kazah katonai tisztséget emlegetnének. Így lett belőle knight, mert arról valószínűleg mindenki el tudja képzelni, hogy olyan fontos valaki, plusz esetleg van lova. Aztán, ha nem érti, hogy azt a lovat a knight megsarkantyúzza, akkor sincs semmi veszve, hiszen ha utána vágtattak, akkor a knight valószínűleg valami olyasmit csinálhatott a lóval, ami a lovat vágtatásra késztette. Az iron of the axe ugyanígy került bele. Mert azt rajtam kívül senki sem fogja tudni, mi a baltanyél, de ironja a baltának csak egy van, ha tehát az a bigyó, amit nem értettünk, az elveszett és maradt az iron, akkor világos, hogy mostantól az illető balta a nyele nélkül szerepel.
Hát szóval ilyesfajta töprengések előzték meg első angol nyelvű fellépésemet. Utána Jay is kedvet kapott egy kis mesélésre, amit Viktor klarinéton kísért. Noha nem beszélték meg előre, mit kell játszani, csak nagyjából a stílust, Viktor szépen lekövette a történetet, amit Jay valóban lehengerlő zsenialitással prezentált. Miközben engem meg felkért tolmácsolásra… Pokoli nehéz nem monkey-t mondani, ha épp angolul gondolkodom, minden elismerésem a valódi tolmácsoké! Hovatovább ezen a ponton különös köszönet illeti unokatesómat, Attilát, aki tegnap este szintén velünk volt, mert most épp hazalátogatott Ausztráliából és bármikor bizalommal nézhettem rá tanácstalanul, mindig kisegített a megfelelő kifejezéssel.
Végül már csak a helyszín által felajánlott üveg bor elfogyasztása maradt hátra, ami a többiek szerint finom volt, belém azonban kár volna, hiszen nem is szeretem a bort, de a vinopiano-nak azért ezt mégsem róhatom fel, a gesztus különben is kedves. 🙂 Köszönjük mindenkinek, aki eljött, legyetek máskor is vendégeink!