Aki még nem tudná: idült denevérimádatban szenvedek. Ez egy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan betegség. Szövődménye is van: pénteken és szombaton is a Természettudományi Múzeumban meséltem.
Olyan nyár közepén egyszer csak felhívott egy fickó, “valami” Bakó Botond a Földművelésügyi Minisztériumból, és percekig nem értettem, mit akar tőlem voltaképpen akármelyik minisztérium? Aztán kimondta a kulcsszavakat: denevér és mesemondás – ja, akkor mindent értek! Szóval a nyár elején-közepén a denevér évére való tekintettel kiküldtem egy e-mailt valamelyik nemzeti parkba, egye másik e-mailt pedig a Természettudományi Múzeumba, hátha a mesék útján is hódolhatnék a denevérek előtt. Azt nem lehet tudni, végül melyik járta be azt a kacifántos utat, aminek eredményeként végül Bakó Botond asztalára került a telefonszámom, de annyira lelkesen beszélt a telefon túlsó végén annyira jópofa dolgokról, például a Vadonleső programról, hogy hamarosan személyesen is egyeztettük szakmai óráinkat.
Az idei év emlőse a denevér (volt, illetve még december végéig az, csak már nem szerveznek köré programokat). Volt itt szabad alkotói pályázat, meseíró pályázat, klip, a 30Y is készített egy barlangos videót, egyszóval akadt minden, mint a búcsúban. A meseíró pályázat nagyon ötletes volt, neves szerzőket kértek fel, hogy írjanak egy-egy mesekezdést, amelyeket a gyerekeknek majd be kell fejezni. A gyerekek meséi egyébként nagyon tetszettek, remélem, lesz utóélete a válogatásnak, amit Botond a felkészüléshez adott, mert magabiztosan merem állítani, hogy jó néhányan simán a klaviatúra alá írták a mesék eredeti szerzőit. Szerintem egyedül Lackfi János saját befejezése üti meg a gyerekek által igen magasra helyezett lécet. És most vacilláltam, hogy kiemeljem-e, mert amúgy nagyra értékelem a többiek munkásságát is, szóval nem leszólni akarom őket, csak mégis úgy érzem, hogy ezúttal a sorrend így áll: gyerekek, Lackfi, többiek.
A gálát pénteken ülték, oda Botond nagyobbaknak szóló véres-denevéres mesét kért, valami vagányat, amire a kis- és talán még inkább nagygimnazista korosztály ráugrik. Nagyok és felnőttek? Hát jól van, gondoltam, akkor ez a tongai Leutogiért kiált, aki szamoai királynak lett második felesége.* A közönségemnek nagyon tetszett, pedig szánt szándékkal nem a történet matiné verzióját vittem (vagy éppen ezért). Nagyjából két részre lehet osztani a forrásokat, az egyikben Leutogi egy halált nem szenvedett mártír, akinek sorsa végül csodás fordulatot vesz. Hogy mennyire élő verzió ez, azt nehezen tudom megítélni, de én ahhoz nyúltam inkább, ami lényegesen nehezebben emészthető, viszont épp emiatt is úgy érzem, hogy autentikusabb változat. Leutogi ebben sem hal meg, de a legizgalmasabb számomra, hogy ő maga sanyarú sorsa mellett messze elmarad a szentté avathatóság feltételeitől, jelesül öl, és nem bánja meg, és a denevérek mégis segítenek rajta. Azt remélem, sikerült átadni valamit a történet komplexitásából is, nem csak a súlyából. A véradagból visszavettem, mert a közönségben láttam pár kisiskolást is.
Hogy a pénteki műsor jól sikerülhetett, azt az is mutatja, hogy például a múzeum igazgatója másnap csak úgy merő kedvtelésből beült a gyerekprogramomra, pedig neki épp nem is volt kéznél egyetlen gyerek sem (v.ö. miért járnak a felnőttek mesemondó műsorra). Három mese hangzott el. Egyet Madagaszkárról vittem, amelyből kiderül, miért alszanak a (hősies, de szemtelen) denevérek fejjel lefelé. Egyet a gyerekek meséi közül választottam, amelyik a leginkább elbűvölt, egy manós-varázsolós sztori, és van benne egy vicces szúnyogos jelenet is. Egy mesét pedig az állatok vs. madarak mesetípusból választottam, amelyben egy labdajáték során dől el, hogy a denevért akkor most állatnak vagy madárnak tekintjük-e? (Biológusok kedvéért: természetesen azt is tisztáztuk, hogy a felosztás csak ebben a régi mesei világban volt így, mert ma a madarakat is állatoknak tekintjük.)
Utána Botond gyorsan felzavart a kiállítóterembe, mielőtt elszaladok, mert muszáj megtekintetnem a szabad alkotói installációt, ahol a gyerekek valóban egészen elképesztően zseniális alkotásait csodálhattam meg – méghozzá leesett állal. Erről készítettem is sebtiben egy-két felvételt, íme:
De utána siettem tényleg, mert még reggel a szemem elé került a facebookon, hogy az Aranytízben Palya Beával lesz beszélgetés, márpedig ő az én kedvenc magyar énekesem. A beszélgetést Palya Bea egy személyben mentette meg, a riporterek, hogy is mondjam, bár elvileg tapasztalt hölgyek voltak, azért jócskán hagytak teret a fejlődésre. Többször kis híján felröhögtem, de Palya Bea rutinja mindig kisimította a hibákat. Így végül is maradandót csak az ő elragadó természete adott, no meg az éneke, mert persze énekelt is egy kicsit a megjelent nagyjából ötven főnek, és erről rendíthetetlenül kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni.
De a nap még ezzel sem ért véget!
Merthogy isten éltesse az én Laura barátnőmet, aki születésnapja alkalmából, minthogy ő maga leginkább szervezni szeret, szervezett magának egy születésnapi bulit, totóval, meg mindennel, és ide engem egyebek közt mesemondónak hívott, hogy a család gyerekei mesét is kapjanak. Unokaöccsével már jártak a könyvtárban, épp, amikor ott a madagaszkári denevéres mesét mondtam, így hát kifejezetten Gergő kérésére a történet ismét elhangzott. Ezen felül királyost kértek a gyerekek, amiről egy Mátyás királyos mese jutott eszembe, aki ugyan nem találkozott denevérekkel, de még a két nap kakukktojásaként is szépen zárta a szombat estét – és ezzel egyúttal az idei Kétfülű mesemondó szezon dübörgő fejezeteit. Bár decemberben még lesz lehetőség a mesemondó felemmel találkozni, azért nálam most már a fókusz a közelgő ünnepeken lesz.
* * * * * * *
* * * * * * *
*Leutogi nevét “Leutongi”-nak ejtjük, mivel a szamoai nyelvben minden ‘g’ elé egy elharapott ‘n’ hangot kell képzelni, így ‘ng’ lesz belőle, mint ping-pong, leng, hang, kong. További megjegyzés: Szamoán szeretnék élni. 1990-ben egy hurrikán elpusztított mindent, és ezért a repülő rókák (igen, ők denevérek) a megmaradt veteményesből pótolták a hiányzó eleséget. A helyiek elkezdték irtani őket, de egy szamoai természetvédő szervezet kampányának köszönhetően megértették, hogy a repülő rókák nagyon fontos szerepet játszanak a természet újjáéledésében, ezért a szamoaiak befejezték az irtásukat, akkor is, ha épp pont előlük ette meg a veteményest, és olyan is akadt szép számmal, aki befogadott néhány denevért. És én egy olyan helyen akarok élni, ahol az emberek hallgatnak a szép szóra és felül tudnak kerekedni a pillanatnyi mérgükön.