Amikor megláttam, hogy a soron következő Szertár podcast a szabadalmi folyamatokról szól, azért, bevallom, nyeltem egyet. De az agyam persze olyan furán van konfigurálva, hogy csakazértis ezen a szabadalom dolgon kezdett el pörögni.
Arról értelemszerűen le kellett tennem, hogy a szabadalmi hivatal, mint olyan, a benne dolgozó szakemberekkel együtt a népmesékben megjelenjen. Ha a következő ötszáz évben a szabadalmi hivatal megmarad, és még hozzá fontos szerepet is fog játszani a mindennapi emberek életében, akkor vélhetően lesznek majd olyan közszájon forgó történetek, amelyekben egy ország szabadalmi hivatala teljes valójában megjelenik. De ehhez idő és felfokozott társadalmi érdeklődés kell, és amíg ez a néhány évszázad le nem pereg, a magam részéről megelégszem a rokon területekkel. (Nagy cégeknél egyébként most nagy divat az innovation.)
Tovább nehezíti a keresést, hogy a népmesék azért többnyire az emberre magára koncentrálnak, a különös technológiai megoldásokat igénylő feladatokat pedig gyakran egy-egy aljas huszárvágással oldják meg. Esetünkben sem a csoda maga, sem a varázserővel bíró tárgyak, sem semmilyen csodálatos képesség nem fog megfelelni a követelményeknek. Akkor tehát koncentrálok én is a szabadalmak emberi tényezőire.
A központban az ötlet lesz, de a furmány, amivel egy főhős maga áll elő, még nem lesz elegendő. Nem kívánom az összes furfangos megoldást kínáló történetet felsorolni, már csak azért sem, mert ennek ezúttal alkategóriája a zsenialitásban kifogyhatatlan tricksteres mesekincs. Ami jobban érdekel: az ellesett ötlet, ellopott ötlet, illetve az ötlet leírása, felderítése.
Csókolom, van már rá szabadalom?
Elhangzott kevésbé hangsúlyos félmondatként a beszélgetés során, hogy a szabadalom mindig publikus, bárki számára elérhető. Az elmondottak alapján az az érzésem támadt, hogy hát ez bizony nem egy egyszerű google keresés, minthogy nem feltétlenül elérhető digitálisan, amiről pedig bevillant az a motívum, amikor a főhősnek egy segítő árulja el, mi a teendő. Magamban jót kuncogtam, hogy a szabadalmi hivatal nagy tudású szakemberei kicsit olyanok, mint például a Hamupiőke királyfiban a kisegér, aki rögtön tudja, hány haikut kell holdtöltekor mézben pácolt dióhéjból ezüstkútba morzsolni a célok eléréséhez. (Aki az előbbit lerajzolja, kétfülű nagydíjat kap.)
Kié a szabadalom?
Az meg van, amikor átverik a jótettet véghezvivő királyfit / királylányt / testvért / akárkit, és aztán be kell bizonyítania, hogy ő volt az? Például a a három testvér elindul, legkisebbnek sikerül, nagyobbak kútba vetik / akármit csinálnak vele, és hazamennek learatni a babérokat. Van például az Illyés Gyula kötetben Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető meséje. Ha a módszert időben le tudta volna védeni, a másik kettő hiába ment volna haza más tollával ékeskedni, ott lett volna a pecsét, hogy a nagy jót, kérem szépen, azt másnak köszönhetjük. (Részben ugyanezért szoktam minden egyes fontosabb munkámba valami easter egget rejteni, amitől elidegeníthetetlenül az enyém. Meg mert vicces.)
Aztán vannak vitás helyzetek, amikor nem egyértelmű, kié az érdem. A szabadalom esetében lehet, hogy több embert is meg lehet jelölni tulajdonosként, és a mesékben is van példa kooperációra, de a témában személyes kedvencem mégis az az afrikai mese, amelyben három legény indul útnak, mert egy apa annak adja világszép lányát, aki olyasmit szerez, amiből a világon nincs több. Egyik a hétmérföldes csizma afrikai megfelelőjét találja, másik egy jó kis messzelátót, a harmadik pedig életvizet. Na egy szó, mint száz, mindhárom kell a lány megmentéséhez, de jól összevesznek. Ebben a mesében együtt értelemszerűen “nem adhatták be a szabadalmat”, így viszont a babérokat sem arathatta le egyikük sem. A mesét részben megtaláljuk a Szótlan szultánkisasszony címadó meséjében is, mint beágyazott történetet.
Mi is pontosan a szabadalom maga?
A tett pontos leírásán nagy a hangsúly, például a jóságos főhős sosem tartja szükségesnek megemlíteni, hogy a jótettet nem árt szívből csinálni… Gondolok itt a Holle anyó típusú mesékre. Népszerű dolog motívum ez, és a mesehallgató valahogy mindig érzi, mi hiányzott a hídhoz. Ezt a japán mesegyűjteményt nagyon szeretem, itt például egyből két változatot is fejből fel tudok idézni. Egy, a gazdag és a szegény szomszéd önt hamut a közelgő uraságra, csakhogy a szegény jófej, neki megtörténik a csoda, a gazdag meg szarfej és úgy is jár, ahogy megérdemli. Jóval rövidebb az a mese, amelyben koboldokkal kell táncolni. A szabadalmak egyik rákfenéje valószínűleg egyébként a szabadalom pontos ismertetése, ami gyakorlatilag lehetetlen feladat. Aki próbált már publikáció alapján kísérletet reprodukálni, az tudja, milyen nehéz is ez a műfaj, miközben szeretem azt feltételezni, hogy a publikálók igyekeztek a módszert tényleg igényesen leírni.
Ugyanitt ne feledkezzünk meg Bolond Mihókról sem, hiába mondják neki, mit hogyan csináljon, azt mindig rossz eszközre alkalmazza. Talán ha pontosan fogalmaztak volna, megértette volna, hogy a kalapba tűzés csak a tűre vonatkozott, nem a gerendára ésatöbbi ésatöbbi.
És kit érdekel a szabadalom?
Mindenkit. Ez a lényeg. A szabadalom mindig publikus, de a szabadalom felhasználásával szerzett javak a szabadalom tulajdonosát is illetik. Ezért jó a szabadalmi hivatal intézménye, mert nem kell úgy őrizni minden titkot, mint a bűvészeknek. Néha egy-egy módszer ellesése óriási lendületet adhat, Maui is jól járt, amikor a tűz megszerzésének egyik változatában kilesi, hogy anyja úgy megy el az istenekhez, hogy egy jelszót mond el egy sziklánál, mire a szikla megnyílik. Utána a tűzgyújtás rejtelmeit deríti ki Maui, és addig megy vissza, addig ügyeskedik, erősködik, amíg a végén nem csak egy darabka tüzet, de a tűzgyújtás módszertanát adják át neki. Mennyivel jobb nekünk, nem igaz? Csak be kell sétálni a szabadalmi hivatalba, és megkérdezni, hogy csókolom, van-e már énekhanggal hagymát pucoló rádió kidolgozva? És ha van, jó nekünk, lehet tovább fejleszteni.
Ki mondja meg, miből lesz szabadalom?
Hivatalt leginkább döntőbírók formájában találunk a mesékben, ezt a pozíciót sokszor tölti be mondjuk egy király. Itt szeretném egyébként széljegyzetként felhívni a figyelmet az önmenedzselés fontosságára, azaz ne várjunk arra, hogy a Mikulás mindent tud, hanem mutassuk meg, mondjuk ki, mi mit tettünk le az asztalra. Jól megválasztott modorban ez egyáltalában nem kérkedés. Többnyire a mesebeli döntőbírók sem egyszerűen csak megálmodják a végtelen nagy igazságot, hanem bizony a főhős maga sorolja el az érveit.
Hát ennyit a szabadalmakról.
Ez itt viszont semmiképp sem egy szabad alom. Bocsánat.
