Ez a poszt az első magyar mesemondó körbeblog, a Hetedhétfő körbeblog újabb epizódja. Ennek keretében több mesemondó publikál egyszerre saját blogján ugyanabban a témában. Hét héten át minden hétfőn újabb olvasnivalóval jelentkezünk. Az eheti téma: “egy mese, amit még otthonról hoztál magaddal, talán már mondtad is valahol”. A témában bejegyzést tettek közzé: Lovranits Júlia, Zalka Csenge. A Kétfülű posztjait a hetedhétfő körbeblog kategória alatt találod.
— * — * —
(Az illusztrációk mellékhatásainak tekintetében kérdezze meg keze…. HELLÓ HALLOWEEN!)
Előbb-utóbb minden mesemondótól megkérdezik, hogy miből fog felolvasni. Közhely, hogy az utóbbi párszáz évben belebetonoztuk a meséket a könyvekbe, és már nehéz elhinni, hogy valaki tényleg saját szavaival fog egy történetet közvetíteni. Ezt eleinte nagyon furcsálltam, aztán rá kellett jönnöm, hogy a fejbőlmese egyáltalában nem minden családban opció. Hogy ez jó-e vagy sem, arról lehet vitatkozni, hardcore mesemondók szerint bűncselekmény népmesét felolvasni, mások megengedőbbek, ki-ki döntse el, mire van affinitása, a ló túloldalán pedig néhányan népi mesemondó verseny címke alatt prózamondó versenyt rendeznek. Szóval csak úgy érdekességképpen emlegetném, hogy nálunk, ha apu mesélt, akkor többnyire fejbőlmese hangzott el. De kicsit zavaros, mert miközben bennem összességében úgy maradt meg, hogy akárki mesélt, mindig lehetett kérni, hogy könyvből olvasson fel vagy fejbőlmesét mondjon, eközben a bennem élő képek szerint anyu könyvből olvas, apu fejbőlmesét mond, nagymamám meg mindkettőt űzi. Na mindegy, a lényeg, hogy akárhányszor húzza nekem alá a helyesírás ellenőrző, én akkor is mindig így, egybe fogom leírni, hogy fejbőlmese, mert ez egy önálló fogalom, külön jelentéstartalommal. Fejbőlmese, fejbőlmese, fejbőlmese.
Amikor kicsik voltunk, apu esténként keresetkiegészítés végett taxizott. Ez abban az időben történt, amikor még nem volt a taxizás ennyire leszabályozva, és nem kószáltak túlerőben tobzódó hiénák sem a placcon. Szóval apu este meghallgatta az esti mesét a rádióban, ezt aznap még tudta is, úgyhogy ha ő mondott mesét, akkor mindig volt is kéznél egy történet. Az alábbi meséről én évtizedeken át úgy hittem, hogy éppen egy ilyen alkalommal hallottam:
Hol volt, hol nem volt, hát nagyon röviden volt egy öregasszony, akiért egy napon eljött az ördög. De az öregasszony nem akart vele menni, hanem kitalálta, hogy hát őneki még zoknit kell stoppolni, mert a férjének nem hagyhat itt lukas zoknit. Az ördög előbb belement, de mivel harmadnap még mindig zoknit kellett stoppolni, berontott, hogy na adja ide gyorsan, megstoppolja ő azt, aztán uzsgyi a pokolba. De az ördög nem tudott varrni, és hogy biztosan elég legyen a cérna, nem vágott le belőle egy kisebb darabot, hanem csak úgy, ahogy volt, teljes hosszával fűzte be a tűbe. Egyet öltött, akkor húzni kellett a cérnán. Kiugrott hát az ablakon, ki az utcára, át a réten sattöbbi és vissza. Öltött még egyet, ugyanezt eljátszotta. Aztán a harmadiknál az öregasszony elnyisszantotta a cérnát, úgyhogy az ördög azóta is csak szalad, ha szégyenében meg nem állt, hogy elbújjon.
Ezt a történetet így, erre a vázra építve egyszer egy táborban esti meseként is elmondtam, pár ovis-iskolás gyereknek. A táborban lett volna könyv is, de hangulatfokozásképp sötétet csináltunk szobában, és én nem akartam az elemlámpával egyensúlyozni, úgyhogy inkább a fejbőlmese mellett döntöttem. Úgy viszont hirtelen csak ezt tudtam és Mátyás király három lustáját, de azok benn égtek, amit egy Bátor Táborban mégsem akartam erőltetni. Aztán pár éve elkezdtem komolyabban mesélni. És az történt, hogy az egyik régen látott gyűjteményben egyszer csak szembe jött velem gyerekkorom egyik kedvenc meséje, amit aputól hallottam, aki rendszerint fejbőlmesét mondott. Csakhogy se öregasszony, se semmi, az én kedvenc mesém mindössze egy nagyobb történet rövid epizódja volt, több jeles trükk egyike. Nem találtam meg most hirtelen, melyik volt az, de valami ördögök akarnak valakit mindig elintézni, és az újabb kisördög mindig pórul jár, mert a főhős okosabb nála. Tiszta felsülés. Egy változatot találtam most hirtelen a neten, itt ni, ez meg tisztára a két verzió keveréke.
Egy szó, mint száz, legnagyobb valószínűség szerint az történt, hogy noha apu tényleg majdnem mindig fejbőlmesét mondott, ezt a történetet talán mégis inkább anyu hangján hallhattam, aki sokat olvasott nekünk Benedek Elek kötetekből, és akkor viszont valószínűleg nem volt benne öregasszony. Aztán valahogy összemosódhatott az emlékeimben az öregasszonyos-ördögös mesékkel, levált az “eredeti” fonalról, és bennem már önálló meseként élt tovább. Íme, a népmese születése élőben.
A Mátyás király három lustáját még sosem mertem sehol elmesélni, pedig nagyon szeretem, már csak azért is, mert élénken él bennem, ahogy mama mondja: “Nem röstellitek mozgatni a szátokat?” – és ez a mondat fenemód vicces volt. Ahogyan az is, hogy de igen, a másik két lusta elröstellte magát, következésképp emezzel együtt a pajtában égett.
