Nyugalom, chill, teljes kikapcsolódás, általános időtlenség. Azaz: Tű Fokán művészeti fesztiválon jártam. Tunk.
Enikő már előző nap is mesélt, de a pénteki alkalomra én is be tudtam csatlakozni. Így lettünk mi ketten az idei Tű Fokán fesztivál mesemondói, ami talán kis hazánk legnyugisabb fesztiválja. Van színpad, van büfé, vannak nagyjából fix műsorok – hát aztán nem kell itt kérem semmiből stresszt csinálni. Mindenki mindenkit szeret, ha kell, segít a hangfalakat felcipelni, vagy épp beáll krumplit pucolni. A lényeg, hogy ahányan ott vagyunk, mi mind érezzük magunkat nagyon jól – és legfőképpen felejtsük el pár napra, hogy az időmérést egyáltalában valaha feltalálták. Kis létszám, tartalmas együtt töltött idő. Így tudnám összefoglalni.
Ahogy megérkeztünk, máris éreztem, hogy minden elvárást azonnal el kell engednem. Jó idő van, nyár van, jó emberek fogadnak mosolyogva, minden szép és jó lesz. Valakit a rét közepén masszíroznak, valakit a sátorban a profi masszőr dögönyöz, mások a színpadon hűsölnek. A büfé egy darab kocsiból áll, rágcsák és ital kapható elég normális áron. Amúgy kaja lesz, de majd még el kell menni a hozzávalókért, viszont ha addig megéheznél, még van a reggeliből, nagyon finom gyümölcsös-grízes valami, Holland Szakács úr készíti, kimondottan menő.
Ahogy a bevásárló autó kigördült, még lazultunk egy kicsit, aztán elfoglaltuk mesemondó helyünket a ponyva alatt. Aki már ott volt, többnyire átfordult mesehallgató pózba, aki pedig még csak a placcon kóricált, mert pont nem ment a rétre az éneklős chillfoglalkozásra, az többnyire odagyűlt körénk. Így egy nagyon kellemes, barátságos környezetben kezdtük meg közös munkánk talán eddigi legkevésbé megtervezett műsorát. Amolyan örömmesélést tartottunk – mindenki örömére.
Igazából mindketten hoztuk a formánkat. Enikő tündérmeséket mesélt, varázslattal, hármas egységgel, meg mindennel, ami a szívet-lelket nyugtatja. Izgalmas mesék chill alapon. Annyit beszéltünk csak meg előre, hogy mivel ő úgyis tündérmesét fog mondani, mert azt szereti legjobban, én inkább a “klasszikus kétfülű repertoárból” válogassak. Mondtam északról is mesét, házi mesét is, a szempont igazából az volt, hogy a tündérmesék monumentalitását ellensúlyozandó vidám, különös és/vagy szokatlan, esetleg csattanós történettel álljak elő. Enikő kezdte, azután igazából egyik történet a másikat hívta, ami ott és akkor az éppen elhangzott történet kapcsán eszünkbe jutott.
Nagyon élveztem, és íme ismét a bizonyíték, hogy a felnőttek nagyon is szeretnek meséket hallgatni – kékre festett meg raszta hajjal egyaránt. A Tű Fokán fesztivál pedig nagyon jól ráérzett arra, hogy ez a rendezvény, ahol a résztvevők eleve ilyen közel állnak egymáshoz, egyenesen hívja a mesemondást. Adott volt hozzá a hangulat, gyakorlatilag semmiféle jégtörő praktikát nem kellett bevetnünk: a közönség már eleve mesehallgató állapotban várta a műsort.
Az eredeti terv szerint meg akartuk várni a vacsorát, amire végül az időtlenségből adódó csúszásnak köszönhetően mégsem maradtunk ott, a Pető Ádám és barátai formáció koncertjét viszont így volt lehetőségünk meghallgatni. A színpad éppen annyira volt magas, hogy mi ott a fűben fetrengve még ne érezzük őket nagyon távol. Unplugged, természetesen. Közben valaki még tangóharmonikával is felugrott melléjük, hát pont ilyen ez a fesztivál.
Mit is mondhatnék? Szerintem… Szóval szerintem az egész nagy világnak egy hatalmas nagy Tű Fokán Fesztiválnak kellene lennie, hidd el, ez egy maradéktalanul boldog bolygó lenne.
