Idén is összeszűrtük a levet a Magyar Környezeti Nevelési Egyesülettel, így 2018-ban is vendégeskedtem náluk a Művészetek Völgyében. Sőt, emeltük a tétet: a Zöld Zugolyban immáron két külön műsorban állapodtunk meg.
A résztvevők száma némi lokális szervezési anomália következtében (mely ügyben a Zöld Zugolyra semmi szín alatt ne tessék kérem ujjal mutogatni) a létszám jóval visszafogottabb volt a tavalyinál. Cserébe családiasabb hangulatban volt szerencsém mindkét alkalommal mesélni.
Az első produkció a folyton fejlődő “klasszikus Tesla” volt. Az elején egy részleten mindig csavarok egy kicsit, mert sosem tetszik, ahogyan volt. Ide ezúttal is kitaláltam egy teljesen új elemet, és azt hiszem, végre rátaláltam az irányra. Alapvetően flottul és közérthetően lehetett beszélgetni a fizikáról, úgyhogy ezt a megoldást fogom tovább fejleszteni. Volt itt már minden, sima beszéd, kérdezz-felelek, karácsonyi girland, de ez a két tárcsa, amit most bevezettem, annyira szépen kijelölte az elektromos tér irányát, hogy szerintem nem volt a teremben olyan töltött részecske, ami ne mindig a megfelelő irányba szaladt volna. Még a mágneses teret kell valahogy vizualizálni, pontosabban verziókat kidolgozni, mert amit terveztem, most nem működhetett. Ahhoz kellett volna egy vagány kölök, akit tudok animálni. Felnőttekkel óvatosabban szoktam bánni, különösen egy fesztiválos előadás elején, amikor fél szemmel még a műsorfüzetet böngészik. De azért élvezték, és előadás után majdnem mindenki oda is jött a kísérleti eszközökkel játszani.
Aztán délután szétnéztünk a Völgyben. Mivel nyolc után egy magamfajta álomszuszék fellépőnek már ágyban a helye, nem sokáig maradtunk, de így is igen kellemesen telt az idő, és egy kisebb mutatványos produkció is belefért. Egyébiránt kárpótolt mindenért nemesvámosi szállásunk, aminél idillibbet elképzelni is nehéz volna. Nagy rét, csend, két lusta macska – a civilizációt szinte teljesen kitakarta előlünk az erdő, csak a távolban futó közút és a Kab-hegyi torony emlékeztetett bennünket arra, hogy nem is olyan messze innen úgynevezett emberek élnek.
Másnap ugyanabban az időben ismét a Zöld Zugoly önkéntesei között találtam magam, immáron technikai igények nélkül, a hátsó udvarban. Balatoni, illetve elsődlegesen Balaton-felvidéki meséket és mondákat ígértem “Tájékozódási Mesefutás” címmel. Ugyan családi programnak terveztük, ugyancsak híján voltam gyerekeknek, így valamivel gyorsabban haladtunk. A gyerekekkel egy csomó mindent mindig meg kell beszélni, hogy mondjuk ki az a Mátyás király, mik azok az óriások, mi egyáltalán a Balaton-felvidék – hát a felnőttek esetében minderre semmi szükség nincsen. Így aztán egyetlen kivétellel az összes tartalékmesém is elfogyott, tudod, amik közül akkor válogat az ember, amikor még egy mese belefér az időbe. Volt itt minden, hazug mese, Haláp legendája, Kinizsi, Szent István, és hát természetesen eljött az utolsó magyar Robin Hood: Savanyó Jóska is. Rablóvezér, de igyekeztem a kevésbé véres sztorikat előszedni, bár tanulság, hogy egy-kettőt azért érdemes talonban hagyni pont az ilyen esetekre, amikor mégsem jönnek gyerekek. Alapvetően igyekeztem a romantikus betyártörténetek közül válogatni, és kevésbé a periratok alapján készült rablások leírásaiból. Utóbbi is legalább olyan izgalmas egyébként, csak hogyismondjam… a Savanyó Józsi szívében lakó végtelen szeretet valahogy mégis kevesebbszer viszi rá, hogy pénzes zacskókat osztogasson a szegények között…
Nem maradtunk soká aznap sem, nem is volt már szállásunk, de azért az még belefért, hogy hazafelé tiszteletünket tegyük Savanyó Józsi sírjánál, Tótvázsonyban.
És ezzel zárult is a Kétfülű nyári szezonja.
